Fotóművészet, 2013 (56. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 3. szám
FIATALOK FÉLMÚLT STÚDIUMAI Sándor, Cseh Tamás, André Kertész vagy Bruce Willis dokumentálhatóan látott. A korrekt módon bemutatott, semmilyen városi részletek a fotográfus számára költőiséggel, a történelemmel való találkozás meghatottságával telítődnek. Ugyanez az ötlet, csak tárgyakkal, amelyeket a történelem megérintett: Kaulics Viola és Fiala de Gábor sorozata Kun Béla írógépével, Horthy telefonjával, Antall József tollával. Sokszor láttunk már hasonlót, Kaulicsék kidolgozott, a klasszikus műtárgyfotó rekvizitjeivel megoldott fekete-fehér változata igényes, de ugyanígy nem folytatható, alkalmi játék. Galyasi Géza Attila szintén fekete-fehér sorozata tisztelgés a névtelen előtt: az elhagyott, széthordott, az idő által egyre simábbra csiszolt ipari helyszínek poétikus dokumentációjából akár albumnyi készíthető, bár az a kép, ami egy leszerelt falikút nyomát őrzi, a többi helyett is mindent elbeszél. Ugyanezt a narratívát nézhetjük végig a fel-és lekapcsolt neonok fényszvitjével kísérve Vargha Márk Péter videóján. A téma megoldatlan variációjával állt elő Túrós Balázs, aki nagyformátumú géppel egész alakos fekete-fehér képeket készített véletlenszerűen kiválasztott személyekről a budai Széll Kálmán téren Sánder és Hajas Tibor után szabadon, minden különösebb eredetiség nélkül: képein nem szólal meg sem a hely, sem a személyiség, sem a szubjektivitás, sem a történelem. Végezetül pedig Zsámboki Miklós magnószalag-installációja, mely nagyapja elmondott, de számunkra fel nem tárt történetével követhetetlenül személyes, s mellesleg esztétikailag üressé tett narratívát ajánl. Nagyjából előre elgondolhatóak a kiállításon fölbukkanó alaphelyzetek. Ezek közül egynek, a „történelem nyoma" témának jobban és szerényebben megoldott változatait tekintettük Artwork 2GO BÉRELJ, fotózz! http://bérlés.artwork.hu at az előbb. Úgy gondolom, az egyetlen valóban méltányolható munka Kasza Gábor Két generáció című, nagyméretű színes fotója. A korábban említett fényképekhez, sorozatokhoz, installációkhoz szöveges kiegészítések, kommentek, vallomások, statementek is tartoztak - szembenézve a ténynyel, hogy csupán a képek nem képesek elmondani alkotójuk szándékát. Kasza a képcímre szorítkozik, meghagyva nekünk a történet evidenciáját és rejtélyét. A fotón üres telek, fiatal, hivatalnoköltözetű staffézsfigurával. A telken bontás lehetett, hátul belső udvaroknak szánt ablakok és lichthofoknak fordult tűzfalak bukkannak elő a maguk szemérmetlenségével. Köztbük ékelve nagy, fehér, geometrikus felület. Az idő játéka pontosíthatatlan, borzongást keltő, mint a hétköznapokat elmetsző megvilágosodás ritka tiszta pillanataiban. Nem érdemes a többi téma variációit hasonlóképp sorra venni, a saját történet elmondásáét, a figyelemmel másik ember felé fordulásét, a megtörténtet és a fiktívet, a kihagyott lehetőségeket és a képzeletbeli, az emlékek átírását és más emlékeinek dokumentálását. Elegendő talán azon munkákat kiemelni, amelyek a maguk vállalását méltányolandó erővel oldották meg. Zselinsky Miroslav Honismeret című, fakó színes sorozata a gyermekkori meg nem nevezett falut járja be ma, keresve azokat a helyeket - a garázssort, a focipályát -, amelyek az idő múlásával alig változtak. Képei több, mint pontosak, képesek azon stiláris játékra, ami egyszerre szólaltatja meg a DRWO és a Photoshop esztétikumát, azaz a hosszú periódusú történelem vizuális narratíváját állítják elő, tanulságos vázlatkönyvet adva a mai fiatal szemlélő kezébe az idő érzékeléséhez a „retró” közhelyein túl. Nagyon egyszerű, de célravezető megoldást választott Szabó Benke Róbert, tinédzserkori felvételeit újranagyítva. A nosztalgia mellett azért működőképes az ötlet, mert a fotográfus akkor is érzékeny, jó szemmel rögzítette a hétköznap semmiségeit, a fotóra szánt apró sablonokat. Fontosnak tartom még megemlíteni Szigethy Anna dokumentációját Gudrunról, a nevezetes Friedrichstadtpalast hajdani táncosnőjéről: nagyobb szabású képzőművészeti projekt egyik fejezete ez, önmagában csupán érdekes, ám a többi elem közt helyére kerülve lényegi társadalomelméleti észrevételeket tartalmaz a korról és a társadalmi nemről. A kiállításhoz tematikusan sehogyan sem kapcsolhatók, de ígéretesek a szervező, Szami fotói, melyek a snapshot hibatanához tartozók, de igazán szépen megoldottak. A végére hagytam Rajcsányi Artúr és Fehérvári Tamás elképesztő farcsát. A munkának semmi köze a fotóhoz, a történelemhez azonban annál több. Rajcsányiék kiszemeltek a hajdani Sztálinváros szocreál domborművei közül néhányat, s az erőltetett beállításokhoz szellemes történetet találtak ki a mobiltelefon politikai utasítást végrehajtó feltalálásának kalandos történetéről Rákosi idejében. Lám, nem csupán a dinamó, a telefonközpont és az atombomba magyar! A kényszeredett beállításokkal küzdő szobrászok megörökítettek néhány korabeli munkást és értelmiségit, amint a Kaméleon Fotofont használják! Persze arra már többen rájöttek, hogy azon nehéz időkben számos mű hordozott rejtett üzenetet, például Ország Lili nyomtatott áramkörös festményeihez komplett kémtörténetek tartoznak. De a Fotofonról eddig nem tudtunk. Szerzőink kikerekítik a bohózatot: a feltaláló egyetemisták - persze mindketten megbízhatónak tűnő ÁVH-s tisztek csemetéi - '56-ban „disszidálnak”, ám az Egyesült Államokban nem tudnak berobbanni találmányukkal, mert az ipari kémkedés révén a CIA már mindent tud az új technológiáról. A kiállítás egészéről: sajnálatos módon nem jött össze, hogy a fékezett habzású Random 13 egy új generáció átütő belépője legyen vagy olyan tematikus kiállítás, amit majd jegyeznek a művészeti gondolkodás történetében. De Szamiék mindkét fölvetése aktuális: egyre nagyobb bennünk a kíváncsiság, hogy milyen lesz a digitális kor új fotográfusa és egyre inkább az gondolható, hogy a jelen művésze számára a társadalomtudományosan, filozófiailag megalapozott, nagy ívű, akár több médiát egybekapcsoló projektek vezetnek az érdemi jelenléthez. Ám ez is, mint minden szabály, a kivételek révén válik majd erőssé.