Fővárosi Lapok 1865. szeptember (200-224. szám)
1865-09-02 / 201. szám
201-i1. sz. Szombat, September 2. KtodC-hlTatal: Pest- ^«pa-tere ?.»*. Második évfolyam 1865 Előfizetési dij: Félévre........................8 irt. negyedévre ... 4 írt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap, koronkint képekkel. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 1. sz. 1. em. Hirdetési dij: negyed hasábos petit sor 5 kr Bélyegdij minden igtatáskor . . . 30 kr AZ UDVARI LÉGKÖRBEN Történeti elbeszélés: Vértesi Arneidtől. I. A minden oroszok cárja hatalmas úr, és az volt már akkor is, mikor Petersburg helyén mocsárok álltak, s ott, hol most a birodalmi főváros terül el fényes házsoraival, palotáival és sürgőforgó lakosságával, emberi tanyát nem látott a szem, s csak a vadkacsák és mindenféle vizi madarak verték föl a posványos táj néma csendjét. Péter cár pompás várost épített e helyre. Fővárost teremtett magának európai mintára, birodalmat teremtett Oroszországból. Csak azt nem tudta a hatalmas cár, hogy egy ember lángesze és kérlelhetlen nádbotja nem képes anyi millióból álló nemzetet pár év alatt teljesen átalakítani, úgy hogy újjá legyen s a régiből semmi se maradjon benne. Hitte, hogy mert levágatta alattvalóinak hosszú szakálát, kiirtotta azzal az ó-orosz szellemet. A cár hatalmas , ki álljon ellent neki ? Mindenki inkább hagyta szakálát levágatni mint fejét. Kevés volt, ki szakálát többre becsülte fejénél. De az ó-orosz szellem nem enyészet el, csak félre vonult a kevélyen uralkodó civilizátorok, a nyugatról jött kalandorok elöl. Az ó-oroszok híve, Alexis, a cár egyetlen fia, a sírboltban feküdt. A hóhérpallos átküldte őt a más világra, nehogy ezen a világon atyja nagy művét elronthassa. Mikor aztán eljött a halál, a ki a cárnál is hatalmasabb úr s a nagy cárnak is el kellett költöznie, művének folytatását nők és gyermekekre hagynia. Félszázadnál tovább nők és gyermekek uralkodtak utána a muszka birodalom fölött. Nagy Pétert Katalin követte, ki a civilizáció minden vívmányai közt a bonbonsokat becsülte legtöbbre, s kinek uralkodása alatt udvari szabály volt, hogy minden ember, ki az udvarhoz jön, bonbonsokat hozzon zsebében. Utána a gyermek II. Péter jött, ki mikor már ifjú korba lépett volna, meghalt; aztán Anna, Nagy Péter és Katalin leánya. Anna császárnő végrendeletében a trónt ismét egy gyermekre hagyta, egyik rokona fiának, ki még a bölcsőben volt, s IV. Iván nevet kapott. A kegyencek korszaka volt ez. Semmiből hirtelen, s nem tudni miért, a hatalom legfőbb polcára jutott emberek vezették az állam kormányát. S amint hirtelen fölemelkedtek, könnyen és hamar el is buktak. A dicsőségre következett Szibéria ; a kunyhóból a palotába vezetett az út, s a palotából ismét nyomorék kunyhóba, az ázsiai hóval födött sivatagokba. Anna császárnőnek is volt egy ily kegyence, kit a porból emelt föl, tábornagggyá, kurlandi herceggé s végrendeletében a birodalom régensévé tett IV. Iván kiskorúsága idejére. Ez a kevély Biron volt. Német volt ez is, s az ó-oroszoknak még mindig tűrni kellett az idegenek uralkodását s viselni a civilizáció jármát, melyet gyűlöltek, s mely kivetkőztetni készült nemzeteket ősi szokásaiból. A gyermek cár is, ki a bölcsőben feküdt, idegen volt. Szülei: atyja Antal Ulrik braunschweig-wolfenbütteli herceg, és anyja Anna hercegné, kik vele bejöttek az országba, németek voltak. Egy palota forradalom, melynek lelke Münnich volt, megbuktatta ugyan a régens-herceget Biront, s a kis császár anyját,Anna hercegnőt emelte régenssé, de az ó-oroszoknak semmi közük nem volt a palotaforradalommal. Németek buktattak meg egy németet, hogy másik németet emeljenek föl a hatalom polcára. Biron most meg lön fosztva minden címeitől, rangjától és vagyonától ; a bukott hercegnek Szibériába kellett vándorolnia, mint már előtte sokaknak, és utána is sokaknak. Annak számára, ki a trónhoz oly közel állt, nem lehetett más alkalmas hely, csak a koporsó vagy Szibéria. Szerencséjének tarthatta, hogy nem az előbbi, hanem az utóbbi helyre küldték. Münnich tábornagy gondoskodott róla. Jobban gondoskodni már nem lehet, mint Münnich tábornagy a hercegről gondoskodott. Kiterjedt figyelme mindenre ; maga rajzolta le sajátkezűleg a ház mintáját is, hogy milyet építsenek Biron számára Szibériában, Pelim városában. A tábornagy jeles stratégista volt, kitűnő hadvezér s különösen értett az erődök tervkészítéséhez. E mesterségét gyakorolta most is. Biron számára egész erődöt rajzolt, árkokkal és magas fapalánkokkal körülvéve, jól meg lehet őrizni ebben a foglyot. A ház maga, melyben Biron lakni fog, egy szűk, kis faházacska lesz, elég az egy bukott embernek. (Folyt. köv.) A FRANCIA CSÁSZÁRNÉ IFJÚ KORÁBÓL. (Egy francia rajz után/ A Montijo palotát már rég óta, mint Madrid legpompásb épületeinek egyikét ismerék, és az épen ily nevezetes volt jelentékeny történeti emlékeiről is, melyek már majdnem 60 év óta egybe voltak vele kapcsolva. A szép testőr tiszt, Don Manuele Godoy, ki mint a királyné kegyence, de la Paz hercege és Principajává neveztetvén ki, rövid ideig a spanyolokat és az országot királyi hatalommal kormányzó, fénykorában az ősökben gazdag Montijo család palotájában gyakorta és szívesen látott vendég volt. 1808-ban történt, hogy Murat I. Napóleon megbízásából a spanyol királyi koronát a Pallasio dísztermében átvette, hogy aztán császári urának Bayonneba megvigye. A nagy császár bizonyára sejtelemmel se birt arról, hogy e házból egykor trónutódjának neje fog kikerülni, midőn a viharos reggelen, az angol hadsereg üldözésére indulva, azon férfiakat átveve, kiket Morla gróf a létrejött feladás keresetül bemutatott. E szép úri ház balkonjáról fogadá Don Raphaele Riego tábornok 1822-ben a hálás nép hódolatait, melynek számára az elrablott alkotmányt a legnagyobb önmegtagadással kivívta. És ugyan e helyen állt egy év múlva a fanatikus gróf Torrealta, ki már a fogházban is kegyetlen kínzója volt, mint néző, midőn a nemes Riegot vezeklő öltözetben a kivégzés helyére szállítók. Újabb időben nemcsak a kelvészek pompájától rabolták meg, az új és régi művészet drága műveitől, melyeket a számos dísztermekben csodáltak, hanem a finom erkölcsöket, bájos lakóinak bevégzett művelődését is, mely a pazar vendégszeretettel párosulván, a Montijo palotát a főváros legkeresettebbjeinek egyikévé tette. Még pompásabb az Alba herceg palotája, mely ép oly terjedelmű, mint a királyi várpalota. Ez ekkor Izabella királyné udvarának legkitüntetettebb lovagja volt. Ifjú, lovagias, nagy szellemi adományokkal bírt , s nemcsak magas rangja és mérhetlen gazdagsága, hanem személyes tulajdonai miatt is mindenütt szívesen látott jelenség volt. A herceg előtt az ország legelőkelőbb grandjainak palotái minden időben nyitva állottak. De nem sokáig maradt titokban, hogy a madridi előkelő családok melyike iránt tartja föl különösen nagyrabecsülését. Ritkán múlt el nap, anélkül, hogy a herceg a Montijo palota előtt el ne kocsizott volna, és az előkelő körökben naponkint inkább elterjedt a hir, hogy a magas rangú úr a ház három szép leánya egyikének kezére vágyik. Mindazáltal sokáig rejtély maradt a sok szemfüles előtt, hogy a három vakító szépségű leány közül tulajdonképen melyik a herceg választottja. Figyelmességei a nyilvánosság előtt anyira egyenlően valónak fölosztva, hogy különös kitüntetést soha se lehetett fölismerni. Szemtanúk állítása szerint Madridban ez idő tájt nem volt szebb jelenség, mint amit egy-egy estén a dalszínház páholyában Montijo grófnő jelenléte nyújtott. Az első sorban a még mindig szép anyát lehet látni, környezve leányaitól, kik mindnyájan vakitó szépségtől ragyogtak, de mindanyian különböztek alak-, kor- és varázsoló bájra nézve. A grófnő szemei, valahányszor azt hivé, hogy nem ügyelnek reá, a velük szemben levő páholyok valamelyikéről szivének drága gyermekeire visszaesvén, az anyai büszkeség kifejezésével ragyogtak. Hátul díszes fekete frakkos, fehér selyem nyakkendő, előkelő ifjak állottak párisi glacé kesztyűvel, vagy gazdagon hímzett udvari, vagy pedig tábornoki egyenruhában, melleiken ragyogó csillagokkal és érdemrendjelvényekkel. Aggódva figyeltek a gróf hölgyek minden pillanata, minden mozdulatára, azokból az addig hiába várt remény egy sugarát vagy jelét kifürkészendők. Közöttük azonban a büszke Alba herceg volt az egyetlen, kinek tekintete semmit sem árult el. E közben a hiú remények súlya és a kínzó bizonytalanság gyötrelmei alatt, — mely a szerelemre már anyiszor halált hozó volt, — egy szív betegedni kezdett. Minden nap, mely a bizonytalanságot meghosszabbitó, elme zavaró aggályt hozott egy szép női lényre, kinek őrködése dacára sem akart sikerülni, csak a legkisebb jelét is fölfedezhetni annak, ha vajon ő, vagy másik két testvére-e a herceg választottja. Mindhárman a legnagyobb kedvességgel, s az ég legszebb adományaival majdnem egyenlően valának boldogítva! A szép lányka azonban, Montijo grófnénak legifjabb leánya, igen sokat birt a spanyol nő bátorsága és elhatározottságából arra nézve, hogy a bizonytalanságot oly rég gyötört szívének rovására még tovább is el tudja viselni. Egy a királyné által hirdetett álarcosbálnak kellett alkalmul szolgálni, hogy magának bizonyságot szerezzen. Az ily ünnepélyek alkalmával engedett szólásszabadság kellett hogy véget vessen a szívgyötrődésnek, mely az ép oly szép, mint büszke Eugeniet már oly régen kínézá. Eugenie csak két hozzá hű személylyel, nagynénje és komornájával közlé szándékát. A bál napján gyöngeséget adván ürügyül, Montijo grófné, bár némi vonakodás után, megengedé kedves gyermekének, hogy elmaradjon az ünnepélyről, melynek mindenütt anyival inkább örültek, mivel az egyszersmind a királynő fölgyógyulása örömére adatott. Midőn a grófi fogat a palotából kirobogott, Eugenie mélyen párnájának selyem takarója alá rejtette fejét. Az ágy mellett a nagynéne ült, húgával időről időre a helyes pillanatot számítván, a komorna pedig úrnője parancsát várva, ezalatt az előszobában őrködött. Mintegy fél óra múlhatott el, midőn Eugenie hirtelen fölemelkedett ágyáról. A pompás, mythologiai jelmez helyett, mely egy nappal előbb részére volt kiválasztva, a grófnő a készen tartott fekete dominót vette, hogy abba egész a megismerhetlenségig burkolja szép termetét. A világokat kiálták a szobában, egész az ezüst éjjeli lámpában égő lángocskáig; ekkor nagynénjére támaszkodván, a királyi palota felé lépdelt, hol a jövő végzete megtudakolásának merész eszméjére vállalkozott. A királyi címerrel bélyegzett jegy előmutatására a belépést vonakodás nélkül megengedték.