Film Színház Muzsika, 1987. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1987-09-26 / 39. szám
— Kikkel ült együtt a zsűriben? ’ — Irene Papast választottuk meg zsűrielnöknek. Rajta kívül még öt nő: Regina Ziegler, nyugat-berlini producernő, Anja Breien, norvég rendezőnő, Ana Carolina Teixeira Soares Brazíliából, Beatriz Guido — egy finom, rokonszenves, eszes chilei nőszemély, s az Alain Resnais filmjeiből ismert Sabine Azema. És hat férfi: Carlo Lizzani, az olasz film jelentős teoretikus személyisége, Vittorio Storaro, Oscar-díjas filmoperatőr (a Wagner-film forgatása óta itthon is ismerik), Storaro jobbkeze Amerikából: John Bailey operatőr — mindketten úgy beszélnek a mi méltán világhírű Zsigmond Vilinkről és Kovács Lacinkról, hogy tőlük tanultak mindent. Szergej Szolovjev szovjet filmrendezőt és Michael Yorkot kell még megemlítenem a zsűritagok között. E társulatban, ahol hihetetlenül éles, néha személyes, irtózatosan kellemetlen ütésváltások voltak, ezzel együtt vagy ennek ellenére nagyon nagy az emberekben a vágy és az akarat, hogy elmeséljenek a mozgóképpel fontos dolgokat. Ezt Magyarországon soha nem észleltem ilyen esszenciálisan, mint itt. Valamenyiükben él a hit, hogy azért az valami, amit teszünk a világban... Ez a sokféle érdekeltségű tizenkét ember végül összeült és arról beszélt, hogy gyerekek, milyen szerencsések vagyunk mi, hogy azt csináljuk, amit szeretünk. S mindez nem is azért fontos, mert mi szeretjük, hanem, mert mindenki másnak is jó lehet. És ez elgondolkoztat engem, aki magam is már meglehetősen rezignált vagyok. Szóval ez volt, ami engem levett a lábamról. Amellett mi magyarok, és különösen mi, budapestiek, olyanok vagyunk, hogy keresztbe-kasul, fonákról, erről-arról-amarról — nekünk már semmi nem jó .. . Nem tudnak nekünk, vagy mi nem tudunk olyat csinálni, ami jó lenne... Itt tartunk mi most. Nemcsak a filmrendezők speciálisan kiábrándultak, illúzióvesztettek, hanem az egészre jellemző a fásultság. Ezért irtózatos élmény volt átélni, hogy emberek valamiben hisznek, és érzik azt, hogy ők a legjobbat csinálják. Jálics Kinga Éljen soká, asszonyom! És két díjazott film: Viszontlátásra, gyerekek FILM HALON A POKOLBAN Filmet készíteni a Rákosi-éráról fontos, hálás, de tegyük hozzá, legalább anynyira veszélyes és kétélű vállalkozás. Hálás, hiszen a korszak átélői, s a később születettek is szomjas kíváncsisággal fogadnak minden, az ötvenes évekről szóló művet, tényt, adalékot, mivel történészeink a problematikával mindeddig — érthető okokból — kevéssé foglalkoztak. A magyar filmesek úttörő szerepet vállaltak-töltöttek be a személyi kultusz időszakának feltérképezésében. A legkiválóbb alkotások (mindenekelőtt is a Napló gyermekeimnek; a Ménesgazda; az Angi Vera; a Feldobott kő és a Tízezer nap) sok mindent elmondtak a megfélemlítettség légköréről; a terror ördögi gépezetének működéséről, a politikaiideológiai manipulációról, a kisember áldozattá válásáról. De sajnos, az e tárgykörben készített legtöbb film inkább csak külsőségeiben, rekvizítumaiban (ávósok, fekete kocsik, párttaggyűlés stb.) idézte meg a kort és szereplőit. Közhelyeken, evidenciákon kívül egyre kevésbé tudtak valamit is felmutatni az igazságból, a mélyebb összefüggésekből. E folyamat mélypontja Maár Gyula művészi-szakmai fiaskója, a Malom a pokolban. Bár Moldova György alapul szolgáló regénye (és a film) az ötvenes évek Magyarországán játszódik, valójában a hely és az idő itt szerintem inkább csak romantikus kellék, colour local. A cselekményt — némi módosítással — a világ bármely tájára, diktatúrájába át lehetne helyezni. A hősök és a történet megkonstruálásában Moldova látszólag a valóságból (egyes elemeiből, a korról és tipikus figuráiról tudottismert közhelyekből) indult ki, de végül is ahhoz nincs sok köze. Olvasmányos (könnyen fogyasztható) könyvet írt hatásos fordulatokkal, megrendülést, borzongást, izgalmat, azonosulást, nem utolsósorban pedig leegyszerűsített „történelemképet” olcsó eszközökkel kínáló lektűrt. „Komolyan” venni nem lehet, de nem is szükséges. Annak kell elfogadni, ami. Ezért is lepett meg a rendező nyilatkozata a Stúdió ’87 egyik, néhány héttel ezelőtti adásában, miszerint ez a könyv is segíthet félmúltunk, s közös felelősségünk jobb megértésében. A film (másodszori) megtekintse után kétlem, hogy ebből az alkotói szándékból valami megvalósult volt Garas Dezső (Altschuler) és Ráckevei Anna (Nagyezsda) FILM