Filmvilág, 2015 (58. évfolyam, 1-12. szám)
2015-03-01 / 3. szám
Olasz polip bűnözők követeléseinek. Cardone lelki tusája és ahogy ezt a színészkirály Salerno megjeleníti, állnak a film középpontjában (Salerno magyar hangja Latinovits Zoltán volt a mozikban), és ez teszi igazán lebilincselővé a filmet, függetlenül a végkifejlet pompás autós üldözésétől és a főbűnös viszonylag sablonos leleplezésétől. Ahogy a maffiafilmek között a Térdre kényszerítve mutatta be a kisember szintjén a korrupt rendszerek működését, úgy a nagyvárosi krimik között is egy egész csoportnyi filmben találunk civil közembert, aki szembeszáll az őt ért erőszakkal. Az amerikai Bosszúvágy nyomdokain járó Az utca törvénye (Enzo G. Castellari, 1974), Az utca embere igazságot tesz* (Umberto Lenzi, 1975), vagy A feldúlt város - Kíméletlen hajsza az emberrablók után* (Fernando Di Leo, 1975) elsősorban műfaji eszközökkel tették izgalmassá a néző számára könnyű azonosulást kínáló átlagemberek nem mindennapi küldetéseit, ahogy felveszik a harcot a bűnözőkkel, változó módon viszonyulva a törvényességhez, illetve a törvény képviselőihez-a kettő, ugye, nem ugyanaz. A téma egyik legmegrázóbb feldolgozásával az Egy egészen kicsi kispolgárban, a vígjátékspecialista Mario Monicelli 1977-es alkotásában találkozunk, amelyben egy jellemszatíra alakul át valami sokkal tragikusabbá, hasonlóan, mint a főszerepet játszó Alberto Sordi másfél évtizeddel korábbi A maffia parancsára című filmjében. Sordi kincstári komikusi rutinjával hozza a szűklátókörű, alázatos kishivatalnok figuráját, akinek legfőbb törekvése, hogy könyvelői állást szerezzen enyhén ütődött fiának, Mariónak. Vivaldi úr a cél érdekében még egy szabadkőműves páholy kínos beavatási szertartásának is aláveti magát, és egy sor hasonló komikus, olykor groteszkbe hajló jelenet színezi a főszereplő karakterét és a lételemét jelentő társadalmat, mikor egy váratlan esemény új irányt szab a cselekménynek. Egy menekülő bankrabló elhibázott lövése következtében Mario meghal, ami teljesen összetöri a szüleit. Anyja, akit az amerikai Shelley Winters alakít szívfájdítóan, szélütésben lebénul, az egycsapásra megőszült apa pedig csupán árnyéka marad hiperaktív önmagának. Érzelmi érintettsége okán nem tekintik szavahihető szemtanúnak, ezért amikor viszontlátja fia gyilkosát, a saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást. A fiatal bűnöző elrablása és hosszadalmas agyonverése megdöbbentően véres jelenetsor, amely a nyomorúságos körülmények hangsúlyozásával mutatja meg, hogy a bosszú mennyire nem felemelő. Monicelli a nyers erőszak mindent elpusztító erejére hegyezi ki filmjének végkifejletét: Vivaldi úrra magányos, vigasztalan nyugdíjas évek várnak. A nyitva hagyott befejezésben talán újabb gyilkosságot készül elkövetni - kevés vígjátéknak induló filmben fagyasztják ilyen kíméletlenül arcunkra a mosolyt. A műfaji keretek miatt érzelmileg kevésbé felkavaró, vi _________ szont annál szórakoztatóbb tud lenni az eredmény, ha a bűnözőkön bosszút álló főszereplő maga is bűnöző, még akkor is, ha a motiváció általában itt sem kevésbé tragikus, és a legtöbbször ugyanúgy családon belül elszenvedett veszteségből ered. A Tony Arzenta (Duccio Tessari, 1973) címszereplője profi bérgyilkos, akitől megbízói meg akarnak szabadulni, de helyette véletlenül feleségét és kisfiát ölik meg. Arzenta számára nincs más kiút, válaszul bosszúhadjáratra indul az alvilági szervezet teljes vezetősége ellen. A törvényes hatalom és a szervezett bűnözés összefonódása itt új felállást mutat: az Interpol a háttérből támogatja Arzenta gyilkosságsorozatát, mert így gyorsan megszabadulhat pár alvilági nagykutyától. A népszerűsége csúcsán járó Alain Delon legfagyosabb figuráját hozza, de a kamera mögött is a legmagasabb szintű profizmus dolgozik, ami a korszak európai akciófilmjeiben elképzelhető: káprázatos üldözések és gyilkossági jelenetek Milánótól Koppenhágán át Szicíliáig szemet gyönyörködtető vizuális eleganciával tálalva. A könnyedebb szórakoztatás jegyében ugyan a bűnözés hatalma miatt érzett szorongást lecserélték a gonoszokkal való leszámolás felett érzett elégtételre, végül azonban Arzenta is az érdekösszefonódások áldozata lesz, amikor egy olyan barát végez vele, akit a szervezeten belüli felemelkedés ígéretével vettek rá az árulásra. Akár a törvényességhez ragaszkodik a főhős, akár az önbíráskodást választja a korrupt és erőszakos rendszerekkel szemben, akár győz, akár elbukik a magára vett küldetés teljesítése során, e filmek egy közös funkciót biztosan ellátnak: leleplezik a társadalmi igazságtalanságot, felmutatnak egy ezzel szemben fellépő szándékot, és a nézőben megtisztító katarzist váltanak ki a kettő közötti konfliktus felizzításával. Mivel örök emberi dilemmáról szólnak, és mivel a legtöbb esetben a megvalósítás stílusa is egyedülállóan vonzó, a hetvenes évek olasz bűnügyi filmjeinek jó része a mai napig izgalmas felfedezni valónak számít. *A csillaggal jelzett magyar címek az eredeti olasz címek szó szerinti fordításai, a többi filmet a magyar forgalmazásban kapott címén említem. filmvilág I 7 I