Forum, 1949 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1949-04-15 / 4. szám

Ezen a területen két h­amis véglet szokott kialakulni. Az első a kritikai impresszionizmus: csak a pillanatnyi létezik, csak a közvetlen benyomás lényeges. Az esztétikának általános törvényei egyáltalában nin­csenek. Minden lehetséges , ha jól van megcsinálva. Ez a paradoxon szofizma. Mert ,,mindent“ nem lehet jól megcsinálni. A hazugságból nem lehet igazságot, a hitványságból hősiességet stb. teremteni. A nyugati propaganda kudarca a Mindszenti-ügyben, az amerikaiak kudarca a Kravcsenko-perben világosan mutatja ennek a helyzetnek egyik oldalát. Másrészt az Engels-féle „realizmus győzelme“ épen azt bizonyítja, hogyan jut érvényre művészileg becsületes realistáknál szubjektív elő­ítéleteik ellenére a társadalom valóságos tartalma és szerkezete.És persze ebben a túlzott megfogalmazásban az impresszionizmus már átcsap a hazugságba. d­e ez az át­csapás is létezik. Nálunk például a háború­­előtti kritikai impresszionizmus átnőtt az ellenforradalmi korszak nihi­lizmusába, ahonnan a fasizmushoz csak egy lépés kellett. Ez nagyon tanulságosan megmutatja, hogyan csapnak át — látszólag­­— tisztán módszertani állásfoglalások emberi és művészi magatartásba. Ha most már csak magát a kritikát nézzük, az irodalom felbomlik egyes, létrejöttükben és hatásukban, irracionális alkotásokra. A kritikából a benyomás liritáló leírása vagy pszichologisztikus elemzése válik. És ezzel nemcsak a társadalmi kapcsolatok tűnnek ki, hanem még az irodal­miak is. .. A másik végletről már beszéltünk: ez az állandó mozzanat túlfeszí­té­se, az akademizmus. S itt is ismételnünk kell, hogy minden formaliz­mus, bármilyen „forradalmi“ köntösben lép is fel, lényegében művészetet torzító akadémizmus. Elvileg semmi különbség sincs a között, hogy valaki a klasszicisztikia hármas egységet követeli a meg minden drámától, vagy pedig azt kívánja minden lírikustól, hogy mellőzze az összes írás­jeleket. Mind a kettőnél a műfa­jok konkrét eszméje helyébe elvont szabá­lyok lépnek. A kritikusból rossz iskolamester lesz, aki régi művekből levont szabályok segítségével akarja az újat megbírálni s így értetlenül elhalad a mellett, ami — egyszerre —­ új és értékes benne: az állandó forma megújulása. (Ez a veszély a legvilágosabban megnyilvánult nálunk József Attila teljes félreismerésében Babitstól Németh Lászlón keresztül a „forradalmi“ kritikáig.) Így az egyes mű mértékéül szolgáló általános form­a fogalom, forma, kritérium túlfeszítése épen úgy megszüntet minden mértéket, mint annak in­­presszionista-nihilista tagadása. Minden igazi műalkotás "új, azonban egy igazi műalkotás sem radikálisan új, egyik sincs kapcsolat nélkül a múlttal. A marxista kritikus helyes kérdésfeltevése tehát csak ez lehet: váljon csakugyan az új tartalom adekvát formája-e az új forma? És ezen a —­ már a puszta esztétikán túlmutató — kérdésen továbbmenve: váljon az az új tartalom, mely a mű alapját­­kiteszi, központi vagy periferikus kérdése-e az idők változásának? Továbbá: hogyan fejezi azt ki az új forma? Belenyúlt-e az író azokba a kérdésekbe, amelyek a társadalom fordulatában perdöntők, vagy pedig csak a felületen mozog? Ezeknek a kérdéseknek helyes feltevése és megválaszolása nélkül lehetetlen valamely új művet esztétikailag is helyesen értékelni. De egyúttal telítetlen az irodalmi múlt nagy jelenségeihez helyesen állást foglalni. Itt is veszélyes, a kultúrforradalmat kompromittáló mere­ven egyoldalú végletekkel találkozunk. Egyrészt egyes, az újtól irtózó kritikusok minden áron konzerválni igyekeznek a múlt hagyományait; nálunk a legtöbbször a Nyugat-korszak hagyományairól van szó. Az ilyen

Next