Film Színház Muzsika, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-17 / 33. szám
28 APÁLYIDŐ Sg|| „Úgy forgatom az Üvöltés harmadik magyar ki.^3 adását (Európa Kiadó, 1982) — benne a magam szerény SB keze nyomát —, mint a KB tengerből kifogott palackpostát. A palackot vastag kövület borítja, kalapácscsal kell leverni a nyakát. Olvasható, olvasásra érdemes-e a palackba zárt üzenet?” — kérdi Sükösd Mihály Beat-hippi-punk című, idei kiadású esszékötetének bevezetőjében. Megilletődés, aggodalom és kétkedés lappang e kérdésben. Egy lezártnak tekintett korszak hangjai és hangulatai köszönnek vissza, időben meghökkentő közelségből, tartalmukban ködös messzeségből. A hatvanas évek ifjúsági mozgalmainak tragikus végű, meneküléssé fajult „diadalmenetét” legfeljebb néhány könyv, hanglemez vagy jó memóriájú szemtanú idézheti. Sokak szerint ez az évtized volt a háború utáni generációk legnagyobb kitörési kísérlete; az ifjúság ekkor állt a legközelebb ahhoz, hogy a készen kapott társadalmi normák és lehetőségek helyébe saját, új értékeit, elképzeléseit állítsa. A nagy átalakítás, úgy tetszett, karnyújtásnyira van, s ezt a közérzetet a rockzene gyors elterjedése nemzetközileg is erősítette. A változás mozdulata mégis elmaradt. A beatkorszak relikviái közül jóformán csak a rockzene őrizte meg viszonylagos jelentőségét, bár az a szándék és tartalom, amely egykor létrehozta, régen kikopott belőle. A koncepció nélküli irányzatok tucatjai elszakították a rockot és közönségét a gyökerektől. Kevés kivételtől eltekintve, a műfaj ma nemSrab,több mint zene a zenéért. Ilyen körülmények között a hippisztori talán akadémikusnak tűnhet föl. A rock java korabeli őshallgatósága már nem egészen érti, mit nem értett annak idején, a tizen-huszonévesek pedig még nem értik, mit kellene megérteniük a zenén kívül. Ne feledjük azonban, hogy Magyarországon sem a beat-, sem a hippieszme nem növekedett mozgalommá vagy kultúrává. Főként ezért fontos esemény Sükösd Hippivilág című 1979-es kötetének második, bővített kiadása. Az Üvöltés-antológia mellett ez a zsebkönyv újabb hiteles támpont annak az évtizednek a — legalább utólagos — megsejtésében, amelyet akár a háború utáni második boldog békeidőnek is nevezhetnénk. A kötet legfőbb vonzereje a hitelesség. Ha valaki, a szerző tudja, mennyire fehér foltnak számít — még mindig — e tanulmány témaköre nálunk. A legméltányosabb megoldás minél több olyan szerzőtől idézni, aki maga is alakítója vagy részese volt a korabeli eseményeknek. Ginsberg, Mailer, Vidal mellett számos írótól, szociológustól, filozófustól és hippitől olvashatunk beszámolókat, riportokat, okfejtéseket. Tudjuk, hogy a hippik nem teremtettek külön művészetet, az ő művészetük a létezés volt. A róluk szóló írásos dokumentumok közül a velük készített interjúk valóban beszédes adalékok. A hippik gondolkodásmódjáról már ismert egyfajta sablon, gyakorlati „ideológiájukról” azonban ezek a vallomások a legpontosabb híradások. Steve Levin költő, lapszerkesztő és hippi 1969-ben így fogalmazott: „Szabadabb, közvetlenebb környezet alakul ki. Az ember megkeresi magának azt a szférát, ahol avval foglalkozhat, ami neki tetszik. .. . Nem tartozom átmeneti mozgalomhoz. Én vagyok, Steve Levin vagyok, költő és résztvevő. És benne vagyok valamiben, ami történetesen egy mozgalom, és azért nagyszerű, mert szelídebbé teszi a résztvevőket.” A hippilét mindennapjait ismerjük a legkevésbé. Az ezzel kapcsolatos anyagok közül számos meglepetéssel szolgálnak Lewis Yablonsky Hippiutazásának részei. A hippitársadalom korántsem anarchisztikus közösség volt. Olyan szervezeteik voltak, amelyek ingyenes szállást, élelmet, közlekedést és jogi védelmet biztosítottak a hippiknek: „ingyenboltjaikat (fehéreknek és feketéknek) azért tartják fenn, hogy ily módon fejthessék ki nézeteiket szeretetről, pénzről, kereskedelemről, árucseréről.” Fokról fokra bontakozik ki a (néhai) mozgalom képe és minél teljesebbé válik e kép, annál nyilvánvalóbb, mennyire elválaszthatatlan a jelentős. Bár a hippit képletesen eltemették (1969, Haight—Ashbury), a hippikultúra mégsem tekinthető lezártnak. Nem csak azért, mert léteznek még elszórt hippiközösségek, hanem azért is, mert viszonylagos primitivizmusuk ellenére eszméik — úgy tűnik föl — túlélik a mozgalom bukását. Stuart Hall szerint a hippik mozgalmuk stílusával, dramaturgiájával, értékeik megélésével maradandó nyomot hagytak maguk után. Talán ennél is fontosabb azonban, hogy a fogalmaik ma sem megkövesedettek, nemigen tűrik a tételes meghatározásokat. Egy példa a Szerep és feladat című fejezetből: „A beatet, amint kilépett belőle, nem érdekelte többé a világ, csak önmaga... a hippit sem érdekli a rajta kívüli világ.” Vajon helytálló-e ez az általánosítás? A következő oldalon (18. old.) — ugyancsak a szerző — így folytatja: „A hippi magatartásának legfontosabb eleme mégis a csöndes, megátalkodott hit, hogy létezésének puszta ténye belátásra int.” Tehát a külvilág mégsem közömbös a hippi számára, hiszen „ígéretes, követendő példát kínál” annak. Folytatva a gondolatot, kis túlzással azt mondhatjuk, a hippit jobban érdekli a világ sorsa, mint a beatet. A beat művészetet teremtett, a hippi életformát, gyakorlati modellt, ízlés dolga, ki-ki melyiket tekinti „aktív változtatni akarásnak” ... Céljukat tekintve, a kommunák jelentősége ma sem kisebb, mint a „világhatalom” éveiben volt. önpéldamutatásukkal a hippik „a társadalmi tudatban folytatják hadjáratukat”, vélekedik a már említett Stuart Hall, „(a társadalom) bevett önigazolásait aknázzák alá... a morális cementet, mely összetartja az épületet... Úgy igyekeznek eljutni a jövőbe, hogy a kor szemében hátrafelé haladnak.” E nem éppen rövid távú program helyes vagy helytelen voltát egyelőre sem állítani, sem tagadni nem lehet bizonyossággal. A történelem kerekei azonban az ifjúsági mozgalmak apály idején is forognak. Az utóbbi években meg-megállva, olyan ijesztő, kétségbeesett hangokat adva, amelyeket a hetvenes évek második felétől „púnk” néven ismer a világ. A púnkról szóló, 1983- as keltezésű fejezet komor lábjegyzete a Hippivilág első kiadásának. Ha a hippikorszak egy mozgalom relatív kudarcának története, a punk a totális kudarc mozgalmának megtestesülése. A kívülrekedés, a sehova sem tartozás, a szellemi leépülés krónikája. Világméretű társadalmi katasztrófa, antizenébe csomagolva. Ezt legfeljebb beismerni lehet, méltatni aligha. Az egyik legnevesebb „díszpunk” (intellektuális punk) Nietzschét idézi végső érvként: „Az emberi értelem mit sem ér tényleges hatalom nélkül.” Reménykedjünk, Sükösddel együtt, hogy az állítás fordítva is igaz kell legyen ... J. Király István Szépségkirálynő-választás elődöntője 1985. augusztus 17.20 órakor Junó Szálló MISKOLC (Széchényi u. 111.) Verseny, műsorral egybekötve. A műsort vezeti: Kereg[1 5.Tibor (Cintula) Fellépnek: Loncz Géza, Túri Lajos és az Apostol együttes Rendező: Csenterics Ágnes A versenyt megelőzően a miskolci Centrum Áruház előtt 12 órakor divatbemutatót rendezünk, melyen a szépségkirálynő-választás résztvevői is felvonulnak. Minden érdeklődőt szeretettel várunk. Jegyek: Miskolc-Tapolca, Junó Szállóban válthatók. (cpotp) Yessa (@)