Film Színház Muzsika, 1988. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1988-04-23 / 17. szám
Kevés életművet vizsgál az utókor teljességében, nagyobb összefüggésekben, s főleg jelentőségének megfelelően. Rahmanyinov zeneszerzői értékeire sem figyelt kellően a felületesen szelektáló idő. A közmegegyező közöny válogatása lenne ez, hogy ne kelljen idejében annyi nevet megjegyeznie? A süllyesztőbe küldött művek árán talán könnyebb a korok megtisztított főútjain tájékozódnia? A jelen és a közelmúlt rangsorolásai ■mindig elfogultak voltak; a nagyobb kár az, hogy első reagálásukkal már végleges ítéletet sugalltak. A rangvesztett, feledésre ítélt vagy talán észre sem vett műveket később jelentős művészek, nagy erőfeszítések árán, próbálják kiásni, felszínre hozni, s a felfedezés öröme által közkinccsé tenni. Nézetem szerint például tévednek azok, akik Kocsis Zoltán rafemanyinovi lelkesedését csupán személyes ambíciójának látják, sokkal inkább zenetörténeti helyesbítésként kellene felfogniuk! Rahmanyinov zeneszerzői jelentőségének újrafelfedezéséhez Olasz Ferenc tévéfilmje nagy segítségül szolgál. Sajnos Rahmanyinovot csak mint egy olyan híres zongoraművészt — aki komponál is! — tartja számon a zenekedvelők nem kis része, a hálátlan értékelések tévedései és igazságtalanságai által. Rahmanyimov-képünk már csak azzal is hiányossá vált, hogy karmesteri tevékenységéről megfeledkeztünk, pedig épp azzal tűnt fel. Moszkvában 1904-től a Bolsoj Tyeatr karmestere volt, Londonban is dirigensként működött, s első amerikai útjáról hazatérve, 1910-től Moszkvában a filharmónia zenekarát is vezette. Szimfóniái, operái, zongoraversenyei, kantátái mellett zongoraművei a legismertebbek. Hozzánk az instrumentális művei érkeztek hamarabb, a vokálisak késve és hiányosan, írásom célja a figyelemfelkeltés Rahmanyinov zenéje iránt, s ebből az következik, hogy személyes élményeimet se hallgassam el, mivel ezek nem bizonyításra, hanem érzékeltetésre valók. Rahmanyinov zenéjétől ne a lenyűgözést várjuk; engedjünk finom, érzékletes lélektani szenzibilitásának, titokzatos színeinek, s máris lenyűgöz. Harmóniák sűrűjébe vezeti hallgatóit, melyek nem zsúfoltak, hanem hallatlanul mélyek. Zenéje nem hagyományos és nem újító szándékú, csupán sejtetéseiit követi , s egy álomvilág követésére aprólékos pontossággal képes, nem vész el bennük, mindent felszínre hoz. Hangzásvilágában telítettségét nem nyomasztónak, hanem feloldozónak érzem. Olyat keresett, melyet más nem űzött hasonlóan. Az áhítat és a misztérium árnyalt érzékeltetésének ellenpontja nála az ősei által is oly mélyen ábrázolt orosz lélek óriás testű forrongása, személyes és közösségi kérdésekben mérhető heves pulzusa, a mindig bűnhődő bűnös kitörölhetetlen ősi vallásossága, keletgyökerű rendíthetetlensége ... A tízéves Tomkins Énekegyüttes eddigi bemutatóinak csúcsát adta felfedezésével és döbbenetes jelenítésével egy éve a zsúfolásig megtelt Bocskai úti református templom „Vesperás” bemutatójával. A tizenöt tételes vegyeskari művet, mely „az egész éjszakai virrasztást” elevenítette fel döbbenetes erővel, ószláv nyelven: a tablószerű kórushangzás egyik zenetörténeti csodájának tartom. Személyes tanúként azt is bevallom, hogy a Dobra János vezette Tomkins Kamarakórus a művet már a bemutatón oly meggyőző erővel tolmácsolta, hogy e hatás ihletésétől vezérelve írtam azóta nekik egy misét és egy hosszabb kórusciklust. Gyermekkorom Muszorgszkij-élménye volt csak e hatáshoz hasonlítható! Érthető, sőt törvényszerű talán, hogy a televízióban Olasz Ferenc rendezői fantáziáját az ortodox egyházi ünnepvárás zsolozsmázó átvirrasztása képzetkerltő látványok erejével ragadta magával: a vecsernyét záró Ave Máriával, a reggeli istentiszteleten át, a húsvéti Feltámadásig. Mintha maga a hangzó szakrális mű csodálatosan hömpölygő zenéje változott volna képpé, minden produkciószerű kényszeredettséget messze űzve. A film kezdése és zárása, szent egyszerűséggel, zenedramaturgiai cselekményességbe fonta észrevétlenül a hegy naplementéjében közelítő, majd virradatában távolodó kórustagok szerzeteseknek tűnő, zsolozsmázó sorát. A gyertyák, színek, fények átváltozásain át, a kórust hol a képekben építette mozdulatlanná a láttató fantázia, hol élővé varázsolta. A képi feldolgozás követte a zene átlényegüléseit, a jelenítés színeváltozásait, s a misztériumba való beavatásra is képesnek bizonyult. A film a templom belső terének kihasználásával, az oltárképeken, fali festményeken árt, ikonosztáz kapuk alatt, boltíveken át promenádszerűen vezetett — üvegablakok fényein, mennyi boltnak tűnő mennyezeti festmények vibrációival — a „Virrasztás” különböző stációihoz. Albanyi Antal operatőri, Tréfás Imre világosítói munkája Olasz Ferenc zenét és képzőművészetet biztosan ötvöző rendezői kézmozdulatait ihletetten követte! A felvételek a ráckevei görögkeleti (szerb) Boldogasszony templomban készültek. A Magyar Televízió ezúttal finom érzékletességgel talált rá arra, hogy is lehet egy késő nagypénteki esti órát áhítattal, művészi „odaillő” élménnyel maradandóvá tenni. Végső tanulságul: érdemes a méltó magaslatra jutott nagyok vidékein kalandozni is, mert csendes kúriák titkaiba betekintve új csodákra lelhetünk! Nem csak a jövő, a múlt is tartogathat meglepetéseket! ii & ■ fi ■F, I I Sf ■1 f fii L, 1! KJi L M 1 » K. 11 1Ilii