Film Színház Muzsika, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1985-08-17 / 33. szám

28 APÁLYIDŐ Sg|| „Úgy forgatom az Üvöl­­tés harmadik magyar ki­­.^3 adását (Európa Kiadó, 1982) — benne a magam szerény SB keze nyomát —, mint a KB tengerből kifogott palack­­postát. A palackot vastag kövület borítja, kalapács­csal kell leverni a nyakát. Olvasható, olvasásra érde­­mes-e a palackba zárt üze­net?” — kérdi Sükösd Mi­hály Beat-hippi-punk cí­mű, idei kiadású esszéköte­tének bevezetőjében. Meg­­illetődés, aggodalom és két­kedés lappang e kérdésben. Egy lezártnak tekintett korszak hangjai és hangu­latai köszönnek vissza, idő­ben meghökkentő közelség­ből, tartalmukban ködös messzeségből. A hatvanas évek ifjúsági mozgalmai­nak tragikus végű, mene­küléssé fajult „diadalme­netét” legfeljebb néhány könyv, hanglemez vagy jó memóriájú szemtanú idéz­heti. Sokak szerint ez az évtized volt a háború utá­ni generációk legnagyobb kitörési kísérlete; az ifjú­ság ekkor állt a legköze­lebb ahhoz, hogy a készen kapott társadalmi normák és lehetőségek helyébe sa­ját, új értékeit, elképzelé­seit állítsa. A nagy átalakí­tás, úgy tetszett, karnyúj­tásnyira van, s ezt a köz­érzetet a rockzene gyors el­terjedése nemzetközileg is erősítette. A változás mozdulata mégis elmaradt. A beat­­korszak relikviái közül jó­formán csak a rockzene őrizte meg viszonylagos je­lentőségét, bár az a szán­dék és tartalom, amely egykor létrehozta, régen kikopott belőle. A koncep­ció nélküli irányzatok tu­catjai elszakították a ro­ckot és közönségét a gyö­kerektől. Kevés kivételtől eltekintve, a műfaj ma nem­­Srab,több mint zene a zenéért. Ilyen körülmények kö­zött a hippisztori talán aka­démikusnak tűnhet föl. A rock java korabeli őshall­gatósága már nem egészen érti, mit nem értett annak idején, a tizen-huszonéve­­sek pedig még nem értik, mit kellene megérteniük a zenén kívül. Ne feledjük azonban, hogy Magyaror­szágon sem a beat-, sem a hippieszme nem növeke­dett mozgalommá vagy kul­túrává. Főként ezért fontos esemény Sükösd Hippivilág című 1979-es kötetének má­sodik, bővített kiadása. Az Üvöltés-antológia mellett ez a zsebkönyv újabb hite­les támpont annak az év­tizednek a — legalább utó­lagos — megsejtésében, amelyet akár a háború utá­ni második boldog béke­időnek is nevezhetnénk. A kötet legfőbb vonzere­je a hitelesség. Ha valaki, a szerző tudja, mennyire fehér foltnak számít — még mindig — e tanulmány témaköre nálunk. A leg­­méltányosabb megoldás minél több olyan szerzőtől idézni, aki maga is alakí­tója vagy részese volt a ko­rabeli eseményeknek. Gins­berg, Mailer, Vidal mellett számos írótól, szociológus­tól, filozófustól és hippitől olvashatunk beszámolókat, riportokat, okfejtéseket. Tudjuk, hogy a hippik nem teremtettek külön művé­szetet, az ő művészetük a létezés volt. A róluk szóló írásos dokumentumok kö­zül a velük készített in­terjúk valóban beszédes adalékok. A hippik gon­dolkodásmódjáról már is­mert egyfajta sablon, gya­korlati „ideológiájukról” azonban ezek a vallomások a legpontosabb híradások. Steve Levin költő, lapszer­kesztő és hippi 1969-ben így fogalmazott: „Szaba­dabb, közvetlenebb környe­zet alakul ki. Az ember megkeresi magának azt a szférát, ahol avval foglal­kozhat, ami neki tetszik. .. . Nem tartozom átmene­ti mozgalomhoz. Én va­gyok, Steve Levin vagyok, költő és résztvevő. És ben­ne vagyok valamiben, ami történetesen egy mozgalom, és azért nagyszerű, mert szelídebbé teszi a résztve­vőket.” A hippilét mindennap­jait ismerjük a legkevésbé. Az ezzel kapcsolatos anya­gok közül számos meglepe­téssel szolgálnak Lewis Yablonsky Hippiutazásá­nak részei. A hippitársada­lom korántsem anarchisz­tikus közösség volt. Olyan szervezeteik voltak, ame­lyek ingyenes szállást, élel­met, közlekedést és jogi vé­delmet biztosítottak a hip­piknek: „ingyenboltjaikat (fehéreknek és feketéknek) azért tartják fenn, hogy ily módon fejthessék ki né­zeteiket szeretetről, pénz­ről, kereskedelemről, áru­cseréről.” Fokról fokra bontakozik ki a (néhai) mozgalom ké­pe és minél teljesebbé vá­lik e kép, annál nyilván­valóbb, mennyire elválaszt­hatatlan a jelentős. Bár a hippit képletesen eltemet­ték (1969, Haight—Ashbu­ry), a hippikultúra mégsem tekinthető lezártnak. Nem csak azért, mert léteznek még elszórt hippiközössé­gek, hanem azért is, mert viszonylagos primitivizmu­suk ellenére eszméik — úgy tűnik föl — túlélik a mozga­lom bukását. Stuart Hall szerint a hippik mozgal­muk stílusával, dramatur­giájával, értékeik megélé­sével maradandó nyomot hagytak maguk után. Ta­lán ennél is fontosabb azonban, hogy a fogalmaik ma sem megkövesedettek, nemigen tűrik a tételes meghatározásokat. Egy pél­da a Szerep és feladat cí­mű fejezetből: „A beatet, amint kilépett belőle, nem érdekelte többé a világ, csak önmaga... a hippit sem érdekli a rajta kívüli világ.” Vajon helytálló-e ez az általánosítás? A kö­vetkező oldalon (18. old.) — ugyancsak a szerző — így folytatja: „A hippi maga­tartásának legfontosabb eleme mégis a csöndes, megátalkodott hit, hogy lé­tezésének puszta ténye be­látásra int.” Tehát a kül­világ mégsem közömbös a hippi számára, hiszen „ígé­retes, követendő példát kí­nál” annak. Folytatva a gondolatot, kis túlzással azt mondhat­juk, a hippit jobban ér­dekli a világ sorsa, mint a beatet. A beat művészetet teremtett, a hippi életfor­mát, gyakorlati modellt, ízlés dolga, ki-ki melyiket tekinti „aktív változtatni akarásnak” ... Céljukat tekintve, a kommunák je­lentősége ma sem kisebb, mint a „világhatalom” éveiben volt. önpéldamu­tatásukkal a hippik „a tár­sadalmi tudatban folytat­ják hadjáratukat”, véleke­dik a már említett Stuart Hall, „(a társadalom) be­vett önigazolásait aknázzák alá... a morális cementet, mely összetartja az épüle­tet... Úgy igyekeznek el­jutni a jövőbe, hogy a kor szemében hátrafelé halad­nak.” E nem éppen rövid távú program helyes vagy helytelen voltát egyelőre sem állítani, sem tagadni nem lehet bizonyossággal. A történelem kerekei azonban az ifjúsági moz­galmak apály idején is fo­rognak. Az utóbbi években meg-megállva, olyan ijesz­tő, kétségbeesett hangokat adva, amelyeket a hetvenes évek második felétől „púnk” néven ismer a vi­lág. A púnkról szóló, 1983- as keltezésű fejezet komor lábjegyzete a Hippivilág első kiadásának. Ha a hippikorszak egy moz­galom relatív kudarcá­nak története, a punk a totális kudarc mozgalmá­nak megtestesülése. A kí­­vülrekedés, a sehova sem tartozás, a szellemi leépü­lés krónikája. Világméretű társadalmi katasztrófa, an­­tizenébe csomagolva. Ezt legfeljebb beismerni lehet, méltatni aligha. Az egyik legnevesebb „díszpunk” (intellektuális punk) Nietz­­schét idézi végső érvként: „Az emberi értelem mit sem ér tényleges hatalom nélkül.” Reménykedjünk, Sükösddel együtt, hogy az állítás fordítva is igaz kell legyen ... J. Király István Szépségkirálynő-választás elődöntője 1985. augusztus­ 17.20 órakor Junó Szálló MISKOLC (Széchényi u. 111.) Verseny, műsorral egybekötve. A műsort vezeti: Kereg[1­ 5.Tibor (Cintula) Fellépnek: Loncz Géza, Túri Lajos és az Apostol együttes Rendező: Csenterics Ágnes A versenyt megelőzően a miskolci Centrum Áruház előtt 12 órakor divatbemutatót rendezünk, melyen a szépség­­királynő-választás résztvevői is felvonulnak. Minden érdeklődőt szeretettel várunk. Jegyek: Miskolc-Tapolca, Junó Szállóban válthatók. (cpotp) Yessa (@)

Next