Finnugor Világ, 2008 (13. évfolyam, 1-3. szám)
2008-03-01 / 1. szám
3 Finnugor Világ, 2008. március Az észt történelem tanulságairól* Az észt történelem néhány általánosabb tanulságának levonásához, néhány sajátosságának a megértéséhez tekintsük át vázlatosan - az észt tudományos tapasztalatok figyelembe vételével - a legfőbb észt történelmi korszakokat és sorsfordulókat. A nagy vonalakban történő összefoglaló után néhány kérdésre érdemes még külön is kitérni. Mindez ahhoz is szükséges lehet, hogy objektívebb képet alkothassunk - a nemsokára függetlensége kikiáltásának 90. évfordulóját ünneplő - napjaink Észtországáról. 1. Az őstörténet az észt történelemben a Kr. e. 9. évezredben kezdődik, amikor a jégkorszaki jégtakaró visszahúzódását követően megjelennek az első emberek és emberi települések a jelenlegi Észtország területén. A finnugor nyelvet beszélő népességet a későbbiekben is érték szomszédos finnugor, balti, germán és szláv hatások, s mindezek maradandó nyomot hagytak a későbbi észtekben, akiknél kb. kétezer évvel ezelőtt kezdődött meg a néppé válás folyamata. Ezer évvel ezelőtt már 8 nagyobb és néhány kisebb tartomány egymás mellett éléséről, talán laza szövetségéről beszélhetünk, de a korszak végéig, a XIII. század elejéig, nem jutottak el az önálló államalkotásig, a kereszténység felvételéig. Az akkori világ egyik legészakibb népe volt az észt, mely elsősorban földművelésből tartotta el magát. A lakosság száma elérte a 150-180 ezer főt, ami közel duplája lehetett a finnekének (akik az észteknél jelenleg kb. ötször többen vannak). Az élet minden területére kiterjedő gyarapodás ellenére az észtek lakta területek „szociálpolitikai” értelemben lemaradtak nyugati, illetve keleti szomszédaiktól. Az alapvetően már keresztény Európában a XIII. sz. elején az észtek beletartoztak abba a Lappföldtől Litvániáig és Poroszországig tartó pogánynak nevezhető övezetbe, amely két vallás, két civilizáció: Nyugat-Európa és Oroszország között terült el. Az e területek megtérítéséért és meghódításáért versengő riválisok között nem lehetett pogánynak maradni. Katonailag azonban viszonylag erősek voltak az észtek, évszázadokon keresztül visszavertek minden támadást, de a XIII. század elején több mint két évtized alatt a németek és segédcsapataik, az oroszok, a dánok, a svédek a litvánok legalább 63 hadjáratot vezettek az elszigetelődött, külső szövetségesek nélkül maradt észtek ellen. A folyamatos harcok teljesen felemésztették az erőtartalékokat, elmaradt a központosítás, az összefogás, a német (1236-ig az ún. Kardtestvérek Lovagrendje) és a dán lovagok kiképzése lényegesen jobb volt az észtekénél, utánpótlásuk biztosítása pedig jóval folyamatosabb, segítette őket az egész nyugati kereszténység szolidaritása. E terület sorsát illetően meghatározó volt geopolitikai helyzete, mely a nagy haszonnal kecsegtető Kelet és Nyugat közötti kereskedelem miatt különösen felértékelődött. * Az előadás 2007. november 24-én hangzott el a Magyar Tudomány Ünnepe 2007 rendezvénysorozat keretében a Sokszínű finnugrisztika című tudományos ülésszakon. A rövidebb változat megjelent még: Ünnepi írások Havas Ferenc tiszteletére. Urálisztikai Tanulmányok 18. Szerkesztők: Bereczki András, Csepregi Márta, Klima László. Budapest, 2008.