Film Színház Muzsika, 1990. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-31 / 13. szám
BESZÉLGETÉS VÉRREL ÉS KÖTÉLLEL Az egyetlen film, amire a zsűri negatív értékítéletei közül egyik sem illett, a XXII. magyar filmszemle nagy kivétele, Erdélyi János és Zsigmond Dezső ,,Vérrel és kötéllel” című dokumentumalkotása. A fiatal rendezőpáros imponáló dramaturgiai érzékkel, csökönyös-szívós oknyomozó következetességgel járta körül egy harminckét éven át rejtegetett, a fölbátorodott megtorlók szemszögéből elferdítve ismert tragikus eseményt: a mosonmagyaróvári ávh-s határőrsortüzet. Feltárja előzményeit, s a következményeit is; a kivégzéseket, a bebörtönzéseket, az 1956-os forradalom és szabadságharc oldalán állókat ért, szinte napjainkig tartó atrocitásokat. Zsigmond Dezső és Erdélyi János a szó szoros értelmében fiatalemberek, Dezső 1956. március 21-én furcsa párosítás - nevezi ki ő maga születésnapját), János pedig 1955. szeptember 27-én, Jancsó Miklós születésnapján jött a világra... — Az olvasókat is, engem is érdekel, hogyan jön létre egy „alkotóházasság". Honnan érkeztetek? E. J.: — Hogy a közepénél kezdjük, rendezőtársak vagyunk. A konkrét munkamegosztás változó. De mivel én kevésbé vagyok pösze, mint Dezső, általában én teszem föl a kérdéseket a szereplőknek, ő pedig a stábbal foglalkozik. De az első, nagy kálváriát végigjártdokumentumfilmünk, az Elzárkózott ügy második részének munkálatai például úgy alakultak, hogy olyan emberekkel, akiket — hogy úgy mondjam — „elvtársnak” illik szólítani, én foglalkoztam, mivel Dezsőt Gyöngyöshalászon túl sokan ismerik. Zs. D.: — Az életrajzunkból, hogy minél hamarabb rátérhessünk a filmjeinkkel kapcsolatos érdemi dolgokra, csak a legfontosabb motívumokra szorítkoznánk. Mindkettőnk fő „bűne”, hogy nem születtünk bele a szakmába. Jóval távolabbról érkeztünk, mint ahogy „filmes körökben szokás”. Én kisvárosi félértelmiségi családba születtem bele Gyöngyösön. Ami azt jelenti, hogy pályautamnak pontosan kiszabottnak illene lennie. Tanár leszek, s ha sikerül, népművelő — döntöttem, illetve döntöttek helyettem a körülmények. Bár rossz tanuló voltam, első nekifutásra bejutottam a szombathelyi tanárképző főiskolára. E. J.: — így alkotói szimbiózisunk triviálisan kezdődött: egy kollégiumi szobába kerültünk. Ha az meglepő, hogy Dezső bekerült a főiskolára, s hogy most ott tart, ahol tart, az én sorsom még inkább rendhagyó. Egy Duka nevű vasi faluban születtem, munkássá nyomorodott parasztszülők gyermekeként. Nem sok közünk volt a vizuális kultúrához. Tévét néha-néha a szomszédnál néztünk, a moziba pedig nem jártunk, hisz a moziüzemvezető egyben a falu párttitkára volt, így oda nem szívesen engedtek. Celldömölkön jártam gimnáziumba, ott aztán őrült egy dekadens figura voltam, aki megveti a kispolgári világot. Semmi más nem akartam lenni, csak szabad ember, így tizenkilenc éves fejjel, érettségi után szabályosan fölszöktem „Pestre”. Segédmunkás voltam, albérlő, de úgy éreztem, hogy „Pest az én Bakonyom”. Barátaim voltak, nem bántottak. Aztán behívtak katonának, onnan jelentkeztem a főiskolára. A felvételi bizottságban figyelmes emberek ültek. Észrevették, hogy viszonylag kevés tételes tudásom ellenére rengeteget olvastam. Fölvettek történelem—népművelés szakra. Zs. D.: — Jó suli volt a szombathelyi. Ráadásul az adott körülmények között, az adott korban rendkívül korszerű videostúdióval rendelkezett. Szinte egyszerre vágtunk bele a kollégiumi rádiózásba s a videózásba. Negyedévesen elkészítettem ötödikhatodik osztályos gyerekekkel egy Andersen-mesefeldolgozást. Volt egy március 15-i filmünk. Óriási botrány lett belőle, de taktikai okokból végül be lehetett mutatni 1980-ban. Közben — ezt ne részletezzük már — mindketten üzemi laphoz kerültünk, rövid egyéb intermezzók után Budapesten. Én korábban is írtam elég sok cikket a Vas Népe című megyei lapnak. Volt egy szerencsétlen próbálkozásom a Bokor László-féle Movinál. Kiderült, hogy csak úgy, pártfogók nélkül kopogtatok azzal az égbekiáltó kéréssel, hogy naplóvezető (harmadasszisztens) akarok lenni. Elküldték. Szinte egyszerre ébredtünk rá Jánossal: ez a szakma olyan, hogy mi, mint „vidékiek", csak beleshetünk az ajtón, de becsukják előttünk. E. J.: — Szerencsére (vagy ki tudja) e tény mindkettőnkben csakazért isdacot ébresztett: bizonyítanunk kell. Igenis mi a vidéki tanári—népművelői diplománkkal, főiskolai stúdiós múlttal: rendezők vagyunk, rendezők leszünk. Én egyévi kőszegi népművelősködés, kudarcba fulladt házassági terv után (menyasszonyom megszökött a neki tetsző tengerésszel) Dezső segítségével bejutottam egy kisüzemi lap szerkesztőségébe. Dezsőnek szívügyévé vált az úgynevezett Zárkózott ügy. Különváltan élő édesapja Gyöngyöshalászon lakik, ahol is 1980 és ’82 között szabályos lázadás tört ki, mert leváltották a tanácselnököt. Az ügy modellértékű: ezt az embert a megyei felsőbbség tette annak idején a falu nyakára, de ő a falusiak mellé állt, s mindenben az ő ügyeiket képviselte a hatalommal szemben. Megszerették. S mivel jó tanácselnökké vált, azaz: szembefordult azokkal, akik küldték, nem váltotta be a „felülről” elképzelt elvárásokat — leváltották. A filmet lényegében Dezső kezdte el, én később kapcsolódtam bele. Zs. D.: — Az érdemi munkát együtt kezdtük, együtt csináltunk mindent. Főállásban üzemi újságíróskodtunk, közben én be-beültem a BBS gyűléseire. Hallgattam a „nagyokat”, beadtam egy tervet, ami tetszett nekik, de hogy bizonyítsam, nem a „vak tyúk talált véletlenül egy szemet”, kértek, hozzak mást is. Előálltam az Ez zárkózott ügy szinopszisával. — S elkezdődött a zárkózott ügy keresztútja, egy legendás dokumentumfilm, amit a szűk szakma bizonyos rétegein kívül alig látott más. E. J.: — Az anyag akkor revelatív erejű volt. Sokan segítettek a BBS- ből, a Gulyás testvérek, Dárday István, segített Jancsó Miklós. És kiálltak a falusiak mellett a demokratikus ellenzék képviselői, például Kőszeg Ferenc. Mert kemény csaták folytak, s ahogy ez a pangás korában lenni szokott, a legenda, az ügy háttérbe szorította a filmet, és sajnos azokat az embereket is, akiknek az igazáért pereltünk. Ez a legszomorúbb az egészben. Zs. D.: — Megígértük először is a funkcionáriusoknak, hogy a megyében nem forgatunk. Sietni kellett, Enyedi Ildikó filmjéből „kivettek” két forgatási napot. Kaptunk öt-hat fős stábot s negyvenezres keretet. Akkor sem volt sok, de ki kellett használni az alkalmat. Így egy szombat-vasárnapi hétvégén mindenkit, akit meg akartunk szólaltatni, áthívtuk Jászárokszállásra, ami már Szolnok megye. Azért kellett szabadnapot választani, mert így kevésbé tűnt föl, hogy ennyien eltűnnek a faluból, s hét végén nem tudták „riasztani” a Szolnok megyei rendőrséget. E. J.: — S ezután elkezdődött a kilátástalanul hosszú harc a film nyilvánosságra hozataláért. Mi néha mármár túlságosan is etikusak voltunk a megyei, városi, községi pártvezetők iránt. Ők viszont minden eszközt fölhasználtak ellenünk. Mi kamera elé invitáltuk őket is. Ettől mereven, kategorikusan elzárkóztak. Utólag pedig váltig állították: az ő véleményükre nem voltunk kíváncsiak. Nem hagytuk, hogy elmondják az ő „variációjukat” az ügyről. Lehet, hogy egy ellehetetlenült hatalom képviselőivel nem kellett volna ennyire őrizni a tisztesség látszatát. Ha újra ’84-et írnánk, 8