Filmvilág, 2015 (58. évfolyam, 1-12. szám)

2015-03-01 / 3. szám

Olasz polip bűnözők követeléseinek. Cardone lel­ki tusája és ahogy ezt a színészkirály Salerno megjeleníti, állnak a film kö­zéppontjában (Salerno magyar hangja Latinovits Zoltán volt a mozikban), és ez teszi igazán lebilincselővé a filmet, függetlenül a végkifejlet pompás au­tós üldözésétől és a főbűnös viszony­lag sablonos leleplezésétől. Ahogy a maffiafilmek között a Térd­re kényszerítve mutatta be a kisember szintjén a korrupt rendszerek működé­sét, úgy a nagyvárosi krimik között is egy egész csoportnyi filmben találunk civil közembert, aki szembeszáll az őt ért erőszakkal. Az amerikai Bosszú­vágy nyomdokain járó Az utca törvénye (Enzo G. Castellari, 1974), Az utca em­bere igazságot tesz* (Umberto Lenzi, 1975), vagy A feldúlt város - Kíméletlen hajsza az emberrablók után* (Fernando Di Leo, 1975) elsősorban műfaji esz­közökkel tették izgalmassá a néző szá­mára könnyű azonosulást kínáló átlag­emberek nem mindennapi küldetéseit, ahogy felveszik a harcot a bűnözőkkel, változó módon viszonyulva a törvé­nyességhez, illetve a törvény képvise­lőihez-a kettő, ugye, nem ugyanaz. A téma egyik legmegrázóbb feldol­gozásával az Egy egészen kicsi kispol­gárban, a vígjátékspecialista Mario Monicelli 1977-es alkotásában találko­zunk, amelyben egy jellemszatíra alakul át valami sokkal tragikusabbá, hason­lóan, mint a főszerepet játszó Alberto Sordi másfél évtizeddel korábbi A maf­fia parancsára című filmjében. Sordi kincstári komikusi rutinjával hozza a szűklátókörű, alázatos kishivatalnok fi­guráját, akinek legfőbb törekvése, hogy könyvelői állást szerezzen enyhén ütő­­dött fiának, Mariónak. Vivaldi úr a cél érdekében még egy szabadkőműves páholy kínos beavatási szertartásának is aláveti magát, és egy sor hasonló komikus, olykor groteszkbe hajló jele­net színezi a főszereplő karakterét és a lételemét jelentő társadalmat, mikor egy váratlan esemény új irányt szab a cselekménynek. Egy menekülő bank­rabló elhibázott lövése következtében Mario meghal, ami teljesen összetöri a szüleit. Anyja, akit az amerikai Shelley Winters alakít szívfájdítóan, szélütés­ben lebénul, az egycsapásra megőszült apa pedig csupán árnyéka marad hi­­peraktív önmagának. Érzelmi érintett­sége okán nem tekintik szavahihető szemtanúnak, ezért amikor viszontlátja fia gyilkosát, a saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást. A fiatal bűnöző elrablása és hosszadalmas agyonveré­­se megdöbbentően véres jelenetsor, amely a nyomorúságos körülmények hangsúlyozásával mutatja meg, hogy a bosszú mennyire nem felemelő. Monicelli a nyers erőszak mindent el­pusztító erejére hegyezi ki filmjének végkifejletét: Vivaldi úrra magányos, vi­gasztalan nyugdíjas évek várnak. A nyit­va hagyott befejezésben talán újabb gyilkosságot készül elkövetni - kevés vígjátéknak induló filmben fagyasztják ilyen kíméletlenül arcunkra a mosolyt. A műfaji keretek miatt érzelmileg kevésbé felkavaró, vi­ _________ szont annál szórakozta­tóbb tud lenni az ered­mény, ha a bűnözőkön bosszút álló főszereplő maga is bű­nöző, még akkor is, ha a motiváció általában itt sem kevésbé tragikus, és a legtöbbször ugyanúgy családon belül elszenvedett veszteségből ered. A Tony Arzenta (Duccio Tessari, 1973) címszereplője profi bérgyilkos, akitől megbízói meg akarnak szabadulni, de helyette véletlenül feleségét és kisfiát ölik meg. Arzenta számára nincs más kiút, válaszul bosszúhadjáratra indul az alvilági szervezet teljes vezetősége ellen. A törvényes hatalom és a szer­vezett bűnözés összefonódása itt új felállást mutat: az Interpol a háttérből támogatja Arzenta gyilkosságsoroza­tát, mert így gyorsan megszabadul­hat pár alvilági nagykutyától. A nép­szerűsége csúcsán járó Alain Delon legfagyosabb figuráját hozza, de a kamera mögött is a legmagasabb szin­tű profizmus dolgozik, ami a korszak európai akciófilmjeiben elképzelhető: káprázatos üldözések és gyilkossági jelenetek Milánótól Koppenhágán át Szicíliáig szemet gyönyörködtető vi­zuális eleganciával tálalva. A könnye­debb szórakoztatás jegyében ugyan a bűnözés hatalma miatt érzett szo­rongást lecserélték a gonoszokkal való leszámolás felett érzett elég­tételre, végül azonban Arzenta is az érdekösszefonódások áldozata lesz, amikor egy olyan barát végez vele, akit a szervezeten belüli felemelkedés ígé­retével vettek rá az árulásra. Akár a törvényességhez ragaszkodik a főhős, akár az önbíráskodást választ­ja a korrupt és erőszakos rendszerekkel szemben, akár győz, akár elbukik a magára vett küldetés tel­jesítése során, e filmek egy közös funkciót biz­tosan ellátnak: leleplezik a társadalmi igazságtalanságot, felmutatnak egy ezzel szemben fellépő szándékot, és a nézőben megtisztító katarzist váltanak ki a kettő közötti konfliktus felizzítá­­sával. Mivel örök emberi dilemmáról szólnak, és mivel a legtöbb esetben a megvalósítás stílusa is egyedülállóan vonzó, a hetvenes évek olasz bűnügyi filmjeinek jó része a mai napig izgal­mas felfedezni valónak számít. *A csillaggal jelzett magyar címek az eredeti olasz címek szó szerinti fordításai, a többi filmet a magyar forgalmazásban kapott címén említem. filmvilág I 7 I

Next