Fővárosi Lapok, 1864. november (1. évfolyam, 250-274. szám)
1864-11-22 / 267. szám
Rabszolgák vezették be a fényes terembe, melynek boltozatán tiszta aranyból ragyogott a nap, mellette a hold ezüstből és körülötte a csillagok, előtérben a piros bársonynyal bevont trón állott, melyen nagy Mahmud sah, őseinek méltó utóda, ült. Hassán mellére téve kezeit, földig hajolt. — Légy üdvözölve napnak dicsőséget fia a te szolgád által! mondá. — Ki vagy te fiam, kérdezte a hatalmas úr, hogy hívnak ? — F i r d u z i! — kiáltott — Hassan ben Sherifshah. És a hatalmas uralkodó, a napnak fia, Mahmud, kit nagynak neveztek el, leszállott a trónról és Firduzit átölelte. — Fiam, fiam! országom dicsősége! mondotta, Ormuzd vezérelt hozzám, maradj itt, ne menj sehová , szólj, mit kívánsz ? és én teljesítem. — Hatalmas elődeidet akarom megmenteni a feledéstől, újra teremteni hatalmas padisal, ha te beleegyezek — Én ? engem kérdesz-e ? Tedd szerelmes fiam, és amit kívánsz, megadom! Firduzi meghajtotta magát, megcsókolá nagy Mahmud kezét, és eltávozott. Azután volt boldog élete! Reggel a rózsaligetben találkozott azzal, akit isteneként imádott, akinek bíborajkai becsesebbek voltak előtte a mérhetetlen drágakőnél, melyet ajándékul tiszteletére hoztak messze országokból, kinek arca fehérebb volt mint a tavasz lilioma, és szemei égetőbbek, mint a szent olaj tüze. És látni mindezt mindennap, és tudni, hogy az a sötét haj, az a biborajk, az a halavány arc, azok az égető szemek — az övéi, hogy az a két kar csak őt öleli, — amilyen nagy boldogság volt ez, épen olyan nagy boldogtalanság, hogy ezt csak neki volt szabad tudni egyedül. Amint elterjedt a hír, hogy Firduzi a sahh udvarában van, jöttek távol országokból a követek megtisztelni őt, hoztak neki drága ajándékokat, és őt mindez nem érdekelte. Mikor két év eltelt, készen volt a nagy munka, a Shahnameh, a királyok könyve, melyben meg valának írva virágos Persis dolgai ősidőktől fogva ; ott állt a kegyes Nushirván, kezében pénzzel, ajándékkal, melyet azoknak nyújt, a kik tépik ősz szakállát, ott állt a hős Rustan, kinek hite, dicsősége a félvilágot harsogd be, kezében bárddal, fegyverben, emberfeletti magasságba állitva a költő lángképzelmétől. Ott volt a bölcs Jezdejerd, kezében törvénykönyvvel, melyben fekszik virágos Persis virágzásának alapja. Mindez meg vala írva a királyok könyvében, melyért Firduzinak az a jutalom vala megígérve, a mit ő kíván. Nagy Mahmud sah beszélni alig birt örömében, nem tudott megválni a holt betűktől, a holt nagy emberektől, kikbe a költő életet lehelt — nem méltó-e rá, hogy közöttük helyett foglaljon ?! A sach összehívta a fényes terembe országa nagyjait, a főmágusokat, daldaei bölcseket, tudósokat, költőket, felöltötte legaranyosabb palástját, felült a trónra, maga mellé ültette balfelöl leányát. És ekkor előhivatta Firduzit. Az ifjú jött, a vén bölcsek és tudósok tiszteletteljesen nyitottak utat neki. Ok, a vének, csak a megalkotott titkait tudák kifürkészni, míg ez, ez az ifjú alkotni tud. Nagy Mahmud sah trónja előtt meghajolt a költő. A hatalmas úr megkérdezte azután, hogy mit kíván munkájáért. — Leányodat! mondá Firduzi. És halk moraj zúgta át a termet, a hatalmas úr kacagva nézett a költő szeme közé és kacagtak mind a vén tudósok, a vén bölcsek az ifjú őrültön, csak a sah leánya nem kacagott, hanem térdre borult apja lábai elé, és könyezett. És ekkor megszűnt nagy Mahmud is kacagni, indulatosan taszította el leányát magától és indulatosan kiáltott a kincstárnokra. — Adj neki annyi ezüstöt, a mennyit két teve elbir. Firduzi oda sem hallgatott, szemei forogtak, mint az őrülté, utat tört magának a sach leányáig, a márványhomlokot megcsókolt és elfutott. Nem is tudtak többet róla semmit. roda kijárt mindennap a rózsaligetbe, ott leült a patak mellé és gondolatai messze-messze jártak. Ott énekelte magában Firduzi dalait. És hervadt napról napra, cifra gyöngyös, aranyos ruháit, mind elosztogatta rableányainak, maga fehérbe öltözött és beszélni sem akart senkivel. Ha szólott is néha atyjával, csak azt mondotta , hogy itt van egy virágos domb, mely fölé a százlevelű rózsa ága hajlik, itt ássanak neki sírt, ha meghal. A sach vigasztalta, hogy neki nem szabad meghalni. Ada azt felelte rá : tudja, hogy az ő apja hatalmas, hogy sok kincse van, de még sincs hatalmában visszatartani, ha ő meg akar halni. És a sah kimondotta, inkább halljon meg, mégsem lesz Firduzié. Egyszer a királyi udvarba panaszszal vetődött egy thusi földmivelő, aki újságképpen beszélte el, hogy megjött az őrült Hassan ben Sherifshah és most mindig az van a fejében,hogy ő egykor milyen gazdag milyen boldog volt, hogy a sach leánya szerette. Szegény őrült. Szegény Hassan ben Sherifshah, jó fiú volt, kár érte! A sach leánya hervadt napról napra. Már csak üvegen át volt szabad néznie a napot, a virágokat. Messze földekről hozatta el nagy Mahmud sah a legtudósabb férfiakat, mind hiába volt, azt mondották a virágnak el kell száradnia. És Áda kérte apját, ássák meg előre a sírt ott a rózsafák alatt, hadd lássam, hol fog megnyugodni. Nagy Mahmud sah bánata nagy volt, és bánata nagyságában elfelejtette amit kimondott: tizenkét tevét rakatott meg drágaságokkal,országa előkelő férfiait küldötte el, hogy hozzák el Tirusból Hassan ben Sherifshaht. A küldöttség ment, haladt,sietett, hogy minél előbb teljesítse a hatalmas úr kivonatát. Mikor egy este már látták messziről Thus házacskáit, szemközt jött velök másik menet; elöl a magas, szent tűzzel kezében utána hozták a koporsót, melyben az őrült Hassan ben Sherifshah feküdt; a költő kinek dicsősége ezredekre szólt, Firduzi ott aludt örök álmot a koporsóban, melyet vittek ki a Bechtegan tó mellé. A küldöttek visszafordultak, nekik nincs többé teendőjük. Nemsokára a sach leánya is ott nyugodott a rózsafák alatt. Szegény Hassan ben Sherifshah és gazdag sach leánya, miért kellett egymást meglátnotok ? Az ember meghalt, a költő él ma is. Vörösmarty „Vérnász“ című tragoediája. (Tanulmány.) II. Az első felvonás cselekvénye szaggatott, és minthogy több mint fele részét a múltak elbeszélése képezi, drámaiatlan, színpadon unalmas, és az érdeket, mely később csakugyan fölébred, s melynek magva itt már megvan, épen ezért kellő és lehető mértékben felkelteni nem birja. Legelöl egy mezei lak, fiatal leány s annak vén gondviselőnője van előállítva; egy remete. Tanár búcsúzik el tőlük, mondván, hogy az újra helyre állott béke, melyet néhány zengzetes mondattal fest , fölöslegessé tette az ő jelenlétét, és oltalmát. A remete világfájdalmas férfiú, a leányka élénk természetű, kedélyes gyermek, aki a remetétől nem kíván egyebet, csak hogy a viszontlátáskor oly füvet hozzon neki, mely által láthatatlanná lesz, azonban másokat lát, s a kérdésre, hogy mit csinálna vele, hosszas szavakkal oly dolgokat mond el, mik ez alakot mindjárt alapjában elhibázottá teszik, beszéde csak a későbbi tettek ellentéte lévén, azt mondja nagy bölcsen, hogy: „Először is nagy tükröt tartanék S a büszke éretlent s a vén hiút. Tükörbe nézetném, hogy látva ott Együgyü képét a nagy gondolatnál. Szégyenlené magát, stb. Megbüntetné a fösvényt, s haragost, a részeget, a gyáva férjet és a léha leányt, szóval valóságos világboldogító eszmékkel van telve, s úgy jön ki, mintha ismerné már a világforgását, holott jobb lett volna őt olyannak festeni, aki az emberi indulatokról mit sem tud ; ekkor tisztább részvétet és félelmet ébresztett volna később, midőn egyszerű kedvesét elidegeníti a gazdag városon ragyogó pompa miatt. így lehetett volna drámai fokozatosság is az átmenetekben, midőn naivitásából lassan kint nagyravágyás lesz, így az első jelenet azzal végződik, hogy a remete oktatja Lenkét, — ne akarjon addig mást tanítani, míg magát eléggé meg nem tanítja . „El ne bámulj átnyargaló vitézek fegyverén, vagy úri pompán“ — úgymond. A lány szófogadást is igér, de nem látjuk benne azon vonást, mely a legegyszerűbb helyzet dacára balsejtelemmel töltene el. Második jelenetben a mezei lak előtt bolyongó leány felé harcos vitézek közelegnek , s Lenke, gondviselője rendelése ellenére, gyönyörködik bennük, mondván: „nem is mind oly vad ám az a mi katona a mi hasztalan, tervtelen és meglehetős durva vonás, amennyiben ilyen lelkületű nőnek nem messze lehet menni a fokozatos haladás útján, hogy egyszerű imádója helyett a gazdag urat válaszsza férjéül; márpedig a drámának nem kifejlett indulatokkal kell kezdődnie, mint a Racine műveinek, hanem szemünk előtt kell azt kifejleszteni, tova vinni, stb. Denique a ház előtt két ellenpárti csapat találkozik, s a vár ura Telegdi, a kóbor Koltával pár szót vált, mi itt csak a cselekvény részletének megtörését idézi elő, mivel semmit sem fejleszt, sőt nem is magyaráz. Kolta elvonul, Telegdi a kedves és barátságos képű házacskát, sötét és nyomott kedélye dacára, hosszan elnézi, pár szót vált a leánynyal, s iránta érdeklődni kezdvén, későbbi látogatást igér. S itt kezdődik voltaképen e dráma később megérthető alapeszméjéhez kivántató cselekvény. Ez illő színezéssel igen célszerű volna második felvonásnak, mert az első felvonást azon történet, mint expositió kellene, hogy igénybe vegye, amit Telegdi hazatértekor, vén szolgájával, Gerővel ad elő. Telegdi, ifjú korában szeretett egy nőt, kit gazdagságáért.Tanár nevű vetélytársa nagy bujára, hozzá is adnak ; azonban pár hóval a menyegző után Telegdinek csatába kell menni, mikorra visszajön — neje ikreket szül. Azonban a hit és gyanakvó természete folyvást azt súgja és dörgi fülébe, azzal szaggatja darabokra szivét, hogy a két gyermek nem övé, hanem nejének távolléte alatt Tanárral fölújított bűnös viszonyából származtak a kisdedek. E gyanú elveszi álmát, üldözi ébrenlétében, s elvesztett nyugalma árán bánt vásárol. A két megtagadott gyermeket szolgájával rengeteg közepére téteti ki. Anyjuk bánatában hirtelen meghal; a szolga (Gere) a két gyerek nyakába, kiknek egyike fiú, másik leány — kettévágott arany ereklyét akaszt, s midőn később bűnbánattal utánok megyen — a helyről mindkét gyermek el volt tűnve. Látható, hogy a hatás célszerűbben lett volna rendezve, ha ez elbeszélés mindjárt a dráma legelejére van helyezve. Nem csak azért, mivel a drámai cselekvény hovatovább rohamosabb lévén, mind kevésbé tűri az elbeszélést, hanem azért is, mivel, ha e történetet a néző tudja, a közvetlen előtte festett jelenet, a mezei lakban élő leány sokkal nagyobb és drámailag félelmesebb érdeket ébresztett volna, így csak olvasás közben képes az ember amazt visszagondolni ; színpadon az elmúlt eseményekre, a jövő várakozás miatt egy néző sem gondolhat. Ez a hibája a mostani felfogással. Azonban az elbeszélés egész gondolata hibás, fennebb érintettük, hogy e cselekvénynek kell az expositiót alkotni ; csakhogy ebben az esetben az egész dolgot jeleníteni kellene. Mennyi hatás, mily dús cselekvény, mily tökéletes bevezetés lett volna, ha a hős gyanúja és ebből támadható hibája a közvetlenül nyilatkozó indulatok által rémesen haladó cselekvényben szemünk előtt folyna le, így a legnagyobbszerű mozzanatok halványak, érzéseinket kevésbé ébresztik fel, mint elmélkedésünket, mert régen múlt eseményeken, ha legélénkebb színekkel vannak is a színpadra hozva,az idő mindent kigyógyító, enyhítő keze érzik ; már pedig ez eszme,hogy t. i. az évek a legfelkorbácsoltabb szenvedélyeket is közönségessé simítják, nem csak a múltban, hanem még a jövőben gondolva is — drámaiatlan. Ezért ölte meg Shakespeare minden hősét, s azért hiányos a „Bánk bán“ bevégzése, mert életben maradása fönnhagyja nekünk a gondolatot, hogy valaha még lecsilapult, nyugodt életet élhet. A „Vérnász“ kezdetén Telegdi két gyermeke már fel kellett hogy nőjön, s ha ugyan élnek, oly régen történt az előadott zivataros esemény, s épen ezért akadhatna ember, aki azt mondaná, hogy az első felvonástól a másodikig ily nagy időközt csinálni nem szabad. Csakhogy az ilyen emberek elfeledték, hogy az időegység (nagyobb vagy kisebb dimensiókban egyaránt) a hely egységgel és a régi tra- — 1116 —