Fogorvosi szemle, 1925 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1925-03-01 / 3. szám
közel is voltunk még, mi gyarló emberek ahhoz, ami Őbenne is gyarló emberi volt, arra, hogy őt hervadhatatlan érdemei szerint becsülhettük volna meg. Azóta eltelt három év. Ma már megvan a kellő távlat, amely szükséges a történelmi megítéléshez és ma már a külföld hódolatából tudjuk, hogy három évvel ezelőtt gazdag örökösei lettünk a szellemi Kresusnak, kis érdemű részesei annak a fénynek, amely az ő nevéből reánk is sugárzik. Ma, három év után erre már föleszméltünk, ... de Árkövy sírját mai napig is egy igénytelen fakereszt jelöli, amelyen már a név is elmosódott, róla a múlandóság néma vigyorgása mered ránk — fűtt! Ennyi fásultság már bűn. A minap megnyilvánult olasz hódolat villámképpen világított reá arra, hogy mi a kötelességünk azzal az Árkövyve szemben, akit a külföld is a „nagy“ jelzővel illet. Ma, az erkölcsi eldurvulás szomorú korszakában százszoros kötelessége az arra hivatottaknak, hogy a kötelesség, szeretet és hála erényeit gyakorolják. Mind a három erényre apellálok most, amikor kérdem, hogy szabad-e annak megtörténnie, hogy a mi nagy Árkövünk földi maradványai tovább is jeltelen sírban pihenjenek ? A kötelességüket nem teljesítő, szeretetlen, hálátlan örökösöket égbekiáltóan vádoló jeltelen sírban ? Ugye érzitek, hogy : nem! Mert nem Neki van szüksége arra, hogy sírját maradandó emlékkel díszítsük. Und ist der Leib in Staub zerfallen, Lebt der grosse Name doch. (Schiller.) Az Ő emlékét lángoló betűkkel Ő maga írta bele a stomatologia annaleseibe, azt onnan semmi földi hatalom ki nem törölheti. Ő maga állított magának „monumentum aere perennius“, amely azonban arra int bennünket, hogy legyünk Hozzá legalább külsőségekben méltóak és ezért nem szabad tűrnünk, hogy sírját maholnap ellepje a Rákos futóhomokja,... mert ez a mi szégyenünk volna.