Fővárosi Lapok, 1864. október (1. évfolyam, 224-249. szám)

1864-10-18 / 238. szám

utazásukat egészen Mahometig magáig vitték föl, nagy birtokosok, a nemességgel a vallás és igazgatás tisztjét egyesítvén, sheik cím alatt. Egyiptom valódi országnagyjai voltak. A divánokban az országot kép­viselték, midőn zsarnokaik velük értekezni akartak; a mecsetekben némi egyetemet képeztek, a­hol ők a vallást, a korán erkölcseit, egy kis bölcselmet s jo­got tanítottak. Jemil-Azar nagy mecsetje volt kelet első tudós és vallásos területe. A nagyok után követ­keztek a kisebb birtokosok, az arabok második és jóval számosabb osztályát képezvén ; végre a proletá­rok, kik valódi helotai állapotba voltak sülyedve. Ez utóbbiak napszámosok, parasztok voltak, kik Fellak név alatt a földet mivelték, s nyomor és megvetésben éltek. Volt még egy negyedik osztály arab is, a be­duinok vagy bolygó araboké, ezek nem akartak a földhöz raga­dni, és vadon fiai lettek. Lovon vagy te­vén ülve, nyájakat őrizvén, szerte bolyongtak, mezőt ker­esvén az oárokban, vagy évenkint bevetvén a mi­­velhető földeket Egyiptom szélein. Foglalkozásuk vala a karavánokat kisérni, vagy tevéket kölcsönözni oda a szállítmányok számára. De hitetlen zsiványok lévén, gyakran kirabolták a kisért karavánokat, a kiknek tevéiket kölcsönzék. Némelykor épen vissza­élvén a vendégszeretettel, melyík­el őket a mivelhető földek szélein fogadták, a Nílus völgyére rohantak, melybe, csupán öt k­eve széles lévén, könnyű vala be­hatolni , kirabták a falvakat és lovaikra ülvén, zsák­mányukkal a pusztába vonultak. A török hanyagság legtöbbször büntetlenül hagyta rablásaikat, és nem harcolt a puszta rablói ellen jobban, mint a­hogy a homok sivány engedte. E bolygó arabok, törzsekre oszolva a völgy két oldalán, mintegy százhúsz ezeren lehettek, és mintegy húsz huszonöt ezer lovast állítot­tak ki, kik bátrak voltak, de inkább az ellenség ki­fér­asztására, soha annak legyőzésére. Végre a harmadik faj volt a török, de az ép oly kevéssé volt számos, mint a kopltaké, vagy­is hogy az legfölebb mintegy kétszázezer egyénre rú­gott. A faj törökök és mamelukokból állott. A kon­stantinápolyi sultánok utóbbi hódítása után ide érke­zett törökök többnyire a jancsárok lajstromába vol­tak jegyezve , de ismeretes, hogy csupán azért írat­ják magukat e lajstromokra, hogy a jancsárok sza­badalmaival bírjanak, és csak igen csekély számmal vannak igazán szolgálatban. A basa szolgálatában is csak igen kevesen voltak közülök. Ezen Konstantinápolyból küldött basa az egyiptomi­zultánt képviselte, de alig néhány jani­csár kísérettel, tekintélyét épen azon előintézkedések folytán látta elenyészni, melyeket Szelim­zultán tett annak fönntartására. E­zultán úgy vélvén, hogy el­távozása után Egyiptom kiszabadulhatna a konstan­tinápolyi uralom alól, hogy egy nagyravágyó és ügyes basa abból önálló birodalmat alkothatna, el­lensúlyul a mamelukok örseregét állította föl. De mivel physikai törvényeket, melyek egyik országot a másiktól függővé, vagy függetlenné teszik, legyőzni nem lehet , a basa helyett a mamelukok lettek függetlenné Konstantinápolytól s Egyiptom uraitól. — A mamelukkok Cserkeszországban vásárolt rab­szolgák voltak. Kaukázia legszebb­ gyermekei kö­zül választva , ifjan Egyiptomba szállítva , szár­mazásuk iránt öntudatlanságban , a fegyver sze­­retetében és gyakorlatában fölnevelve, a föld leg­bátrabb és legügyesebb lovasaivá lettek. Büszkék voltak rá, hogy eredetük nincs tudva, hogy drágán lettek vásárolva, és hogy szépek és bátrak. Huszon­négy bey volt fölöttük, mint birtokosaik és főnökeik. E bey mindegyikének öt hatszáz mamelukja volt. E csapatok tartása az ő gondjuk volt, s azokat ők némelykor fiaikra hagyták, gyakran pedig valamely kedvenc mamelukkjokra, ki azután bey lett. Minden mamelukknak két fellah szolgája volt. Ez őrsereg ekként mintegy tizenkét ezer lovasból állott, huszon­négyezer rabszolgával. Ők voltak az ország valódi urai és zsarnokai. Részint a bey földjeinek termé­nyeiből, részint a különféle alakban kivetett adókból éltek. A kophták, kikről már mint a legaljasabb szol­gálatokra használtakról szólottunk, voltak az ő adó­szedőik, kémeik, ügyvivőik, mert az elbutultak min­denkor az erősebb szolgálatába állanak. A huszon­négy bey jogra egyenlő, de valósággal még­sem az volt. Ők egymással harcban állottak, és a legerősebb legyőzvén a többit, változó uralommal bírt. Ez füg­getlen volt a konstantinápolyi zultánt képviselő ba­sától, azt legfölebb csak eltűrte Kairóban semmis ál­lapotában, és gyakran megtagadta neki a m­i r­i­t, vagyis a földadót, mely a hódítás jogát képviselvén, a portát illette. Egyiptom tehát valóságos hűbérség volt, mint Európa a középkorban; abban egyszerre képviselve volt egy meghódított nép, egy hódító és ura ellen lá­zadt nép, végre egy régi, elbutult osztály a legerő­sebbnek szolgálatában és zsoldjában. Ez idő szerint a többinél hatalmasabb két bey uralkodók Egyiptomban. Egyik Ibrahim bey, gazdag, ravasz, hatalmas; a másik Murad bey, rendületlen bátor és teli tűzzel. Ők némi egyességre léptek a ha­talom megosztására néz­ve,melynek foly­tán Ibrahim bey a polgári, Murad bey a hadi főhatalmat gyakorlák. Ez utóbbi csatákkal volt elfoglalva ; abban ő kitűnő volt, s a mamelukkok rokonszenvét birta, kik szemé­lyének hódoltak. ír A Petőfi-szobor ügyében. Hazatértemkor kellemesen lepett meg a hírla­pokban először is ép azon ügyről olvashatnom, mely néhány év óta egyikét képezi törekvéseimnek, t. i. a Petőfi-szobor ügye. Ami magát a pesti ta­karékpénztár választmányának e becses lapokban is közölt azon határozatát illeti, mely szerint „a Petőfi emlékre begyűlt s nála beadott tőkék és kamatjaik, a szoborügyi társulat törvényes megalakulásáig a ta­karékpénztár külön utasítása nélkül senkinek ki nem adandók,“ mondom : e határozatot illetőleg nincs sok észrevételem. Részemről, ki kamat nélkül 7111 ft 51 kft. gyűjtöttem és adtam be, annyival is inkább beleegyezem abba, mert már évekkel ezelőtt, midőn többszörösen külföldre kelle utaznom, csakis azon tudat nyugtatott meg, hogy a takarékpénztárnál min­den eshetőség ellen legbiztosabb helyen van a pénz, s lassan bár, de azért mégis szépen kamatoz. Azon­kívül pedig e tárgybani személyes után kérdezőskö­­désemre a hazai pénzintézet igen tisztelt igazgatója szintén kijelenté, hogy a felhozott határozat főleg az én érdekemben történt, mint a­ki — bár a szobor­ügyben mit sem mulasztva — három év óta a téli idé­nyeket többnyire külföldi műutazásokban töltöm , és így a saját nevemmel is ellátott s birtokomban lévő takarékpénztári könyvecske minden eshetőség ellen tökéletesen biztosítva van. Ha tehát ez alkalommal felszólalok, teszem azt leginkább azért, hogy a t­ adakozókat, mint az ideigl. szoborügyi bizottság elnöke, tájékoztam. Mikor fog a szoborügyi bizottság végleg megala­kulni? ez most bizonyára a kérdés, mely a dolgot legközelebbről érinti, s melyre felelve, kettőt kell mindenekelőtt szem előtt tartanunk; t. i. várjon van e már elegendő pénzalap, s a felál­lításra itt-e az alkalmas időpont? Hogy jelenleg, sajnos, még egyikre sem felelhetünk igenlő­­leg, azt minden elfogulatlanul gondolkozó kénytelen beismerni. 1860-dik év végén általam lett az indítvány la­pok utján mélyebbre hatólag megtéve; a gyűjtések­hez rögtön hozzáfogtam, s 1861 közepéig a legszebb eredménynyel folytak is azok, de ez időn túl a lassú évlüktetés itt is csakhamar meglátszott, s nem válto­zik a helyzet máig sem. — 1861 mártius 10-én a felkért s tekintélyes egyénekből álló ideigl. bizottság gyűlésileg egyhangúlag engem bizott meg, hogy az ügyet tovább is mindaddig én képviseljem és vezes­sem, míg végleges intézkedésekhez foghatunk. Én, mint tudva van, időnkint nyilvánosságra hoztam a befolyt s takarékpénztárba rakott összegeket, az utol­só ,1863 december 16-án közzétett részletes jelen­tés szerint a vagyon, beleértve a „Vas. Ujs.“ s a „Magy. Sajtó“ által külön gyűjtött,s tavaly, mint biz­tosan tudom, 607 ft 47 krra menő összeget is, — 8591 ft 42 krt tett, s most a kamatokkal együtt hihe­tőleg 9000 fton felül áll. Mindenesetre szép összeg hazánkban, de még­sem olyan, melyből „a nemzet lánglelkű költőjéhez méltó s a főváros díszét emelő álló ércszobor“ — mint a­hogy terveztetett, emeltethetnék. Mert ha Németor­szágban Schiller frankfurti szobra 30,000 ftba került, *) akkor bizonynyal annyira, vagy legalább is közel annyira itt is lesz szükség. S ismétlem, mit tavaly nyilvánítok, abbeli hite­met, hogy ez összegre nem kellene sokáig várakoz­­nunk. Egy pénzesebb esztendő, a hazának örömtel­­jesebb napjai csakhamar meghozandják a hiányzó összeget, mert bizonyára nincs műveit magyar, ki csekély áldozatát, ha még meg nem hozhatta, akkor meghozni ne sietne.­­ S ez idő lesz a legalkalma­sabb arra is, hogy fáradságot nem kímélő tekintélyes s részben szakértő tagokból a szoborügyi bizottság végleg megalakítva, gyorsan a kivitelhez fogjon. Ad­dig a pénzek biztosan kamatoznak, s az el nem ha­­markodás fényes eredményét akkor nyugodtan él­vezhetjük. **) Ez idő gyors elérkeztét a hazára sziv­**) Részemről helyén látom itt szót emelni a hazánk­ban nehány év óta divatozó eljárás ellen, mely szerint meg­halt jeleseinknek emlékeket tervezve, lázas türelmetlenség­gel s igy többnyire elhibázva hajtjuk azokat végre. Vagy nem állitásom mellett tanuskodnak-e, hogy többet ne idéz­zek : Lendvay és Kisfaludy S. szobrai ? S engem csak él­ből kívánva, mély tisztelettel maradok a Tek. Szer­kesztőségnek. Pest, 1864 octóber 14-én alázatos szolgája. Reményi Ede, szomorit, midőn a Kölcsey ünnepély jelentésében ily pas­­sust kell olvasnom : „ A­z oszlop tetején pedig a mellszobor carrarai márványból, mely­nek gyönyörű tisztasága némi kárpótlást nyújt a nem épen hű vonásokért.“ (S talán hozzá tehette volna még: „a nem igen művészi kivitelér­t.“) Egészen olyan ez, mintha egy kötet köl­teményről azt mondanák : „A versek ugyan nem sikerültek, s az eszmék épenséggel hiányzanak, de gyönyörűen vannak kinyomatva, s ez némi kárpótlást nyújthat.“ Szépen meg­köszönné az ily ajánlatot az előfizető közönség! — Min­denhez pénz kell és tehetség; egy két­ezer írtból valamit­­való szobrot nem emelhetünk ; ilyesmire sírkőfaragó (azért tisztelet az iparosoknak !) vállalkozhatik csupán. Igazi mű­vésztől, ki szépet teremthet, nem kívánhatjuk , hogy foly­vást hazafias áldozatot hozzon. Gondolja csak meg a t. kö­zönség, hogy például Izsó Miklósnak a Megyeri mellszo­­bor kiállítása, talapzatával együtt, majdnem többe került mint a­mennyit értte kapott, várjon meddig lehet az ily nagy­lelkűséget egy művésznek, ki önkeresményére van utalva, vinni? Ám a külföldit busásan szoktuk és kell rendesen megfizetni, pedig jó pénzért itthon is lehetne majd mindenre alkalmas embert kapnunk. Legyünk tehát kissé gondosab­bak , páratlan lelkesedettségünket ne pa­­ralizáljuk elhamarkodottsággal, s ha va­lami nem megy egyszerre, ne veszítsük tü­relmünket, mert az idő röpül ugyan, de még­is mindörökké tart. — S végül engedje meg a t. szerkesztőség és a t. olvasó,hogy mint zenész, e kissé hosszú megjegyzést, melynek egyik célja volt kimutatni, miszerint inkább semmit, mint rosszat, egy zenei hason­lattal zárjam be: ha egy harcszomjas tábort még lelkese­dettebbé akarunk tenni, vájjon inkább célt érünk-e egy zengzeten, öszhangzó, egész zenekar indulói, vagy egy sze­rencsétlen flótás (vulgo regiment pikulás) siránkozó és si­­vító futamai által ? úgy hiszem mindenki belátja, miszerint jobb semmi, mint a pikulás. R E. *) A stuttgarti Schiller szobor 130,000 tallért igé­nyelt. R. E. 996 IV. Bonaparte politikája az egyiptomiak irányában. Bonaparte, ki a fővezéri lángészszel az alapitó tapintatát és ügyességét egyesité, a ki egyébként elég meghódított országot igazgata, hogy e tant különösen kitanulhassa, azonnal belátta az Egyiptomba követen­dő helyes politikát. Mindenekelőtt e földrészt el kelle foglalni valódi uraitól, a mamelukkoktól. Ez volt a fegyverrel és politikával tönkre teendő osztály. Kü­lönben is volt elég ok ellenükben érvényesíthető, mert ők nem szűntek meg a franciákat bántalmazni, a portát illetőleg, úgy kelle játszani, mintha souve­­rainségét nem akarná megtámadni, sőt ellenkezőleg, annak tisztelését kelle szenvelgeni. Úgy, a minő álla­potban a souverainség volt, kevéssé vala fontos. A portával egyezkedni lehete, akár Egyiptom átenge­déséért, némely előnyöket engedvén neki másutt,akár a hatalom megosztása fölött, miben mi kellemetlen sem lehete; mert a basát Kairóban hagyván úgy, a­mint ott volt eddig, és a mamelukkok hatalmát örö­kölvén, valami nagy dologtól nem lehete tartani. A lakosokat illetőleg, azokat megnyerendők, a valódi lakosságot, vagy is az arabokat kelle megnyerni. Tiszteletben tartván a sheikeket, hizelgvén ösies­­ségüknek, nevelvén hatalmukat, legyezgetvén titkos vágyukat, hogy bennük a régi haza, az arab haza támadhat föl, biztos lehet­ az iránt, hogy az ország fö­lött uralkodhatik,és azt egészen megnyeri.A mi több, kímélvén a vagyont és a személyt, ily népnél, mely szokva volt a hódítást úgy tekinteni, mint a mi jogot ad a gyilkosságra, a rablásra és pusztításra, ezáltal a francia seregre nézve igen előnyös meglepetést le­het­ okozni, és ha egyébként még a prófétát is tisz­telik, épen úgy meghódítják a szíveket, mint a te­rületet. (Folyt. köv.)

Next