Fővárosi Lapok 1865. november (251-275. szám)
1865-11-08 / 256. szám
256-ik sz. Szerda, november 8. gi*tordal:po,it, baratok tere ?.bz. Második évfolyam. 1865 Ivőfizetési dij: Félévre........................8 írt. negyedévre ... 4 trt. Megjelen a ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 1. sz. 1. em. Hirdetési dij : negyed hasábos petit sor 5 kr Bélyegdij minden igtatáskor . . 30 kr Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó hivatal. A SCHLÜSSELBURGI RAB. (Történeti elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) Olga csendesen, szomorúan viszonza : — Én soha férjhez nem megyek. Az öreget elbusitotta ez a felelet, de nem hitte hogy ezt szószerinti értelemben kell venni. — Elmondta Mirovicsnak leánya válaszát, de hozzátette, hogy azért ne veszítse el reményét. Olga még bizonyára kezét fogja nyújtani neki, csak most nem kell sürgetni még a dolgot. — Miért ne? — szólt Mirovics , nem foghatva meg e különös feleletet. Az öreg kapitány megsajnálta régi jó bajtársának fiát. Nem akarta ugyan megmondani neki az okot, de egy pohár pálinka mellett mégis csak kitört belőle a szó. — Ne búsulj, — szólt, kezét az ifjú vállára helyezve. S elmondta neki a titkot. Mirovics komolyan, összevont szemöldökkel hallgatta. Szemei kigyuladtak, arca lángbaborult, s mikor az öreg elvégezte szavait, hevesen fölkiáltott: — Ha egy cárra gondolt, igaza van. Megérdemli, hogy császárné legyen. És én vakmerő, föl mertem emelni szemeimet reá? Ifjú volt és rajongó. Az öreg kapitány bámulva nézett reá, oly csodálatos volt arcának kifejezése, úgy ragyogtak szemei. — Menj haza, öreg atyám, — szólt az ifjú, — l mondd neki, hogy Mirovics hadnagy esztelen volt és vakmerő. Felejtse el, hogy kezét kértem ; megelégszem azzal, ha lába nyomát csókolhatom, s mint alázatos rabszolgája bámulhatom őt a trónon ülve. Az öreg csaknem azt hitte, hogy eszét vesztette az ifjú, s megfogva kezét, csendesen szólt: — Térj magadhoz. Az ifjú keze forró volt, mint a tűz, s rajongva szólt: — Császárné lesz IJCsászárnévá kell lennie ! Ez időtől kezdve sokáig nem hallottak semmit Mirovics hadnagyról. Az öreg kapitány azt hitte, hogy Mirovics egészen megfelejtkezett róluk. Nagyon természetes,fiatal emberek,ha messze mennek — könnyen megfelejtkeznek. Azt sem tudták: él e még, hol van, merre ment, megházasodott-e, vagy még mindig Olgáról álmodik ? Az utóbbit nem remélte az öreg. Különben jól is tette Mirovics, ha Olgát elfelejtette. Olga most már beteges lett, szépsége tűnt, s talán nem is él már sokáig. Szomorúan, leverten nézett reá nagybátyja. Csak a fájdalmat, a búbánatot ismerte most öreg napjaiban. Látta lassanként elhervadni azt, kit a világon legjobban szeretett, és nem segíthetett rajta. Egyszer este, amint búsan, gondolatokba mélyedve üldögélt, egy gondolat jutott eszébe, mely Olgának talán enyhülést szerezhet. Lassan odament a leányhoz, s megsimogatta haját. — Gyermekem, jó lesz, ha Schlüsselburgba megyünk ? Olga mozdulatlanul maradt. — Schlüsselburgba, ahol Iván lakik, —szólt az öreg. — Ahol Ivánt fogva tartják — viszonzá a leány, s halvány arcát élénk pír borította el. Az öröm sugara villant meg szemeiben, de aztán hirtelen csüggedten bocsátotta le fejét. — Az nem lehet, atyám. A várat katonák őrzik és kapuja zárva van. — A smolenski ezred katonái előtt nincs zárva. Holnap elmegyünk innen, bejelentem magamat és szolgálni akarok újra, habár mint közlegény a smolenski ezredben. — Nem, atyám! — kiáltott föl Olga, csókokkal halmozva nagybátyja kezét. — Inkább ezt, mint a te halálodat, — viszonzá az öreg. A jó isten és Szt.Mihály arkangyal velünk lesz. Talán szived megkönnyebbül, ha láthatod őt. A smolenski ezred képezte a helyőrséget Schlüsselburgban. Mirovics hadnagy is itt volt. Iván börtönének őrei is ez ezredből valók voltak. A börtön ugyanaz volt, melyben Iván az előtt gyermekéveit töltötte, ugyanaz a büzhödt levegőjű homályos szoba. A mocskos falak , a sűrűn elrostélyozott ablak, még mindig a régiek voltak. Az őrök szuronyos puskáikkal most is ott álltak az ajtó előtt, benn a szobában most is két tiszt volt szüntelen. Katalin cárnő egy újabb rendelete megújította a régi rendeletet, melyet még Erzsébet cárnő bocsátott ki : két tisztnek kell szüntelen Iván szobájában tartózkodni, a ha hívei valami kísérletet tennének megszabadítására, és máskép ellent nem lehet állni, ha a tisztek azt látják, hogy Ivánt a fölkelők megszabadítják börtönéből, ekkor öljék meg őt rögtön, hogy élve ne jusson hívei kezébe. Ez volt Erzsébet cárnő rendelete, melyet most Katalin cárnő megújított. A tiszteknek keményen meg volt parancsolva, hogy a veszély pillanatában igy cselekedjenek. — Nem nagyon lehetett ugyan tartani eféle veszélytől. Eddig legalább, húsz évnél hosszabb idő alatt legkisebb kísérlet sem létetett Iván kiszabadítására. A szerencsétlen ifjúról megfelejtkezett ország világ. Hívei nem voltak sehol Oroszországban. Ha találkoztak is olyanok, kik elégedetlenek voltak Katalin cárnő uralkodásával, ha találkoztak is olyanok, kiknek kedvök lett volna föllázadni a cárnő ellen, de Ivánra nem gondolt senki. A cárnő nem félthette uralkodását. III. Péter halva volt, s IV. Iván a börtön mélyén, elfeledve, nem volt szükséges halálát siettetni, élve el volt már temetve. Lassan múltak a napok, egyik a másik után; a börtön nem ad sok változatosságot. Tompán, némán, egy szögletben ülve, töltötte Iván a hosszú napot. Minden nap végtelen hosszúnak látszott. Mióta élvezte a szabadságot s mióta értelme kezdett a szellemi sötétség bilincseiből kibontakozni, megtanulta ismerni a fájdalmat is, azelőtt nem érezte így. Naphosszant nézett ablakára, ha a rostélyok közül csak egy darabkát is megpillanthatna az égből. Nem láthatott egy darabkát sem. Most tudta már érezni rabságának egész Bolyát. Sóhajtott a szabad lég után és végtelen fájt neki minden durva szó , melyet tűrnie kellett. De nem szólt, csendesen hallgatott naphosszant. Voltak már most emlékei, melyek lelkét elfoglalták s képzeletében gyakran föltűnt Olga. Szomorúan gondolt reá és sóhajtott. Börtönőrei s a tisztek egy része bárgyúnak, féleszűnek tartották, s úgy bántak vele mint ilyennel ; de voltak tisztek, kik szánalommal és részvéttel tekintették. Egyszer éjjel, mikor épen Vinzief kapitány és Csokin hadnagy háltak Iván szobájában, zaj támadt. A két tiszt is, Iván is fölébredt. Fegyverek csörgését hallották, s rettenetes kiabálást. Úgy tetszett nekik, mintha a zajból kihallanák Iván nevét. Jobban oda figyeltek. Valóban Iván neve hangzott. A két tiszt hirtelen fölugrott ágyából s meggyújtották a lámpát. Ivánt az ágyon félig felülve látták; arca bámulást fejezett ki s szelíd, fénytelen szemei csodálkozólag tekintettek a tisztekre. Vlasziej kapitány megrázkódott. — Hallod ? — szólt a hadnagyhoz, megragadva kezét, s az ajtóhoz vonva őt, hogy jobban hallhassák a künn rivalgó zajt. Nagyon érthetőleg hallhatták a szavakat, melyek menydörögve harsogták : — Éljen a mi császárunk, éljen Iván cár! — Lázadás! — kiáltott föl Csokin hadnagy, kardjához kapva. Vlasziej próbált kinézni a kulcslyukon, de csak zavart tömeget látott, nem bírta jól megkülönböztetni őket a félhomályban. Itt ott égett ugyan egy-egy darab szurkos fenyőkaró az emberek kezében, de csak a legközelebb állókra vetett világot. (Vége köv.) Horváth Boldizsárhoz. (Sóskút, 1863.) Fölébredt a föld, a tetszhalott menyasszony, Megjött vőlegénye: a bájos kikelet, Leoldta fejéről a hervadt koszorút, S elvoná arcáról a hó szemindelet. Csókkal illeté hűlt, szendergő homlokát, Csalogány ajkával kelté, lágyan zengve. Melegen ver immár szive , a patak, mely Jégbilincseit most csörögve széttörte ; Illatos virággal ékesítve újra, Kebeléből dal kél, a völgynek viszhangja. Kernek működését a nagy természetnek Csodálattal nézem, mélyen, elmerengve , Mint ifjú kebel a sok reménynyel, vágygyal, Úgy van e kis völgy most lomb s virággal telve. Kizöldültek a fák, hűvös árnyat vetnek, Oh de olyan csöndes, holt a szép alkonyat, Nem volt ily szomorú, mikor köztünk voltál, Midőn itten hangzott a te nyájas szavad, Melynek hallattára úgy gyűlénk körüled, Mint harangszó után egyházba a hívek. Borús napok jártak akkor is fölöttünk, És sokak szivében a remény hervada, Oly kétségbeejtő volt a mély sötétség, Nem ült ki egünkre a vigasz csillaga. De minket nem hagytál végkép elcsüggedni, Szebb napok fényéről szólva, mint jó atya, Ki tündérregét mond a gyermekeknek, hogy Elfeledve legyen a zordon éjszaka. Mint az ír, hatottak szivünkre szavaid, Mert jobb jövőnk felől szólt belőlük a hit. Messze vagy most tőlünk! de itt él emléked, Mintha Írva volna a virág szirmára, Melyet kicsal a rét szőnyegén, hol jártál, Minden kikeletkor a hónap sugára. E szép lombos fák közt hallgatólak téged, Mint emelték ifjú lelkemet szavaid! Éreztem, hogy szállok, föl, mindig magasbra, Látva, mit alantról nézve a köd borit. Keblembe utat lelt szavad, mint a völgybe A hegyről leomló folyam tiszta gyöngye. Elhagytál most minket, és tán — mindörökre, S nem volt egy szavunk, hogy bírjon maradásra; A hatalmas folyót ki gátolja, melynek A tengert növelni dicső hivatása. Mentél. Az hitt, kinek szava szent előtted, S kinek oda adjuk — fájjon bármily nagyon ! — Mindenünk, mi kedves, mindenünk, mi drága, Ő kért tőlünk téged : az imádott szép hon. Messze vagy, s vigasz csak az lelkünk sebére. Hogy miénk vagy ott is, szivünk büszkesége. Vajda Berta.