Film Színház Muzsika, 1990. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)

1990-03-31 / 13. szám

BESZÉLGETÉS VÉRREL ÉS KÖTÉLLEL Az egyetlen film, amire a zsűri negatív értékítéletei közül egyik sem illett, a XXII. magyar film­szemle nagy kivétele, Erdélyi János és Zsigmond Dezső ,,Vérrel és kötéllel” című dokumentum­alkotása. A fiatal rendezőpáros imponáló dramaturgiai érzékkel, csökönyös-szívós oknyomozó kö­vetkezetességgel járta körül egy harminckét éven át rejtegetett, a fölbátorodott megtorlók szemszö­géből elferdítve ismert tragikus eseményt: a mosonmagyaróvári ávh-s határőrsortüzet. Feltárja előzményeit, s a következményeit is; a kivégzéseket, a bebörtönzéseket, az 1956-os forradalom és szabadságharc oldalán állókat ért, szinte napjainkig tartó atrocitásokat. Zsigmond Dezső és Erdé­lyi János a szó szoros értelmében fiatalemberek, Dezső 1956. március 21-én furcsa párosítás - nevezi ki ő maga születésnapját), János pedig 1955. szeptember 27-én, Jancsó Miklós születésnap­ján jött a világra... — Az olvasókat is, engem is érde­kel, hogyan jön létre egy „alkotóhá­zasság­". Honnan érkeztetek? E. J.: — Hogy a közepénél kezdjük, rendezőtársak vagyunk. A konkrét munkamegosztás változó. De mivel én kevésbé vagyok pösze, mint Dezső, ál­talában én teszem föl a kérdéseket a szereplőknek, ő pedig a stábbal foglal­kozik. De az első, nagy kálváriát vé­gigjárt­­dokumentumfilmünk, az El­zárkózott ügy második részének mun­kálatai például úgy alakultak, hogy olyan emberekkel, akiket — hogy úgy mondjam — „elvtársnak” illik szólí­tani, én foglalkoztam, mivel Dezsőt Gyöngyöshalászon túl sokan ismerik. Zs. D.: — Az életrajzunkból, hogy minél hamarabb rátérhessünk a film­jeinkkel kapcsolatos érdemi dolgokra, csak a legfontosabb motívumokra szo­rítkoznánk. Mindkettőnk fő „bűne”, hogy nem születtünk bele a szakmába. Jóval távolabbról érkeztünk, mint ahogy „filmes körökben szokás”. Én kisvárosi félértelmiségi családba szü­lettem bele Gyöngyösön. Ami azt je­lenti, hogy pályautamnak pontosan kiszabottnak illene lennie. Tanár le­szek, s ha sikerül, népművelő — dön­töttem, illetve döntöttek helyettem a körülmények. Bár rossz tanuló voltam, első nekifutásra bejutottam a szom­bathelyi tanárképző főiskolára. E. J.: — így alkotói szimbiózisunk triviálisan kezdődött: egy kollégiumi szobába kerültünk. Ha az meglepő, hogy Dezső bekerült a főiskolára, s hogy most ott tart, ahol tart, az én sorsom még inkább rendhagyó. Egy Duka nevű vasi faluban születtem, munkássá nyomorodott parasztszülők gyermekeként. Nem sok közünk volt a vizuális kultúrához. Tévét néha-né­ha a szomszédnál néztünk, a moziba pedig nem jártunk, hisz a moziüzem­vezető egyben a falu párttitkára volt, így oda nem szívesen engedtek. Cell­­dömölkön jártam gimnáziumba, ott aztán őrült egy dekadens figura vol­tam, aki megveti a kispolgári világot. Semmi más nem akartam lenni, csak szabad ember, így tizenkilenc éves fej­jel, érettségi után szabályosan föl­szöktem „Pestre”. Segédmunkás vol­tam, albérlő, de úgy éreztem, hogy „Pest az én Bakonyom”. Barátaim vol­tak, nem bántottak. Aztán behívtak katonának, onnan jelentkeztem a fő­iskolára. A felvételi bizottságban fi­gyelmes emberek ültek. Észrevették, hogy viszonylag kevés tételes tudásom ellenére rengeteget olvastam. Fölvet­tek történelem—népművelés szakra. Zs. D.: — Jó suli volt a szombathe­lyi. Ráadásul az adott körülmények között, az adott korban rendkívül kor­szerű videostúdióval rendelkezett. Szinte egyszerre vágtunk bele a kol­légiumi rádiózásba s a videózásba. Negyedévesen elkészítettem ötödik­hatodik osztályos gyerekekkel egy Andersen-mesefeldolgozást. Volt egy március 15-i filmünk. Óriási botrány lett belőle, de taktikai okokból végül be lehetett mutatni 1980-ban. Közben — ezt ne részletezzük már — mind­ketten üzemi laphoz kerültünk, rövid egyéb intermezzók után Budapesten. Én korábban is írtam elég sok cikket a Vas Népe című megyei lapnak. Volt egy szerencsétlen próbálkozásom a Bokor László-féle Movinál. Kiderült, hogy csak úgy, pártfogók nélkül ko­pogtatok azzal az égbekiáltó kéréssel, hogy naplóvezető (harmadasszisztens) akarok lenni. Elküldték. Szinte egy­szerre ébredtünk rá Jánossal: ez a szakma olyan, hogy mi, mint „vidé­kiek", csak beleshetünk az ajtón, de becsukják előttünk. E. J.: — Szerencsére (vagy ki tudja) e tény mindkettőnkben csakazért is­­dacot ébresztett: bizonyítanunk kell. Igenis mi a vidéki tanári—népműve­lői diplománkkal, főiskolai stúdiós múlttal: rendezők vagyunk, rendezők leszünk. Én egyévi kőszegi népműve­­lősködés, kudarcba fulladt házassági terv után (menyasszonyom megszökött a neki tetsző tengerésszel) Dezső se­gítségével bejutottam egy kis­üzemi lap szerkesztőségébe. Dezsőnek szív­ügyévé vált az úgynevezett Zárkózott ügy. Különváltan élő édesapja Gyön­gyöshalászon lakik, ahol is 1980 és ’82 között szabályos lázadás tört ki, mert leváltották a tanácselnököt. Az ügy modellértékű: ezt az embert a megyei felsőbbség tette annak idején a falu nyakára, de ő a falusiak mellé állt, s mindenben az ő ügyeiket kép­viselte a hatalommal szemben. Meg­szerették. S mivel jó tanácselnökké vált, azaz: szembefordult azokkal, akik küldték, nem váltotta be a „felül­ről” elképzelt elvárásokat — leváltot­ták. A filmet lényegében Dezső kezdte el, én később kapcsolódtam bele. Zs. D.: — Az érdemi munkát együtt kezdtük, együtt csináltunk mindent. Főállásban üzemi újságíróskodtunk, közben én be-beültem a BBS gyűlé­seire. Hallgattam a „nagyokat”, bead­tam egy tervet, ami tetszett nekik, de hogy bizonyítsam, nem a „vak tyúk talált véletlenül egy szemet”, kértek, hozzak mást is. Előálltam az Ez zár­kózott ügy szinopszisával. — S elkezdődött a zárkózott ügy ke­­resztútja, egy legendás dokumentum­film, amit a szűk szakma bizonyos rétegein kívül alig látott más. E. J.: — Az anyag akkor revelatív erejű volt. Sokan segítettek a BBS- ből, a Gulyás testvérek, Dárday Ist­ván, segített Jancsó Miklós. És kiáll­tak a falusiak mellett a demokratikus ellenzék képviselői, például Kőszeg Ferenc. Mert kemény csaták folytak, s ahogy ez a pangás korában lenni szokott, a legenda, az ügy háttérbe szorította a filmet, és sajnos azokat az embereket is, akiknek az igazáért pe­reltünk. Ez a legszomorúbb az egész­ben. Zs. D.: — Megígértük először is a funkcionáriusoknak,­­ hogy a megyé­ben nem forgatunk. Sietni kellett, Enyedi Ildikó filmjéből „kivettek” két forgatási napot. Kaptunk öt-hat fős stábot s negyvenezres keretet. Akkor sem volt sok, de ki kellett használni az alkalmat. Így egy szombat-vasár­napi hétvégén mindenkit, akit meg akartunk szólaltatni, áthívtuk Jász­­árokszállásra, ami már Szolnok me­gye. Azért kellett szabadnapot vá­lasztani, mert így kevésbé tűnt föl, hogy ennyien eltűnnek a faluból, s hét végén nem tudták „riasztani” a Szolnok megyei rendőrséget. E. J.: — S ezután elkezdődött a ki­látástalanul hosszú harc a film nyil­vánosságra hozataláért. Mi néha már­­már túlságosan is etikusak voltunk a megyei, városi, községi pártvezetők iránt. Ők viszont minden eszközt föl­használtak ellenünk. Mi kamera elé invitáltuk őket is. Ettől mereven, ka­tegorikusan elzárkóztak. Utólag pedig váltig állították: az ő véleményükre nem voltunk kíváncsiak. Nem hagy­tuk, hogy elmondják az ő „variációju­kat” az ügyről. Lehet, hogy egy ellehe­tetlenült hatalom képviselőivel nem kellett volna ennyire őrizni a tisztes­ség látszatát. Ha újra ’84-et írnánk, 8

Next