Fővárosi Lapok 1865. szeptember (200-224. szám)

1865-09-02 / 201. szám

201-i1­. sz. Szombat, September 2. KtodC-hlTatal: Pest- ^«pa-tere ?.»*. Második évfolyam 1865 Előfizetési dij: Félévre........................8 irt. negyedévre ... 4 írt. Megjelen az ünnep utáni na­pokat kivéve mindennap, ko­­ronkint képekkel. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 1. sz. 1. em. Hirdetési dij: negyed hasábos petit sor 5 kr Bélyegdij minden ig­tatáskor . . . 30 kr AZ UDVARI LÉGKÖRBEN Történeti elbeszélés: V­ért­esi A­r­neidtől. I. A minden oroszok cárja hatalmas úr, és az volt már akkor is, mikor Petersburg helyén mocsárok áll­tak, s ott, hol most a birodalmi főváros terül el fényes házsoraival, palotáival és sürgőforgó lakosságával, emberi tanyát nem látott a szem, s csak a vadkacsák és mindenféle vizi madarak verték föl a posványos táj néma csendjét. Péter cár pompás várost épített e helyre. Fővá­rost teremtett magának európai mintára, birodalmat teremtett Oroszországból. Csak azt nem tudta a ha­talmas cár, hogy egy ember lángesze és kérlelhetlen nádbotja nem képes anyi millióból álló nemzetet pár év alatt teljesen átalakítani, úgy hogy újjá legyen s a régiből semmi se maradjon benne. Hitte, hogy mert levágatta alattvalóinak hosszú szakálát, kiirtotta azzal az ó-orosz szellemet. A cár hatalmas , ki álljon ellent neki ? Mindenki inkább hagyta szakálát levá­gatni mint fejét. Kevés volt, ki szakálát többre be­csülte fejénél. De az ó-orosz szellem nem enyészet el, csak félre vonult a kevélyen uralkodó civilizátorok, a nyu­gatról jött kalandorok elöl. Az ó-oroszok híve, Alexis, a cár egyetlen fia, a sírboltban feküdt. A hóhérpallos átküldte őt a más világra, nehogy ezen a világon atyja nagy művét elronthassa. Mikor aztán eljött a halál, a ki a cárnál is hatal­masabb úr s a nagy cárnak is el kellett költöznie, mű­vének folytatását nők és gyermekekre hagynia. Fél­századnál tovább nők és gyermekek uralkodtak utána a muszka birodalom fölött. Nagy Pétert Katalin követte, ki a civilizáció minden vívmányai közt a bonbons­okat becsülte leg­többre, s kinek uralkodása alatt udvari szabály volt, hogy minden ember, ki az udvarhoz jön, bonbon­sokat hozzon zsebében. Utána a gyermek II. Pé­ter jött, ki mikor már ifjú korba lépett volna, meg­halt; aztán Anna, Nagy Péter és Katalin leánya. An­na császárnő végrendeletében a trónt ismét egy gyer­mekre hagyta, egyik rokona fiának, ki még a bölcső­ben volt, s IV. Iván nevet kapott. A kegyencek korszaka volt ez. Semmiből hirte­len, s nem tudni miért, a hatalom legfőbb polcára ju­tott emberek vezették az állam kormányát. S a­mint hirtelen fölemelkedtek, könnyen és hamar el is buk­tak. A dicsőségre következett Szibéria ; a kunyhóból a palotába vezetett az út, s a palotából ismét nyo­morék kunyhóba, az ázsiai hóval födött sivatagokba. Anna császárnőnek is volt egy ily kegyence, kit a porból emelt föl, tábornagggyá, kurlandi herceggé s végrendeletében a birodalom régensévé tett IV. Iván kiskorúsága idejére. Ez a kevély Biron volt. Német volt ez is, s az ó-oroszoknak még mindig tűrni kellett az idegenek uralkodását s viselni a civi­lizáció jármát, melyet gyűlöltek, s mely kivetkőztet­­ni készült nemzeteket ősi szokásaiból. A gyermek cár is, ki a bölcsőben feküdt, idegen volt. Szülei: atyja Antal Ulrik braunschweig-wolfen­­bütteli herceg, és anyja Anna hercegné, kik vele be­jöttek az országba, németek voltak. Egy palota forradalom, melynek lelke Münnich volt, megbuktatta ugyan a régens-herceget Biront, s a kis császár anyját,Anna hercegnőt emelte régenssé, de az ó-oroszoknak semmi közük nem volt a palota­forradalommal. Németek buktattak meg egy németet, hogy másik németet emeljenek föl a hatalom polcára. Biron most meg lön fosztva minden címeitől, rangjá­tól és vagyonától ; a bukott hercegnek Szibériába kel­lett vándorolnia, mint már előtte sokaknak, és utána is sokaknak. Annak számára, ki a trónhoz oly közel állt, nem lehetett más alkalmas hely, csak a koporsó vagy Szi­béria. Szerencséjének tarthatta, hogy nem az előbbi, hanem az utóbbi helyre küldték. Münnich tábornagy gondoskodott róla. Jobban gondoskodni már nem lehet, mint Münnich tábornagy a hercegről gondoskodott. Kiterjedt figyelme minden­re ; maga rajzolta le sajátkezűleg a ház mintáját is, hogy milyet építsenek Biron számára Szibériában, Pelim városában. A tábornagy jeles stratégista volt, kitűnő hadve­zér s különösen értett az erődök tervkészítéséhez. E mesterségét gyakorolta most is. Biron számára egész erődöt rajzolt, árkokkal és magas fapalánkokkal kö­rülvéve, jól meg lehet őrizni ebben a foglyot. A ház maga, melyben Biron lakni fog, egy szűk, kis fahá­zacska lesz, elég az egy bukott embernek. (Folyt. köv.) A FRANCIA CSÁSZÁRNÉ IFJÚ KORÁBÓL. (Egy francia rajz után/ A Montijo palotát már rég óta, mint Madrid leg­­pompásb épületeinek egyikét ismerék, és az épen ily nevezetes volt jelentékeny történeti emlékeiről is, melyek már majdnem 60 év óta egybe voltak vele kapcsolva. A szép testőr tiszt, Don Manuele Godoy, ki mint a királyné kegyence, de la Paz hercege és Principajává neveztetvén ki, rövid ideig a spanyolo­kat és az országot királyi hatalommal kormányzó, fénykorában az ősökben gazdag Montijo család palo­tájában gyakorta és szívesen látott vendég volt. 1808-ban történt, hogy Murat I. Napóleon meg­bízásából a spanyol királyi koronát a Pallas­io dísz­termében átvette, hogy aztán császári urának Bayon­­neba megvigye. A nagy császár bizonyára sejtelemmel se birt arról, hogy e házból egykor trónutódjának neje fog kikerülni, midőn a viharos reggelen, az angol hadse­reg üldözésére indulva, azon férfiakat átveve, kiket Morla gróf a létrejött feladás keresetül bemutatott. E szép úri ház balkonjáról fogadá Don Raphaele Riego tábornok 1822-ben a hálás nép hódolatait, melynek számára az elrablott alkotmányt a legna­gyobb önmegtagadással kivívta. És ugyan e helyen állt egy év múlva a fanatikus gróf Torrealta, ki már a fogházban is kegyetlen kínzója volt, mint néző, mi­dőn a nemes Riegot vezeklő öltözetben a kivégzés helyére szállítók. Újabb időben nemcsak a kelvészek pompájától rabolták meg, az új és régi művészet drága műveitől, melyeket a számos dísztermekben csodáltak, hanem a finom erkölcsöket, bájos lakóinak bevégzett mű­velődését is, mely a pazar vendégszeretettel páro­sulván, a Montijo palotát a főváros legkeresettebbjei­nek egyikévé tette. Még pompásabb az Alba herceg palotája, mely ép oly terjedelmű, mint a királyi várpalota. Ez ekkor Izabella királyné udvarának legkitün­­tetettebb lovagja volt. Ifjú, lovagias, nagy szellemi adományokkal bírt , s nemcsak magas rangja és mérhetlen gazdagsága, hanem személyes tulajdonai miatt is mindenütt szívesen látott jelenség volt. A herceg előtt az ország legelőkelőbb grandjai­­nak palotái minden időben nyitva állottak. De nem sokáig maradt titokban, hogy a madridi előkelő csa­ládok melyike iránt tartja föl különösen nagyrabe­csülését. Ritkán múlt el nap, a­nélkül, hogy a herceg a Montijo palota előtt el ne kocsizott volna, és az előkelő körökben naponkint inkább elterjedt a hir, hogy a magas rangú úr a ház három szép leánya egyikének kezére vágyik. Mindazáltal sokáig rejtély maradt a sok szem­füles előtt, hogy a három vakító szépségű leány kö­zül tulajdonképen melyik a herceg választottja. Fi­gyelmességei a nyilvánosság előtt anyira egyenlően valónak fölosztva, hogy különös kitüntetést soha se lehetett fölismerni. Szemtanúk állítása szerint Madridban ez idő tájt nem volt szebb jelenség, mint a­mit egy-egy estén a dalszínház páholyában Montijo grófnő jelenléte nyúj­tott. Az első sorban a még mindig szép anyát lehet­ látni, környezve leányaitól, kik mindnyájan vakitó szépségtől ragyogtak, de mindanyian különböztek alak-, kor- és varázsoló bájra nézve. A grófnő szemei, valahányszor azt hivé, hogy nem ügyelnek reá, a ve­lük szemben levő páholyok valamelyikéről szivének drága gyermekeire visszaesvén, az anyai büszkeség kifejezésével ragyogtak. Hátul díszes fekete frakkos, fehér selyem nyakkendő, előkelő ifjak állottak pá­risi glacé kesztyűvel, vagy gazdagon hímzett udvari, vagy pedig tábornoki egyenruhában, melleiken ra­gyogó csillagokkal és érdemrendjelvényekkel. Aggódva figyeltek a gróf hölgyek minden pillana­ta­, minden mozdulatára, azokból az addig hiába várt remény egy sugarát vagy jelét kifürkészendők. Kö­zöttük azonban a büszke Alba herceg volt az egyet­len, kinek tekintete semmit sem árult el. E közben a hiú remények súlya és a kínzó bi­zonytalanság gyötrelmei alatt, — mely a szerelemre már anyiszor halált hozó volt, — egy szív betegedni kezdett. Minden nap, mely a bizonytalanságot meg­­hosszabbitó, elme zavaró aggályt hozott egy szép női lényre, kinek őrködése dacára sem akart sikerülni, csak a legkisebb jelét is fölfedezhetni annak, ha va­jon ő, vagy másik két testvére-e a herceg választott­ja. Mind­hárman a legnagyobb kedvességgel, s az ég legszebb adományaival majdnem egyenlően valá­­nak boldogítva! A szép lányka azonban, Montijo grófnénak leg­ifjabb leánya, igen sokat birt a spanyol nő bátorsága és elhatározottságából arra nézve, hogy a bizonyta­lanságot oly rég gyötört szívének rovására még to­vább is el tudja viselni. Egy a királyné által hirdetett álarcosbálnak kel­lett alkalmul szolgálni, hogy magának bizonyságot szerezzen. Az ily ünnepélyek alkalmával engedett szólásszabadság­­ kellett hogy véget vessen a szív­­gyötrődésnek, mely az ép oly szép, mint büszke Eu­­geniet már oly régen kínézá. Eugenie csak két hozzá hű személylyel, nagy­nénje és komornájával közlé szándékát. A bál napján gyöngeséget adván ürügyül, Mon­tijo grófné, bár némi vonakodás után, megengedé ked­ves gyermekének, hogy elmaradjon az ünnepélyről, melynek mindenütt anyival inkább örültek, mivel az egyszersmind a királynő fölgyógyulása örömére adatott. Midőn a grófi fogat a palotából kirobogott, Euge­nie mélyen párnájának selyem takarója alá rejtette fejét. Az ágy mellett a nagynéne ült, húgával időről időre a helyes pillanatot számítván, a komorna pedig úrnője parancsát várva, ezalatt az előszobában őr­ködött. Mintegy fél óra múlhatott el, midőn Eugenie hir­telen fölemelkedett ágyáról. A pompás, mythologiai jelmez helyett, mely egy nappal előbb részére volt kiválasztva, a grófnő a készen tartott fekete dominót vette, hogy abba egész a megismerhetlenségig bur­kolja szép termetét. A világokat kiálták a szobában, egész az ezüst éjjeli lámpában égő lángocskáig; ekkor nagynénjére támaszkodván, a királyi palota felé lépdelt, hol a jövő végzete megtudakolásának merész eszméjére vállal­kozott. A királyi címerrel bélyegzett jegy előmutatá­­sára a belépést vonakodás nélkül megengedték.

Next