Fővárosi Lapok 1865. november (251-275. szám)
1865-11-01 / 251. szám
Magyar tud. akadémia. — Okt. 31. — (Ünnepélyes ülés. — A zsidók Magyarországon. — A Köhm-múzeum és Deák Ferenc. — Az Edelspacher-gyüjtemény. — Egyéb apróságok. — Az akadémia heti üléssora. — A korona s a korona-kerület adománya.) (U. L.) A phil. törv. és történettudományi osztályok tegnapi ülése, s az arra következett összes havi ülés oly ünnepélyes színezettel birt, minővel nem sok szakülés dicsekedhetik. Az ülésen gr. Dessewffy Emil elnökölt, ott volt b. Eötvös alelnök, Deák Ferenc, egyéb akadémiai tagok igen nagy számmal- hallgatóság anyi, hogy a számára fenn hagyott tág teret egészen betöltő. Az ülésen először is dr. Henszman Imre tartott felolvasást Selmec városnak régi építészeti emlékeiről, s különösen a selmeci 13-dik századbeli Mihály kápolna s német templomról szólván , majd Pauer Tivadar olvasta föl Hajnik Imre értekezését, melynek tárgyát a zsidók helyzete képezi a vegyes házakbeli királyok alatt. Hajnik azt törekedik bebizonyítani, hogy bár nálunk is a mondott korszakban a zsidók helyzete a középkor uralkodó eszméi által volt szabályozva, ezt a magyar méltányossági érzet a lehetőleg tűrhetővé tette Tudva van, hogy Nagy Lajos 1360 ban a zsidókat Magyarországból száműzte, mikor is a pozsonyi zsidók Hainburgba, a sopronyiak pedig Bécsújhelyre költöztek, de e száműzetés csak 1365-ig tartott. Ettől kezdve a mohácsi vészig többnyire szab. kir. városokban zsidó bírák alatt, s a király közvetlen védelme alá helyezve, zavaratlanul éltek, mig a mohácsi vész alkalmával dúlt pártviszályok a zsidók helyzetére is könnyen megmagyarázható befolyással voltak, s ezek az országnak Ferdinánd által birt részéből kiköltözni kénytelenítettek. A mondott korszakban, i. i. 1365-től a mohácsi vészig, a zsidók magánjogi viszonyai feletti felügyeletet Magyarországon országos zsidó főbíró vezető, volt zsidó praefectus is , mely hivatalt 1483-tól 1523-ig a Mendl, vagy mint mások írják, a Mandlcsalád tölté be. Érdekes, hogy a zsidók a II. lateráni zsinat határzata értelmében nálunk is külön ruházatra voltak kötelezve. Vörös köpenyt viseltek sárga foltokkal, s csúcsos zsidó kalapot. Ez alól kivételesen csak egyesek mentettek föl. Ünnepélyes esküjüket ez öltözetben tették le, meztelen lábbal a nap felé fordulva. Közhivatalokból, nemesi javak s fekvőségek birtokolhatásából ki lévén zárva, a pénzüzletek képezték főkeresetüket, s királyaink a zsidók adósainak többször engedték el a kamatot, ha ezek a tőkét bizonyos határidőre lefizették. Rendesen, valamely különös nagyobbszerű teherrel nem voltak sújtva, de rendkívüli megadóztatásuk sokszor tetemes volt. Ha a zsidó keresztény lett, elvesztette előbbeni keresményét, mint uzsora által szerzett vagyont. Ez érdekes előadások után a titkári közleményekre került a sor, melyek ezúttal nagyon fontosak voltak. Az archaeologiai bizottmány legutóbbi ülésének jegyzőkönyvéből fölolvastaték a pont, melyben a bizottmány Henszlmann jelentése nyomán kéri az akadémiát, hogy a tárnoki excjához menesztendő küldöttség által vetné magát közbe, hogy a f. é. aug. hóban Bécsben elhúnyt Böhm hazánkfiának nagybecsű gyűjteménye a nemz. muzeum számára országos költségen megvétessék. Henszlmann ennek kapcsában elő is adja jelentését, melyben e gyűjtemény nagy becsét fejtegeti, s figyelmeztet, hogy ezt dec. elején részekre szaggatva elárverezniakarják. Az indítványhoz Wenzel, Toldy , Kubinyi Ágoston urak pártolólag szóltak. Végre felszólalt Deák Ferenc, s javaslatára az akadémia elhatározta, hogy a helyi, tanácshoz előterjesztést tesz, melyben a Böhm-múzeumnak a nemz. muzeum számára országos költségen való megvétele tárgyában közbenjár. A helyi tanácsnak egyszersmind Henszlmann Imre s Kubinyi Ágoston urak fognak ajánltatni, mint olyanok, kik e tárgyban bővebb jelentéssel lennének megbizandók. Ugyan ez alkalommal Kubinyi múzeumi igazgató felhozza az Edelspacher pénzgyűjteményt is, mely a múzeumra nézve épen nincs elveszve. Özvegy Edelspacherné ugyanis Ő Felségéhez folyamodást nyújtott be, melyben a férje által hátrahagyott nagybecsű gyűjteménynek a magyar nemzeti múzeum számára való megvételét kérelmezi. A m. kormány részéről szakértők küldettek ki, s ezek a gyűjteményt megvizsgálván,azt találták, hogy a 60,000 frt, mit azért az özvegy kér, aránylagosan igen jutányos árnak mondható. A kormány arra hívta fel Edelspacherné asszonyságot, hogy nem várná-e be az országyűlést, s ő ebben teljesen megnyugodott. Országgyűlésünk bizonyára gondoskodni fog e gyűjteménynek országos költségen való megvételéről, s valószínűleg ez történik majd a Böhm-múzeummal is, melynek ügyében a közelebb Bécsbe utazó gr. Dessewffy elnök személyesen is fog közbenjárni. Özvegy Lenhossek Györgyné, elhunyt férje óhajtásához képest, ennek 203 db könyvből álló értékes könyvtárát az akadémiának adta át. B. Kemény Zsigmond, Uray Tamás s Polták Ferenc urak az akadémiának érdekes könyveket ajándékoztak. Érchegyi Ferenc könyvkötő kérelmezi, hogy az akadémia könyvkötőjének nevezhesse magát. E folyamodvány a könyvtári bizottmánynak adatott át. Pásztori Endre volt honvéd tüzértiszt, Philippopolisból történeti munkálatokat küld be. Az akadémiai heti üléssorra nézve elfogadtatott a titkár által tett indítvány, mely szerint a nyelv, és széptud. osztálynak évenkint 10, a phil. törv. és történeti, valamint a menyiségtan- s természettudományinak 15—15 ülése lesz. Végül említjük, hogy számos uj adomány jelentetett be. Közöttük V. Ferdinánd király s neje Mária Anna királyné . Felségeid 4000 frt, s a tiszai korona kerület 3000 frt adománya. EGT ISMERETLEN VÉRTANÚ. Longfellow-tól. (Folytatás.) A papiakon. Azalatt egészen más jelenet történt a papiakon. Tiszt. Pendexter ur búcsúbeszédét készitgette. Szombat este volt, s az egész ház a legnagyobb csendben. Az öreg egyházfi ébresztette fel a lelkészt gondolkodásából, a templom kulcsait kérvén. Szelid szemrehányást kapott a késedelemért, s felesége betegségével mentette magát. — Szegény asszony, — mond tiszt. Pendexter úr, — magánál van? — Igenis. — Bizony nagyon régóta betegeskedik. Sok vasárnap könyörögtünk már érette. — Igenis. Sokat alkalmatlankodtam a nagytiszteletű urnak. Ne is bántsuk tovább. Úgyis látom, hogy semmi haszna. Pendexter úr jobban el volt magával foglalva, hogysem az egyház öreg szolgájának kétségbeesett vallástalanságát észrevette volna. — Egyházfi uram, — mondá, —holnap papolok utólszor a fairmeadowi templomban, melyben 25 évig hirdettem az úr igéjét. De nem utószor fogok holnap megemlékezni híveimről imáimban. Az egyházfi mély megilletődéssel távozott, a lelkész pedig dologhoz látott. Szíve hevesen dobogott, arcai fel-fellángoltak, szemei megteltek könynyel, s ha a beszédből hangosan akart olvasni, egy-egy zokogás hagyatta vele félben. Több ízben felkelt székéről, gyors léptekkel járt szobájában fel s alá, és homlokáról verejtéket törölt le. Végre készen lett az egyházi beszéd. Pendexter úr kimerülten állott fel asztala mellől és az ablakhoz ment. Az óra nagy szünetek közt vert tizenkettőt. A hold ezüst színnel vonta be a közel dombokat, és hófehér fényt vetett a házakra. Egyetlen lámpa sem volt látható. — Hálátlan nép! Nyugodtan alszik, míg én itt munkálkodom, — kiáltott fel keserűséggel, a pillanat megindító hatása alatt azt követelvén, hogy az egész falu ébren legyen ez ünnepélyes éjszakán, mig ő búcsúbeszédét elkészíti. Égő fejét a hideg üveghez nyomta. Ablakából a folyamra lehetett látni. A hold reszketve tükröződött vissza a hullámokon. A lelkész isteni üdvözletet látott ebben, és megvigasztálódott azon gondolatban, hogy ugyan a sugár ragyog viszsza a világ minden folyói és tengereiről, és az isten, aki e hullámokat megvilágosította, megvilágosítja még az ő életpályáját is, mely most sötétnek látszott. Felvirradt a vasárnap reggel, a csendes, az ünnepélyes, az óhajtott vasárnap reggel, nyugalom reggele mindenkinek, aki egész héten a lelkével vagy kezeivel dolgozott. Megszólaltak a harangok. Úgy tetszett, mintha agyuk szólaltak volna meg, mintha a torony magas erődjéből a falut bombáznák, s gránátok pattognának szét a lakosok fülei, és egy nagy rész lelkismeretete körül. A templom dugva tele volt. Mindenki idejében helyén ült, csak egyetlen ember jött a könyörgés közepén : egy szelid, nyájas leányka, ki feltűnés nélkül akart beülni székébe, mi azonban nem történhetett meg a nélkül, hogy a szék ajtaja nyikorogjon. Azonnal száz kiváncsi fő fordult felé. A vén mistress Fairfield nem fordult vissza, hanem mellette ülő leányára nézett, mire leánya visszanézett, s kettejük kalapja két zárjelt képezvén, e kérdés és felelet volt közöttök olvasható : „Ki az? — Csak Archer Alice. Mindig későn jön.“ A hosszú könyörgésnek is vége lett, a hívek leültek, s az örökké feszengő fiatalok, kik az egész könyörgés alatt egymást lökdösték, egyik lábukról a a másikra állottak, és lócáikból kihajoltak, mint a szomszéd tilalmasba kacsingtató csikók, egy percre nyugton maradtak. A prédikátió elkezdődött. Nem hallott még Fairmeadow közönsége ilyen prédikátiót. A búcsúzó lelkész barátai zokogtak, ellenségei pedig valami lelkiismeretmardosásfélét kezdtek érezni. Úgy tetszett nekik, mintha a szószék törvényszéki asztal volna, s onnan az ő elitéltetésöket olvasnák. 1 994 — A beszéd kezdetén részletesen előadatott a zűrzavaros, viszálkodó, gyengehitü község állapota. Azután felemlíttetők, hogy a hívek buzgóbb női, fekete selyem palásttal tisztelték meg lelkészüket, és nejét híven ápolták betegségében. Azt is előhozta Pendexter úr, hogy saját lelkészi kötelességeit azért kellett elhanyagolnia, mert híveiével, t. i. saját életfenntartásával volt elfoglalva, miattok kellett nyáron a mezőre, télen az erdőbe járnia, hogy enni és fűteni valója legyen. Végre leplezedetlenül kimondta, hogy anyira megrögzöttek a bűnben, hogy megjavításukra isteni hatalom kellene, sőt istennek is nehezebb volna, mint a teremtés műve volt, mert ott nem talált ellenzékre, míg itt először is makacsságukat, rész hajlamaikat, önzésüket s világiasságukat kellene legyőznie. Egy szomorú lak. Miután tiszt. Pendexter úr elmondotta búcsúszavait, és utósó áldását adta a hívekre, kik nem voltak többé az ő hivei, ezek szétoszlottak, és különféle érzések közt tértek tűzhelyeikhez. Egyik el volt keseredve, másik megfélemlítve, a nagyobb rész azonban szánalommal telt el a szegény elvándorló iránt. Az utóbbiak közé tartozott Archer Alice is, egy gyöngéd testakatú, szőke leány, melynek életét túlságos érzékenység és szerencsétlen események megkeserítették. Nagy szürke szemei mintha visiók látására lettek volna teremtve, arcszíne sápadt volt, termete alacsony, kezei fehérek, soványak és átlátszók. Belső jelleme megfelelt külsejének, ábrándos, csendes volt, gyakran szomorkodott, sírt és mélázott. Anyjával lakott, nehéz természetű, rosz szemű öreg anyjával, kinek szemgyöngesége gyakran aggasztó. A ház is mélyben laktak, négy beteges nyárfa árnyában, mély szomorúság jellegét viselte magán. Azon házak közzé tartozott, melyek vége nyommasztólag hat a belépőre, mintha sokan meghaltak volna benne. Még az előszobában függő óra ütése is tompán, lihegőn, szakgatottan hangzott, minden ütésnél az a gyilkos jutott az ember eszébe, akiről azt állítják, hogy a fejbe vert szegekkel ölte meg nejét. (Folyt, követk.) A shakspearei művek színre alkalmazásai Angolországban. (A „Cornhill Magazine“ után.) II. (H. I.) „A vihar“ Dryden és Davenanttól, amely 1667-ben jön először előadva, sokáig fenn tarta magát a színpadon. E színdarabban oly nagy az eltérés Shakspeare szövegétől, hogy csaknem új színműnek lehet tekinteni, amely shakspearei alapon van írva, és shakspearei kifejezésekkel van ékesítve. Mirandának egy Dorinda nevű nővére van, aki, úgy, mint amaz, soha sem látott férfit, de nehogy csupán a nők bírjanak e ngatív tulajdonsággal, bizonyos Hippolito is fordul elő, akit Prospero neveltetett, lakóhelyétől távol, az elbűvölt sziget egy félreeső zugában, és aki még soha sem látott nőt. E Hippolito, (bár semmit sem tud születése felől) a mantuai hercegség törvényes örököse. Birtokát Alonzo savoyai herceg (nem siciliai király) bitorolja, s midőn Prospero visszanyeri hercegségét, Hippolito is örökségéhez jut. Az ifjú mantuai természetesen szerelmes lett Dorindába, de ma