Fővárosi Lapok 1865. július (148-173. szám)
1865-07-15 / 160. szám
160-ik. sz. Szombat, julius 15.___Kiadójuratai: pest, barátok tere 7. sz. Második évfolyam_1865 Előfizetési dij: Félévre........................8 irt. negyedévre ... 4 Irt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronként képekkel. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 1. sz. 1. em Hirdetési dij : negyed hasábos petit sor 5 k Bélyegdij minden igtatáskor . . . 30 kr AKIKET SENKI SEM SZERET Beszély. Györy Vilmostól. (Folytatás.) Elmúlt ez a nap is. S hogy mily nehezen, azt eléggé leírjuk néhány szóval, ha azt mondjuk, hogy Annának egész késő estig nem volt alkalma Jerta előtt kimagyarázni magaviseletének titkát. S midőn végre mégis eljött az óra, melyben minden tárni nélkül mindeneket elmondhatott, oh mily tenger bánat borult ekkor szivére a szegény fiatal asszonynak. Jaj a szívnek, mely szerelme tárgyát nem tudja többé megvédelmezni! s pedig, ha meg lehetett is volna védelmezni mindent, — az megvédhetlen, kimenthetlen valóság, hogy Livius nem tett eleget legszentebb kötelességének! — S miért, oh miért nem irt atyám nekem?! — kiálta föl Jerta fájdalmasan — talán tudtam volna segíteni. — Úgy tudom — viszonza Anna részvéttel, — hogy egyik levele a másikat érte. — De nem hozzám intézve ? — Az utóbbiak valamenyien! — S hogy lehet az, hogy én egyet se kaptam meg közülök ? Anna odaborult Jerrára. — Úgy látszik, én vagyok arra hivatva, hogy szivedet összetörjem. •— Én azt hiszem, férjed felfogta őket! Nem akarjuk e szomorú párbeszédet folytatni. — Történetünk vége felé siet, sietni akarunk annak elmondásával mi is. Május utósó napja volt. Egy nap még — és az öreg Bánkúthy Boldizsár számot adni tartozik az idegen vagyonról, melyet egyik leghívebb, legszeretettebb barátja tett le az ő kezeibe, mint gyermekének örökségét, csekély romját ugyan egy előbb fényes birtoknak, mit a csapások tőle elvettek. E napon, kevéssel a déli óra előtt, három férfiú jelent meg a Bánkúthy kastélyban : az egyik egy huszonnégy éves ifjú, a ma letett vagyon örököse, a másik, az általa választott ügyvéd, a harmadik egy hivatalos egyéniség, a törvénynek kiküldöttje. Képzelhető, hogy a Bánkúthy család mit érzett, midőn e látogatókat megpillantotta. Kivált Bánkúthynéra magára, alig lehetett többé rá ismerni. Ő akkor jutott az egész ügy megismerésének tudomására, midőn Aladár, Annának kértére oly hirtelen távozott Bánkútiról. Azóta, ez a harmadfél nap, megtöröttebbé tette, háromnyi esztendőnél. Oh, lehetnek hát az életnek oly körülményei, melyek váratlan érkezésükkel, mindent úgy meg tudnak változtatni, még a szívnek büszkeségét is? ! Szegény Bánkúthyné ! Ama hivatalos látogatók, hallván az öreg Bánkúthy urnák súlyos betegségét, a véleményeknek két táborára oszlottak. Az ifjú tulajdonos rögtön távozni akart, s az egész átvételt jobb időre halasztani, de a két kisérő, kikre bizonyára fáradozásaik jutalma nézett, pontosan ragaszkodni akartak a határnapnak kiszabott órájához. Maradtak tehát, és bizonyára nem gondolták, hogy e házban, mely különben oly vendégszerető volt, most mondá először azt az óhajtást kiki magában : — Bár ne most jöttetek volna! Lehetlen volna meghatározni, hogy a három nő közül melyik volt legnyugtalanabb. Mindegyiknek meg volt a maga aggodalma, s mindegyik osztozott a közös aggodalomban is. Anna számtalanszor kitekintett az ablakon, — végig azon az úton, melyen Aladár távozott harmadnapja. — Jön! — sikolta fel egyszerre leirhatlan örömmel, és Jerta kezét megragadva, kisiettek a szobából. Sebes vágtatva érkezett egy fogat. A lovakról szakadt az izzadság. — Aladár! — kiálta Anna végtelen boldogsággal, s a jövő pillanatban férjének karjai közé borult. — Én édes angyalom! — viszonza Aladár szelíden simogatva nejének homlokát. Tekintetéből, hangjából, egész magaviseletéből az látszik, hogy szive olyasmit érez neje irányában, amit szavakkal elmondani lehetlen. A szobába érkezve, levelet nyújtott át Annának. — Atyád köszönt — mondá Aladár remegő hangon, azzal félre fordult és sirt. Anna pedig hirtelenséggel és örömmel felszakasztá a levél borítékját, — s hirtelenséggel átolvasá annak tartalmát. A levél igen rövid volt, — enyiből állott az egész : — Az isten meg fog áldani, kedves jó leányom! E néhány sort magában foglaló levélbe bankjegyek voltak takarva. Anna hirtelen áttekinté az öszszeget. Épen anyi volt, a menyivel Livius tartozott Bánkúthynak. — Ha szereted atyádat, Jerta, — mondá Anna odalépve a báróné mellé, — ha szent előtted az ő becsülete, kényszerítlek téged, fogadd el e csekélységet. — De Anna, Anna! — rebegő Jerta, — és egyebet mit sem tudott szólani. — Ő az én atyám is, és én is leánya vagyok — viszontá Anna — ez kötelesség. S e szavakkal átadta az egész összeget, melyet saját örökségéből kért ki atyjától a leggyöngédebb szavakkal, hogy megmenthesse azon családnak bejcsületét, a melynek tagjai egykor oly hidegek voltak iránta. A szobában öten valának együtt, — de sírtak mind az öten. Anna törte meg először csendet. — Most már nyitva az út számodra, haldokló atyádhoz — monda Jertának. A jövő isten kezében van, mi, amit lehetett, megcselekedtünk. Annának igaza volt. Jerta, a többi családtagokkal együtt, végre elérkezettnek látta a pillanatot, melyben atyja előtt megjelenjen. Az ajtó megnyílt, szívdobogva közelítenek mindnyájan a szenvedő apa felé. — Jerta, leányom ! — kiálta föl az szívszaggató hangon, és ölelésre tárta karjait. Jerta zokogva rogyott térdre a beteg ágya előtt. Az öreg Bánkúthy egyszerre megrettenve tekintett maga körül. Zavart pillantása keresni látszik valakit. — Hol van Livius — kiálta föl hirtelen nagy ingerültséggel — s a pénz ? ! — Itt van atyám, — viszontá Jerta a bankjegy csomagot felmutatva. Az ősz ember arcán rég nem látott öröm csillogott. — Becsületem !oht én áldott, jó leányom! Ez volt utósó szava,— reszkető kezét megáldva emelte Jerta felé, — azután hátra hanyatlott. Meghalt. (Folyt. köv.) I SZERENCSÉSHÁZASSÁG. Flygare Cárién E. beszéltje. (Folytatás.) XI. A fiú otthon. Feltűnő volt, hogy sem ebben a levélben, sem az ezt megelőzőben nem beszélt különösen férjéről, mindig csak más tágyakkal való összeköttetésben beszélt róla . . . Hogy akaratiól, ösztönből vagy gyöngédségből — mert ezzel bírt Viktorine — történt-e ez, bizonytalan. De az bizonyos, hogy senkinek sem engedé sejteni a mély bánatot, melyet néha érzett, ha ... ha Vilmost tétlenül a pamlagon feküdni látta, szivarját szíva, szemeit félig zárva s a menyezetre bámulva. De még többet szenvedett a fiatal nő, ha szülei Vilmosra zúgolódtak. Bár a legnagyobb gyöngédséggel szerették, mindent kapott, mit kívánt, ami tetszett, de ez azért nem gátolá az örökös szemrehányásokat, melyek Vilmost a pamlagról az erdőbe kergeték. Oda érve, a fák alatt álmodozott, migyen percekre sikerült az otthoni mozgást elfelednie. Ezelőtt nem érte Viktorine, hogy férjének hangulata s lénye menyire szerencsétlen és veszedelmes egy leendő családatyára nézve, de most érte azt, s most mindig jobban jobban félt, hogy nem fog megváltozni. S menyire oka volt ettől félni! Viktorine semmittevése s közönyössége csak külső burka volt egy együgyü, szelíd, magába zárkózott természetnek, mely meg nem felelő körülmények közé jőve, se magát nem érti, se magán segíteni nem tud, migyen új erők támadnak benne, vagy más körülmények által életre szólittatnak. Vilmos semmittevése s közönyössége azonban szokás és szükség volt, s ha Viktorine örült munkájának s az abból eredő haszonnak, úgy ő viszszaborzadt a munkától s a kényszerűségtől, hogy hasznossá kell válnia. Jelenleg nem minden belső küzdés nélkül adta magát e lomha kényelmes életre. A kitartás, melyet Viktorine a házi dolgok elrendezésében kifejtett, mélyen s komolyan hatottak rá, de még jobban a végtelen jóság, a csodás türelem, melylyel a keserű bánásmódot elszenvedte, melylyel találkozott, bármiképen viselé is magát. Oly szívesen ült odalent a szárnyépületben, varrása mellett, ha Vilmos ott volt, s mégis, ha még oly gyakran küldtek is érte, készséggel teljesiti a megbízásokat, s ha még oly nagyon megszidták is, az idő elvesztegetéséért, amit a föld lejárás okozott, mert hiszen munkáját magával vihette volna , mégis soha sem veszté el víg kedélyhangulatát, hanem vidáman mondá, hogy azon idő alatt, míg szobácskájában ülhet, kétszeres szorgalommal dolgozik, s szobácskájában elég sokáig ülhetett volna, mert napjának nem jutott volna eszébe őt zavarni, ha Vilmos jól találta volna magát odafönt, de mindenek fölött boszanta a kamarásnét, hogy a kis libának csak a legkisebb hatalma is legyen fia fölött, aki oly rettenetesen, oly hallatlan él megcsalatott. Azon órákban, melyekben Viktorine háborútlanul szobácskájában lehetett, egy labouretet szokott venni, s munkájával a pamlag mellé vonult, azonban soha elébb , mig Vilmos szemeitől meg nem kérdezé, ha oda ülhet-e, ha nem, akkor csöndesen egy szögletbe ült, s a tű sebesen járt, de némely lassúdad sóhaj is elszállt ajkairól. Ellenben, ha Vilmos szemei azt felelték, hogy „jöjj“,akkor valóban szép lett Viktorine, mert oly'kor sugárzott arcán, mely szíve mélyéből látszott jőni , s Vilmos se süket, se vak nem volt, bár néha úgy tett, mintha az lett volna. Észrevette, mily mély s élénk érzemények támadnak Viktorine keblében, s ép azért, mert soha sem volt legkevésbé se tolakodó, hanem mindig félénk s visszavonult, ép ezért érté napról napra mind jobban e lény befolyását. „Most dologhoz kell látnom“, mondá Vilmos