Fotóművészet, 1989 (32. évfolyam, 1-4. szám)
1989 / 3. szám
15 Nap fürdő (1936) ben a magam, részben az ő ottmaradt felszerelésével dolgozni kezdtem. Azzal a 9X12-es Voigtländerrel fotóztam,ami még ma is megvan. FELESÉGEM PORTRÉJA Ez a feleségem legkorábbi képe, talán 16—17 éves. Éppen napozik, falevéllel a szemén. Ennek a képnek olyan sikere volt, akárhol mutattam, tetszett mindenkinek. Most dolgozom egy önéletrajzon, és ezt akarom a fedőlapra tenni. Remélem, találok kiadót rá, és a jövő évben megjelenhet. Irén 16 éves volt, amikor bejött abba a terembe, ahol éppen egy kiállítást csináltunk a Munkakörnek, amit én proponáltam és rendeztem. Valamelyik turista egyesület helyiségében volt, s Irén megkért, hogy mutassam meg neki a kiállítást. Körbevittem, minden képről magyaráztam neki egy kicsit, s ő olyan szakszerű kérdéseket tett fel, olyan komoly dolgokat mondott, hogy én kezdtem érdeklődni iránta. Nagyon csinos kislány volt, így hát megkérdeztem, mikor jön be újra Pestre, mert Vácon laktak. Azt mondta, a nővére most megy férjhez Schubert Ernőhöz, s akkor majd gyakrabban bejöhet, így is történt, s kifejlődött köztünk a barátság. 1934-ben esküdtünk meg, ezelőtt 55 évvel. Még most is együtt dolgozunk, a sötétkamrában ő hív, én exponálok. Az is érdekes, hogy Lengyel Lajos, Schubert Ernő és én jó barátok voltunk. Amikor a házasodásra került a sor, ugyanabba a családba nősültünk be mind a hárman. A legidősebb Pápa lányt, Bellit Schubert, a húgát Lengyel Lajos, a legfiatalabbat én vettem el, így lettünk barátokból sógorok. KASSÁK KÉPÉHEZ A Munka-kör összejöveteleit Kassák irányította. Domináns személyiség volt, csodálatos érzékkel rendelkezett a művészetek iránt. Ha mutattam egy fényképet neki, rengeteget segített azzal, ahogy megítélte. Úgy kritizált, mint egy tanár, ezen kezdtem felnevelődni. Juhász László belsőépítész osztálytársam vitt le a Munka-körbe. Jött egyszer, hogy ott volt, és milyen érdekes előadást hallott. Én is megnéztem őket. A Munkakörösök, ha jól emlékszem, hetente kétszer, szerdán és szombaton jöttek össze valamelyik munkás természetbarát szövetség helyiségében. Voltak előadások, szavalatok, ének-zenei estek, műsorok talán egyszer egy hónapban, de beszélgetésekre is összejöttünk. Kassákra fölnéztünk. Tiszteltük a képességeiért, közben pedig közel volt, mint egy barát. Szóval engem ez az egész úgy megfogott, hogy egy-két ilyen előadás után beléptem közéjük, és ott voltam hat-hét évig. Kassákban az volt a csodálatos, hogy alig volt tanultsága, háromnégy elemit járt, de egy született tehetség volt. Festett, írt, verseket költött és hozzá tudott szólni mindenhez, a legegészségesebb módon volt képes kritizálni és megítélni. Ebben engem is észrevétlenül igényessé tett, csak később jöttem rá, hogy a fényképezésben is. Be szoktam hozzá menni a Simplon kávéházba a déli órákban, bevittem neki a képeimet megmutatni, és ő mindig adott nekem kritikát, mondta, hogy ez túl sok, vagy ez itt hogyan lenne jobb. Úgy érzem, hogy az egész pályafutásom során neki köszönhetem a legtöbbet. — A Veres Pálné utcában fényképezte? — Nem, nála a lakásban. A mamáját is ott fényképeztem. Erre már nem nagyon emlékszem, csak arra, hogy volt egy kedves galambja, s azt mennyire szerette. Többször voltam fent náluk, a Lehel utcában laktak, ha jól emlékszem. Kassák Lajos portréja (1933)