Fővárosi Lapok, 1864. október (1. évfolyam, 224-249. szám)
1864-10-18 / 238. szám
utazásukat egészen Mahometig magáig vitték föl, nagy birtokosok, a nemességgel a vallás és igazgatás tisztjét egyesítvén, sheik cím alatt. Egyiptom valódi országnagyjai voltak. A divánokban az országot képviselték, midőn zsarnokaik velük értekezni akartak; a mecsetekben némi egyetemet képeztek, ahol ők a vallást, a korán erkölcseit, egy kis bölcselmet s jogot tanítottak. Jemil-Azar nagy mecsetje volt kelet első tudós és vallásos területe. A nagyok után következtek a kisebb birtokosok, az arabok második és jóval számosabb osztályát képezvén ; végre a proletárok, kik valódi helotai állapotba voltak sülyedve. Ez utóbbiak napszámosok, parasztok voltak, kik Fellak név alatt a földet mivelték, s nyomor és megvetésben éltek. Volt még egy negyedik osztály arab is, a beduinok vagy bolygó araboké, ezek nem akartak a földhöz ragadni, és vadon fiai lettek. Lovon vagy tevén ülve, nyájakat őrizvén, szerte bolyongtak, mezőt keresvén az oárokban, vagy évenkint bevetvén a mivelhető földeket Egyiptom szélein. Foglalkozásuk vala a karavánokat kisérni, vagy tevéket kölcsönözni oda a szállítmányok számára. De hitetlen zsiványok lévén, gyakran kirabolták a kisért karavánokat, a kiknek tevéiket kölcsönzék. Némelykor épen visszaélvén a vendégszeretettel, melyíkel őket a mivelhető földek szélein fogadták, a Nílus völgyére rohantak, melybe, csupán öt keve széles lévén, könnyű vala behatolni , kirabták a falvakat és lovaikra ülvén, zsákmányukkal a pusztába vonultak. A török hanyagság legtöbbször büntetlenül hagyta rablásaikat, és nem harcolt a puszta rablói ellen jobban, mint ahogy a homok sivány engedte. E bolygó arabok, törzsekre oszolva a völgy két oldalán, mintegy százhúsz ezeren lehettek, és mintegy húsz huszonöt ezer lovast állítottak ki, kik bátrak voltak, de inkább az ellenség kiférasztására, soha annak legyőzésére. Végre a harmadik faj volt a török, de az ép oly kevéssé volt számos, mint a kopltaké, vagyis hogy az legfölebb mintegy kétszázezer egyénre rúgott. A faj törökök és mamelukokból állott. A konstantinápolyi sultánok utóbbi hódítása után ide érkezett törökök többnyire a jancsárok lajstromába voltak jegyezve , de ismeretes, hogy csupán azért íratják magukat e lajstromokra, hogy a jancsárok szabadalmaival bírjanak, és csak igen csekély számmal vannak igazán szolgálatban. A basa szolgálatában is csak igen kevesen voltak közülök. Ezen Konstantinápolyból küldött basa az egyiptomizultánt képviselte, de alig néhány janicsár kísérettel, tekintélyét épen azon előintézkedések folytán látta elenyészni, melyeket Szelimzultán tett annak fönntartására. Ezultán úgy vélvén, hogy eltávozása után Egyiptom kiszabadulhatna a konstantinápolyi uralom alól, hogy egy nagyravágyó és ügyes basa abból önálló birodalmat alkothatna, ellensúlyul a mamelukok örseregét állította föl. De mivel physikai törvényeket, melyek egyik országot a másiktól függővé, vagy függetlenné teszik, legyőzni nem lehet , a basa helyett a mamelukok lettek függetlenné Konstantinápolytól s Egyiptom uraitól. — A mamelukkok Cserkeszországban vásárolt rabszolgák voltak. Kaukázia legszebb gyermekei közül választva , ifjan Egyiptomba szállítva , származásuk iránt öntudatlanságban , a fegyver szeretetében és gyakorlatában fölnevelve, a föld legbátrabb és legügyesebb lovasaivá lettek. Büszkék voltak rá, hogy eredetük nincs tudva, hogy drágán lettek vásárolva, és hogy szépek és bátrak. Huszonnégy bey volt fölöttük, mint birtokosaik és főnökeik. E bey mindegyikének öt hatszáz mamelukja volt. E csapatok tartása az ő gondjuk volt, s azokat ők némelykor fiaikra hagyták, gyakran pedig valamely kedvenc mamelukkjokra, ki azután bey lett. Minden mamelukknak két fellah szolgája volt. Ez őrsereg ekként mintegy tizenkét ezer lovasból állott, huszonnégyezer rabszolgával. Ők voltak az ország valódi urai és zsarnokai. Részint a bey földjeinek terményeiből, részint a különféle alakban kivetett adókból éltek. A kophták, kikről már mint a legaljasabb szolgálatokra használtakról szólottunk, voltak az ő adószedőik, kémeik, ügyvivőik, mert az elbutultak mindenkor az erősebb szolgálatába állanak. A huszonnégy bey jogra egyenlő, de valósággal mégsem az volt. Ők egymással harcban állottak, és a legerősebb legyőzvén a többit, változó uralommal bírt. Ez független volt a konstantinápolyi zultánt képviselő basától, azt legfölebb csak eltűrte Kairóban semmis állapotában, és gyakran megtagadta neki a mi rit, vagyis a földadót, mely a hódítás jogát képviselvén, a portát illette. Egyiptom tehát valóságos hűbérség volt, mint Európa a középkorban; abban egyszerre képviselve volt egy meghódított nép, egy hódító és ura ellen lázadt nép, végre egy régi, elbutult osztály a legerősebbnek szolgálatában és zsoldjában. Ez idő szerint a többinél hatalmasabb két bey uralkodók Egyiptomban. Egyik Ibrahim bey, gazdag, ravasz, hatalmas; a másik Murad bey, rendületlen bátor és teli tűzzel. Ők némi egyességre léptek a hatalom megosztására nézve,melynek folytán Ibrahim bey a polgári, Murad bey a hadi főhatalmat gyakorlák. Ez utóbbi csatákkal volt elfoglalva ; abban ő kitűnő volt, s a mamelukkok rokonszenvét birta, kik személyének hódoltak. ír A Petőfi-szobor ügyében. Hazatértemkor kellemesen lepett meg a hírlapokban először is ép azon ügyről olvashatnom, mely néhány év óta egyikét képezi törekvéseimnek, t. i. a Petőfi-szobor ügye. Ami magát a pesti takarékpénztár választmányának e becses lapokban is közölt azon határozatát illeti, mely szerint „a Petőfi emlékre begyűlt s nála beadott tőkék és kamatjaik, a szoborügyi társulat törvényes megalakulásáig a takarékpénztár külön utasítása nélkül senkinek ki nem adandók,“ mondom : e határozatot illetőleg nincs sok észrevételem. Részemről, ki kamat nélkül 7111 ft 51 kft. gyűjtöttem és adtam be, annyival is inkább beleegyezem abba, mert már évekkel ezelőtt, midőn többszörösen külföldre kelle utaznom, csakis azon tudat nyugtatott meg, hogy a takarékpénztárnál minden eshetőség ellen legbiztosabb helyen van a pénz, s lassan bár, de azért mégis szépen kamatoz. Azonkívül pedig e tárgybani személyes után kérdezősködésemre a hazai pénzintézet igen tisztelt igazgatója szintén kijelenté, hogy a felhozott határozat főleg az én érdekemben történt, mint aki — bár a szoborügyben mit sem mulasztva — három év óta a téli idényeket többnyire külföldi műutazásokban töltöm , és így a saját nevemmel is ellátott s birtokomban lévő takarékpénztári könyvecske minden eshetőség ellen tökéletesen biztosítva van. Ha tehát ez alkalommal felszólalok, teszem azt leginkább azért, hogy a t adakozókat, mint az ideigl. szoborügyi bizottság elnöke, tájékoztam. Mikor fog a szoborügyi bizottság végleg megalakulni? ez most bizonyára a kérdés, mely a dolgot legközelebbről érinti, s melyre felelve, kettőt kell mindenekelőtt szem előtt tartanunk; t. i. várjon van e már elegendő pénzalap, s a felállításra itt-e az alkalmas időpont? Hogy jelenleg, sajnos, még egyikre sem felelhetünk igenlőleg, azt minden elfogulatlanul gondolkozó kénytelen beismerni. 1860-dik év végén általam lett az indítvány lapok utján mélyebbre hatólag megtéve; a gyűjtésekhez rögtön hozzáfogtam, s 1861 közepéig a legszebb eredménynyel folytak is azok, de ez időn túl a lassú évlüktetés itt is csakhamar meglátszott, s nem változik a helyzet máig sem. — 1861 mártius 10-én a felkért s tekintélyes egyénekből álló ideigl. bizottság gyűlésileg egyhangúlag engem bizott meg, hogy az ügyet tovább is mindaddig én képviseljem és vezessem, míg végleges intézkedésekhez foghatunk. Én, mint tudva van, időnkint nyilvánosságra hoztam a befolyt s takarékpénztárba rakott összegeket, az utolsó ,1863 december 16-án közzétett részletes jelentés szerint a vagyon, beleértve a „Vas. Ujs.“ s a „Magy. Sajtó“ által külön gyűjtött,s tavaly, mint biztosan tudom, 607 ft 47 krra menő összeget is, — 8591 ft 42 krt tett, s most a kamatokkal együtt hihetőleg 9000 fton felül áll. Mindenesetre szép összeg hazánkban, de mégsem olyan, melyből „a nemzet lánglelkű költőjéhez méltó s a főváros díszét emelő álló ércszobor“ — mint ahogy terveztetett, emeltethetnék. Mert ha Németországban Schiller frankfurti szobra 30,000 ftba került, *) akkor bizonynyal annyira, vagy legalább is közel annyira itt is lesz szükség. S ismétlem, mit tavaly nyilvánítok, abbeli hitemet, hogy ez összegre nem kellene sokáig várakoznunk. Egy pénzesebb esztendő, a hazának örömteljesebb napjai csakhamar meghozandják a hiányzó összeget, mert bizonyára nincs műveit magyar, ki csekély áldozatát, ha még meg nem hozhatta, akkor meghozni ne sietne. S ez idő lesz a legalkalmasabb arra is, hogy fáradságot nem kímélő tekintélyes s részben szakértő tagokból a szoborügyi bizottság végleg megalakítva, gyorsan a kivitelhez fogjon. Addig a pénzek biztosan kamatoznak, s az el nem hamarkodás fényes eredményét akkor nyugodtan élvezhetjük. **) Ez idő gyors elérkeztét a hazára sziv**) Részemről helyén látom itt szót emelni a hazánkban nehány év óta divatozó eljárás ellen, mely szerint meghalt jeleseinknek emlékeket tervezve, lázas türelmetlenséggel s igy többnyire elhibázva hajtjuk azokat végre. Vagy nem állitásom mellett tanuskodnak-e, hogy többet ne idézzek : Lendvay és Kisfaludy S. szobrai ? S engem csak élből kívánva, mély tisztelettel maradok a Tek. Szerkesztőségnek. Pest, 1864 octóber 14-én alázatos szolgája. Reményi Ede, szomorit, midőn a Kölcsey ünnepély jelentésében ily passust kell olvasnom : „ Az oszlop tetején pedig a mellszobor carrarai márványból, melynek gyönyörű tisztasága némi kárpótlást nyújt a nem épen hű vonásokért.“ (S talán hozzá tehette volna még: „a nem igen művészi kivitelért.“) Egészen olyan ez, mintha egy kötet költeményről azt mondanák : „A versek ugyan nem sikerültek, s az eszmék épenséggel hiányzanak, de gyönyörűen vannak kinyomatva, s ez némi kárpótlást nyújthat.“ Szépen megköszönné az ily ajánlatot az előfizető közönség! — Mindenhez pénz kell és tehetség; egy kétezer írtból valamitvaló szobrot nem emelhetünk ; ilyesmire sírkőfaragó (azért tisztelet az iparosoknak !) vállalkozhatik csupán. Igazi művésztől, ki szépet teremthet, nem kívánhatjuk , hogy folyvást hazafias áldozatot hozzon. Gondolja csak meg a t. közönség, hogy például Izsó Miklósnak a Megyeri mellszobor kiállítása, talapzatával együtt, majdnem többe került mint amennyit értte kapott, várjon meddig lehet az ily nagylelkűséget egy művésznek, ki önkeresményére van utalva, vinni? Ám a külföldit busásan szoktuk és kell rendesen megfizetni, pedig jó pénzért itthon is lehetne majd mindenre alkalmas embert kapnunk. Legyünk tehát kissé gondosabbak , páratlan lelkesedettségünket ne paralizáljuk elhamarkodottsággal, s ha valami nem megy egyszerre, ne veszítsük türelmünket, mert az idő röpül ugyan, de mégis mindörökké tart. — S végül engedje meg a t. szerkesztőség és a t. olvasó,hogy mint zenész, e kissé hosszú megjegyzést, melynek egyik célja volt kimutatni, miszerint inkább semmit, mint rosszat, egy zenei hasonlattal zárjam be: ha egy harcszomjas tábort még lelkesedettebbé akarunk tenni, vájjon inkább célt érünk-e egy zengzeten, öszhangzó, egész zenekar indulói, vagy egy szerencsétlen flótás (vulgo regiment pikulás) siránkozó és sivító futamai által ? úgy hiszem mindenki belátja, miszerint jobb semmi, mint a pikulás. R E. *) A stuttgarti Schiller szobor 130,000 tallért igényelt. R. E. 996 IV. Bonaparte politikája az egyiptomiak irányában. Bonaparte, ki a fővezéri lángészszel az alapitó tapintatát és ügyességét egyesité, a ki egyébként elég meghódított országot igazgata, hogy e tant különösen kitanulhassa, azonnal belátta az Egyiptomba követendő helyes politikát. Mindenekelőtt e földrészt el kelle foglalni valódi uraitól, a mamelukkoktól. Ez volt a fegyverrel és politikával tönkre teendő osztály. Különben is volt elég ok ellenükben érvényesíthető, mert ők nem szűntek meg a franciákat bántalmazni, a portát illetőleg, úgy kelle játszani, mintha souverainségét nem akarná megtámadni, sőt ellenkezőleg, annak tisztelését kelle szenvelgeni. Úgy, a minő állapotban a souverainség volt, kevéssé vala fontos. A portával egyezkedni lehete, akár Egyiptom átengedéséért, némely előnyöket engedvén neki másutt,akár a hatalom megosztása fölött, miben mi kellemetlen sem lehete; mert a basát Kairóban hagyván úgy, amint ott volt eddig, és a mamelukkok hatalmát örökölvén, valami nagy dologtól nem lehete tartani. A lakosokat illetőleg, azokat megnyerendők, a valódi lakosságot, vagy is az arabokat kelle megnyerni. Tiszteletben tartván a sheikeket, hizelgvén ösiességüknek, nevelvén hatalmukat, legyezgetvén titkos vágyukat, hogy bennük a régi haza, az arab haza támadhat föl, biztos lehet az iránt, hogy az ország fölött uralkodhatik,és azt egészen megnyeri.A mi több, kímélvén a vagyont és a személyt, ily népnél, mely szokva volt a hódítást úgy tekinteni, mint a mi jogot ad a gyilkosságra, a rablásra és pusztításra, ezáltal a francia seregre nézve igen előnyös meglepetést lehet okozni, és ha egyébként még a prófétát is tisztelik, épen úgy meghódítják a szíveket, mint a területet. (Folyt. köv.)