Film Színház Muzsika, 1985. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1985-04-06 / 14. szám
A TÉKOZLÓ LEÁNY Pozzuoli lakói viharos fogadtatásban részesítették városkájuk híres szülöttjét, Sofia Lorent (képünk). A filmszínésznő sugárzott a boldogságtól, nem győzte megköszönni a sok jókívánságot, amellyel elhalmozták. Sofia Lorenra ugyan sokáig orroltak a pozzuoliak, mondván: még arra sem érdemesíti őket, hogy felkeresse szülőházát, rokonságát. De most megbékéltek vele, annál is inkább, mert a sztár százmillió líra értékű könyvet adományozott a városnak, megalapítva ezzel a helyi könyvtárat. Látogatását egyébként Sofia Loren összekötötte azzal az ünnepélyes bemutatóval, amelyet a szomszédos Nápolyban rendeztek a Qualcosa di biondo című filmjének bemutatása alkalmából. (Cente) „Azok a mesés philadelphiaiak’' — így emlegették a Philadelphia-Orchestrát az Új Világban, ezzel a címmel jelent meg róluk ismertető, ilyen és hasonló vélekedések hangzottak el művészi teljesítményeikről, ha valahol Európában turnéztak. Igazgató karmesterük 1938-tól kezdve - egyfolytában, ötödfél évtizeden át - a Magyarországról elszármazott Ormándy Jenő volt, aki március 12-én, életének 86. évében elhunyt. A világszerte napvilágot látott nekrológok nem mulasztották el megemlíteni, hogy nem volt még karmester, aki ilyen hosszú időn át állt volna ugyanannak a zenekarnak az élén. Ormándy Jenő 1899. november 18-án született Budapesten, 14 éves volt, amikor elvégezte a Zeneakadémia hegedű-tanszakát, s mint Hubay Jenő mesteriskolájának egyik legjobb növendéke, két év múlva, művészdiplomájával a zsebében, elindult világot hódítani. Európa-szerte szép sikereket ért el, mint szólista, koncertmesterként működött Berlinben, nevét szárnyára vette a hír, ám tapasztalatlanságát kihasználta egy semmirekellő „impresszárió", és 1921-ben az Egyesült Államokba csábította. Az USA-ban fellépésről, hangversenyezésről szó sem lehetett, az ifjú csodahegedűs valósággal elveszett New York szédítő forgatagában. A „sors keze" vezérelte a Capitol Theater zenei vezetőjéhez, az ugyancsak magyar születésű Rapeé Ernőhöz, aki éppen egy másodhegedűst keresett zenekarába. „Játsszék valamit!" - hangzott a felszólítás, s Ormándy játszani kezdte a Kreutzer-szonátát. Rapeé nem engedte befejezni, hanem így szólt: „Önnek barátom, nem egy másodhegedűs ,pultjánál, hanem koncertdobogón a helye. Készüljön fel, őszre elintézem, hogy felléphessen.” „Öt cent van a zsebemben — válaszolta letörten Ormándy —, addigra éhenhalok!” Rapeé: „Akkor hát üljön be másodhegedűsnek az utolsó pulthoz." Aki ismeri az amerikai karriertörténeteket, a továbbiakat akár ki is találhatja: Ormándy egy hét múlva előrerukkolt a Capitol-zenekar hangversenymesteri székébe, rövidesen dirigált, majd ugyancsak rövid idő múltán meghívták a minneapolisi Symphony Orchestra élére. Onnan sima, egyenes út vezetett Philadelphiába, ahol Leopold Stokowski választotta első asszisztenséül. A monumentális művekhez vonzódó Stokowski az együttest ekkorra már világhírűvé fejlesztette, részint mintaszerű, parádés előadásaival, részint a reklámra, feltűnésre érzékeny amerikai közönségnek hízelgő gesztusokkal. Mint Siegfried Borris Die grossen Orchester című könyvében írja, pálca nélkül, fehér kesztyűben, mindig partitúra nélkül dirigált, ő valósította meg azt az ülésrendet, melyben a csellókat a jobb szárnyon, elöl helyezte el, koncertmestereit ábécé sorrendben váltogatta, a modern művek előtt rövid bevezető előadást tartott, a termet a kezdés pillanatában elsötétíttette, hogy semmi se zavarja a hallgatóság áhítatát. A „Stokie-varázslat" 14 évig tartott, s aztán fokozatosan csökkenni kezdett. A nagyvonalú dirigens 1936 és 40 között már csak néhányszor lépett pódiumra, az irányítást 1938-tól teljesen átengedte Ormándynak, aki nyugodt, kiegyensúlyozott munkatempót vezetett be. Páratlan alapossággal és műgonddal próbált, olyan ápolt, egységes hangzást teremtett, mellyel mindenütt elbűvölte a közönséget és a szakmát. A műsort módszeresen szélesítette, ismételten kifejezésre juttatva különleges vonzódását a zeneköltészet négy nagy B-je, Bach, Beethoven, Brahms és Bartók iránt. Nyolcvanon felül is őrizte magyarságát, akcentus nélkül beszélte nyelvünket. Egy alkalommal arra a kérdésre, hogyan fejlesztette zenekarát ilyen rendkívül magas fokra, kifejtette: „Az európai zenekarok sok, sokféle felfogású dirigenssel ismerkednek meg, s ez tanulságos lehet, de két-három próbával sohasem érhető el ugyanolyan eredmény, mintha az ember hosszú időn át együtt él, együtt gondolkodik muzsikusaival." Tolmácsolásainak előkelő szellemisége, differenciáltsága, stílushűsége és előadói szenvedélyessége a század dirigenseinek élvonalába emelte. Ormándy 80 éves koráig rendszeresen vezényelt, az általa teremtett „mesés hagyományt” most az olasz Riccardo Mutinak kell tovább ápolnia. Képünk Kodály Zoltán és Ormándy Jenő amerikai találkozásakor készült, 1963 nyarán. (a. i.) ORMÁNDY JENŐ REGÉNYE