Filológiai Közlöny – VLIII. évfolyam – 2002.
1–2. szám - A modern filológia útjai - Kovács Árpád: A regény, avagy a cselekvés poétikai dimenziója
a regényfejlődés egyik ténylegesen megfigyelt trendje magától kínálja fel, s a kutatások előzményeit is ez határozza meg. Nevezetesen: a prózanyelv perszonalizálódásának transzepociális sajátossága, amit természetesen deperszonalizáló törekvések kísérnek. Ez a személyességi - vagy ahogy Pascal mondaná - „bizonytalansági kalkulus" végigvonul a regényelméletek szellemtudományi és nyelvfilozófiai változatainak kérdésfeltevésén. Ezért a regény kutatása sohasem tudott függetlenné válni a humán filológiával érintkező diszciplínáktól (szóelmélet, aktuselmélet, pszichológia, esztétika, etnológia, filozófiai és kulturális antropológia, szubjektum- és személyiségelmélet stb.). Időszerűnek az látszik, ha a poétika és a cselekvéselmélet holdudvarában megfogalmazható interpretációs lehetőségek mentén vázoljuk föl elképzeléseinket. Itt elsősorban az emberi jelenléttel és a jelenlevőnek a saját nyelvéhez vezető útjával kapcsolatos nézetek fontosak, mivel a nyelvi-poétikai és antropológiai megközelítéseket nem lehet ignorálni. Heidegger - Humboldt nyomán - egyenesen a kettő egységében látja a jelenlét tiszta megvalósulását: az önmagát megjelölni és közölni képes lét - ez az emberi létmód sajátja. Ennek útját ismétli minduntalan a költészet az egzisztenciális létezés problematizálása szintjén. A kései Heidegger ebből a szemléletből kiindulva írja fölül a Lét és időben kialakított álláspontját. A Gond problémáját a nyelv és a nyelvi alkotás, a „költészet" kérdéseiben oldja föl. E felfogás mögött a nyelv, pontosabban, a jelképzés problémája áll, azé az aktusé, amikor a természeti létező saját fizikai és biológiai jelenlétének elemeiből (végtagok, testmozgás, gesztus, mimika, tekintet, hang stb.) jeleket állít elő, s ezzel - egyben transzcendálva önmagát - fizikai, biológiai, lelki jelenlétének elemeit átalakítja önmegjelölése és a dolgok megjelölése, kifejezése és közlése számára alkalmas eszközzé jellé. A poétika tehát nem a nyelvi rendszer és a beszéd oppozíciójának tételéből, nem is a kódrendszerként vagy beszédaktusként érzett felfogásra építi elméleti megfontolásait, hanem a szóra mint az egyéni emberi cselekvésben gyökerező teljesítmény - jelképzés, megnyilatkozás, dialógus és elbeszélés - alapelemére. A nyelv szociális természetének és kódjellegének szűkkeblű felfogásaitól kevésbé érintett írók jól tudják azt, amit Alekszandr Potebnya szóelmélete is mond a költői szemantikáról, amikor azt feltételezi, hogy minden, a beszédben használatba vett szót új jelképzési aktusként kell felfogni: az emberi verbális megnyilatkozás nemcsak kifejezés és közlés, hanem az arra alkalmas nyelvi eszközök konstitúciója is egyben, ahogy Potebnya mondaná: új szó alkotása. Erre vonatkozik napjainkban Milan Kundera kétséget kizáró megállapítása is: „Én azonban a szinonima fogalmát is tagadom: minden szónak megvan a maga értelme, szemantikailag felcserélhetetlen." Vagy századokkal előbbről Pascal kijelentése: „Ha egy szövegben ismétlődik egy szó, s amikor megpróbáljuk kijavítani, olyan pontosnak találjuk, hogy elrontanánk a szöveget, hagyjuk meg."2 1 Milan KUNDERA: A regény művészete. Budapest, 2000. 139. 2 U0.