Filológiai Közlöny – XLII. évfolyam – 1996.
1. szám - Tanulmányok - Gergye László: Pontopiddan Szerencsés Péteréről
előlegezik. A változás jórészt a korabeli természettudomány átütő sikereinek tulajdonítható, amely alapjaiban ingatta meg a dán társadalmi tudatot évszázadok óta meghatározó református egyház szellemi pozícióját. Ebből adódóan a dán regények színtere igen gyakran valamilyen egyházközség, hőse pedig a pap. Pontoppidan ugyancsak a dán vidéki paplakok egyikében látta meg a napvilágot, s noha családjából korán kiszakadva fiatal éveiben mérnöki tanulmányokat folytatott, majd az írói pályára lépett, gyermekkori élményeinek súlyától soha nem tudott megszabadulni.2 Első feltűnést keltő regényének (Az ígéret földje) főhőse, Emmanuel Hansted, pap, míg az ezt követő Szerencsés Péter szintén önéletrajzi ihletésű Per Sideniusa mérnök, nyilván nem véletlenül.3 Pontoppidan a benne élő feszültséget ezzel a választással úgy akarta feloldani, hogy ugyanannak a pszichológiai folyamatnak két különböző oldalát igyekezett bemutatni. Kitörési kísérleteikben - látszólagos ellentétük ellenére - több a rokonítható, mint az elválasztó mozzanat. Emmanuel Hansted egy tehetős koppenhágai hivatalnokcsaládból kiszakadva káplánként kerül Veilby és Skibberup egyházközségbe, hogy „az ígéret földjén" megvalósítsa népboldogító álmait. Per Sidenius viszont, aki egy kelet-jyllandi kiterjedt, szegény papcsalád sarjaként születik, kezdettől fogva az otthoni mentalitástól merőben idegen műszaki pályán keresi a „szerencse földjét". Hansted, aki halott anyja sugallatától vezérelve lép a lelkészi pályára, megnyugvással gondol arra, hogy „Édesapja, az osztályfőnök most már hiába csóválja fejét "hóbortjai hallatára", hogy megszabadult testvéreitől, s így gárdahadnagy öccsének s „húgocskájának, a főkonzulnénak sem kell szipognia bátyja neveletlenségei és modortalanságai miatt." A Szerencsés Péterben szintén „csupán egyetlen gyermek keserítette el a szülőket. A közbülsők egyike, egy fiú, Peter Andreas", akiből már egészen korán kiütközött „valami eltökélt dac az otthon rendje és szokásai ellen". Tovább erősíti a párhuzamot, hogy Per sem találja helyét testvérei között, valamint az a tény, hogy mindkettejük esetében rendkívül hasonló az anya és az apa eltérő mentalitásából eredő, lappangó feszültségeket takaró családi háttér. Az anya múltja itt is, ott is homályos pont: Emmanuel Hansted gyermekkora idején „apja és egész rokonsága makacsul kitért anyja dolgainak említése elől", míg a Szerencsés Péter expozíciójából arról értesülünk, hogy a „komor és szenvedélyes" papné a „hit dolgaiban eleinte ingadozott", s a „férfi gyakori, súlyos korholása ellenére valójában sohasem szabadult meg gyötrődéseitől". Hansted és Sidenius lázadása egyaránt alapvetően az apa ellen irányul, instabil lelkületű anyjuktól mindketten inkább a kételkedésre, a depresszióra való hajlamot öröklik. Mivel azonban Hansted jellemfejlődésében ez az örökölt attitűd a vallás, Sideniuséban viszont látens módon éppen a vallásellenesség irányába hat, kitörési irányuknak értelemszerűen különbözniük kell. A szegénység eszményi értékrendjéhez igazodó Hansted az integrációban, a vezetett vallási közösségben való feloldódás reményében, az aranyálmokat kergető Sidenius viszont éppen a kiválásban, a társadalom fölé emelkedésben, az „imperátori" ambíciókban keresi az önmegvalósítás lehetőségét. Ennek a két kísérletnek persze nem lehet azonos a színtere sem: az egyiké az „isten háta mögötti" magány, a kopár, sivatagi puszta csendje, míg a másiké a zsibongó nagyváros, Koppenhága és a nagyvilág. 2 P. M. Mitchell: Henrik Pontoppidan. Boston, 1979. 83. I. 3 A dolgozatban szereplő idézetek az alábbi kiadásokon alapulnak: H. Pontoppidan: Szerencsés Péter. Ford. Hajdú Henrik. Bukarest, 1974. H. Pontoppidan: Az ígéret földje. Ford. Hajdú Henrik. Bp., 1961.