Fővárosi Lapok 1865. szeptember (200-224. szám)
1865-09-17 / 213. szám
213-if. sz. Vasárnap, September 17. barátok tere Második évfolyam 1865 Előfizetési dij: Félévre . . negyedévre 8 írt. 4 írt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel. FŐVÁROSI LAPOK Szerkesztői iroda: Lipót utca 1. sz. 1. em. Hirdetési dij: negyed hasábos petit sor 5 kr Bélyegdij minden igtatáskor . . . 30 kr IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetési fölhívást nyilván lapunk nyolcadik évnegyedére, az előfizetések mielőbbi megújítását, s vállalatunk szives terjesztését kérjük. A közönség részvétét folyvást élénk, tartalmas, minden kérdésben szabadelvű irodalmi napilappal kívánjuk viszonozni. Az országgyűlés megnyíltával tollrajzokat és jellemrajzokat is adandunk. Külföldi levelezőink számát folyvást szaporítjuk. Előfizetési ár az okt.dec. évnegyedre négy forint. Az összegek minél előbb Emich Gusztáv kiadó hivatalába, barátok tere 7. sz. a. küldendők. A nagy Festetics. (Az uj Georgikon megnyitása előtt.) Göröghonba magam átálmodom, Holott az ifjú és a hajadon Versenyre szálltak , amaz tetterővel, Ez költészettel, lyrai zenével. Köpül a hat mén ; lobogó sörénye Megcsapkodja a síró levegőt; De biztos ám a száguldó ösvénye, Bár két pici kerék ragadja őt; Ott áll merészen, ujjain a gyeplő; Röpül, röpül mint vészüzte felhő. És látom Saphót királyi pompában, Gyémánt diadém délibábárjában ; A kis líra kezében úgy remeg: Midőn titkos vágyát penditi meg, — Szűz szerelmét — ifju költő Phaon, Éretted! — a lágy ezüst húrokon, Oh mi hatalmas, oh mi mély, Ez óriási szenvedély, Mely a lant idegen vihar Szárnyával éget, földet fölkavar. De nem..! ez álom nem a Hereszpont Örökké fényes partjaira vont! Magyar vagyok, — e szép paradicsom Örömkönyje a fényes Balaton ; E tiszta tó, habjai a melynek Csókot adnak a szerény Keszthelynek. És óh mi kéj ! — ott a méla liget Szent árnyában egy nemte integet; Magyar hazámnak géniusza ő ! — Fehér tatár ... borostyános a fő .. Kinyílt kapuja vendégszeretetnek ... Belépni azon óh miként sietnek A jobbak, — a hajnalnak fiai, Művészet s ipar apostolai 1 Ő a nagyur, de nagyobb hazafi Fogadja őket; áldott karjai Ölelésre nyíltak meg; — oda férjő keblére közvitéz és vezér, Gazda, tudós, költő, — mind a kiket Egy elv sugárt melegítenek. Te ősi csarnok ! szent küszöbödön Imádkozom áhitva, érezőn! Egy illatos uj tavasznak meleg Szellője arcom lágyan csapta meg. — Mint a hogy szoká az ős római Rabszolgáját fölszabadítani. Ott a falakon a mord nagyapáknak komor képei nemde alá látnak ? S tán haragusznak, hogy a fegyverek Sújtó élét a rozsda ette meg ? Kapa pendül... és edzett ifjú lép be A bálványozott nagy mester elébe. — És elmondja: a viruló tanyát Munka s veríték alakitja át; Hogy mily virágon csügg oly örömest A méhike, e tündér régi test, Kit könnyű utján nagy isten kisér, Míg mézrakodtan kis lakába ér.-------Elmondja, hogy a dús legelő hol van, Melytől a tehén duzzadt tölgye csorran. Elmondja, hogy a szellő könnyű mén Minő csikókat nemzett ez idén. És a búza, melyet őszszel vetett, Dús kalászszal már hálát integet. Majd ez ifjút fölváltja egy öreg. — Nagy homloka komoly redőinek Mesgyéiben számitó férfigond, Melylyel fölméré pontosan e hont. Térképén biztos ujjal kimutatja : Hol kártékony a Tisza áradatja, Hol lesz átokká a futó homok, S ott az országút sara mily konok ! És igy tovább ... e fényes csarnokban, — — Az ősz hadastyán őszintén betoppan; Arcán a régi sebhely azt mutatja: Hogy nem volt rozsdás kardja markolatja. Jön a tudós,aki a múltak felett Búvárkodik — s a tündér képzelet Erejével vissza teremti a Múltat, — képed regényes Scithia! Bemutatja az Árpádok korát, Hol egyik érdem másikba foly át, Tünteti a török s magyar tusát S nagy hadvezérek örök virtusát. És a mi legfőbb, a mi szent! Kit a költészet angyala fölkent, Mind megférnek a fő ur kebelén, — Ki bár Mecénász, mégis oly szerény. Ablakán beszáll a kert illata, De szivéhez még inkább elhat a Dal s éposz hangja, — minőn nem beszél Virágillattal terhes nyári szél. Ti jelesek ! Óh ti dicsőek ! Van-e reménye a jövőnek . Hogy ily nagyoknak nyomdoka Léptén indúl az unoka? De most imea jelenbe térek.. Oh most nincsenek csak vezérek! Most nincsen csak egy pálmaszál, 'Most nincs egy sas, mely égre száll... Most mindnyájan hívek, dicsőek, Most mindnyájan ők egy testvérek!! Most nincsen már csak férfigond : Nagygyá tenni a drága hont; Most eléállnak már a nők ... Gondjuk a férfigondhoz nőtt.. . Oh én hazám ! te jók hazája ! Szebb jövőnek lettél arája ; Hol úr és paraszt egygyé lészen, S kezet fogva mosolyg a vészen. Bulcsú Károly. KÉT BOKRÉTA. Beszély. Báró Podmaniczky Frigyestől. (Folytatás.) Erwint, fölegyenesedvén e csapást követő szédelgésből, nem az érinté legfájdalmasabban , hogy Méta inkább szereti Arthurt mint őt, — hisz nem vélte magát a tetszés kiváltságának birtokában; de belsejét feldúlta annak tapasztalata, hogy Méta — ismerve Erwin iránta oly régóta nyilvánuló hő szerelmét, s tekintetre sem méltatva s érdemesnek sem tartva imádóját nyilt baráti közlésre — épen azt tette ki ily váratlan csapásnak , ki ha másra nem is, de némi kíméletre joggal számíthatott azok után legalább, mik lefolytak a közelmúltban. Nem élete legszebb reményeinek meghiúsulása hatott legfájdalmasabban lelkére, de ama csalódás feletti bánata mardosta szívét, gyötörte kedélyét, mely, ítélve a tapasztaltak után , Méta lelki fenségét illetőleg érte őt. Gyötrelmei tetőpontot értek el, miután a művésznő — tartván valószinüleg a történtek nyiltsziva, de ily esetben egyedül csillapitólag s kiegyenlítőleg ható elemezésétől — feltűnően s mintegy akarattal került minden oly alkalmat, melyet Erwin egy nyilt szóváltás megkezdésére felhasználhatott volna. Erwin azon ritka lelki erővel bírt, melyhez hasonló esetekben a kifakadástól tartóztat; bármily önmegtagadásába került is, Méta iránti viseletében mégis kerülte a feltűnőt s mind azt , mi netalán megváltozott érintkezéseik által felidézve, beszédre vagy a múltak elemezésére szolgáltathatna okot. Utóbb elhagyta W.....t, hol ezentúl Méta férjével véglegesen letelepedni készült. Néhány hóval azután, egy a Harz vidékén tett kirándulás közben találkozott esetesen Métával s férjével — amely találkozás alatt átéltek zavarták föl újból, már-már csillapuló fájdalmait. Az ifjú egy Métához írt költeményéről volt szó, mely költemény át volt hatva az őt ért csalódások viszhangjától. Beszélgetés közben Méta — szorgosan kerülvén a nyílt vallomások terét — értésére tudta adni a költőnek, menyire csodálkozik s megütközik ama hiedelmén , mintha őt valaha csak legtávolabbról is a szerelem vagy érdekeltség érzete lelkesítette volna Erwin irányában. Erwin méla csodálkozással hallgatta végig Méta szavait, s mint nekem utóbb elbeszélés e kérdést akarta volna hozzája intézni : de mi oknál fogva mutatál szerelmet, s neveléd azt bennem oly nagygyá, ha még csak érdekeltséget sem érezél irántam; de még most is élénk szerelme s a viszontlátás feletti öröm elnémiták őt, nem akarván Métát ama boldogító álöntudatától megfosztani, hogy gyöngéit ez eljárás által csakugyan ügyesen el tudta palástolni, vagy ki merne azon gondolatra csak vetemedni is, hogy az örökké hű Méta tetszését Arthuron kívül más valaki is megnyerhette. Boldogok a hivek! E találkozás alatt tapasztaltak megfoszták Erwint azon utósó reményétől: megadásteljes s őszinte barátja maradhatni annak, ki szerelmét elutasitá; az igaz barátság első föltétele a nyíltság — a hol ez hiányzik, a hol nem őszinte bevallása egymás iránti hibáinknak s vétségeinknek, hanem azok örökös palástolása, s az „én nekem van igazam“ szavak hangoztatása képezi a társalgás inkább lenyűgöző, mint összekötő láncszemeit : ott azon plánta nem eredhet hajtásnak, mely a kedély melegén meg tud élni még ott is , hol a szív élvei s jótékony befolyása tőle elzárvák. Erwin azt vélte akkoron, hogy utósó csalódásának gyötrelmeit, most éli át. Hosszas küzdelem után, lemondott Méta szerelméről ; lemondani kényszerült végre azon vigaszról is . Métát őszinte, nyilt barátnőjének vallhatni s tarthatni; de nem mondott le még most sem azon reményéről : szive bálványának lelkét s kedélyét fölmentve láthatni azon vádak alól, melyeket eljárása önkénytelenül felidézett. Mint a hajótörést szenvedett, úgy hányattatott szenvedélyei hullámos tengerén, a kétségbeesés érzetétől felizgultan kapaszkodott az ide s tova úszkáló töredékekbe, hogy megmenthesse nem saját életét — önvesztéről rég meg volt győződve — de emlékét annak, kit nem szűnt meg szeretni, még most sem. Fájt lelkének, hogy vannak, kik bátran kikelnek az ellen, kiről magasztalásnál egyebet hallani nem akart; gyöngének s lefegyverzettnek érezte önmagát, nem tudván többé oly hőn, az igazság érzetétől oly őszintén áthatva menteni azt, kinek érdekében anyiszor szállott síkra a legjobb sükerrel; le volt sújtva, tapasztalván: mint halmoznak vádakat Méta ellen legjobb barátai, kik között hogy helyet foglaltam magam is, nem tagadom. (Folyt, köv.)