Fővárosi Lapok, 1866. szeptember (3. évfolyam, 199-223. szám)
1866-09-16 / 211. szám
211-ik sz. Vasárnap, szept. 16. Kiad°-hivatal: Festő barátok tere ?.ez. ^Harmadik évfolyam 1866» Előfizetési díj: TI ATT A TT A ATT Szerkesztői Iroda: .... til.|i8| 1 V A L?g IV I I A ül lXf “’ v-4" T U VXlIlUül Dili Ul, K Megjelen az ünnep utáni Negyed hasábos petit napokat kivéve mindensor.......................5 ki, pnp , koronkint képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY: mInden % DS$*' Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhatunk. Cserei a kandalló mellett. Öreg kandallómban felszítom a lángot, Vethetnétek rája tik is egy szilánkot.. Viselt dolgaimról amíg itt mesélek, Meleget öntne ránk és fényt a mesének. Mert valának mindig, mikép ma is vannak, Világosságnál is kik mennek a falnak, Avagy amig házi tűzhelyük áll hamvba’ Idegennél sütköz sok cenk avagy bamba. Sőt, (gyarló az ember,) még a jó is téved, Mint labanc koromban én szivem is tévedt... Píronság még most is elborít a szégyen, Hogy csak egy minutát gyönge voltam légyen ! — lővén Tökölinek Zernyest alá hada, Labancok táborát conturbálja vala. Török, tatár, kuruc feles haddal állnak Dória, Heiszler és Teleki Mihálynak . . . Colonellus Norbert s vasas vitézeit Erősen puskázván, legott egyben verik ; Felesen levágván császár katonákat, Sorba felbontják a hosszú liceákat. Nevezetes vitéz Dória csap balra, Ott fogságba ejti Galga szultán karja; S az is a nyavalyás, a generál Heiszler, Ottan esik rabul, hol a kuruc rá lel. Kopasz Telki is már a földet fekszi, Adóját körülre ezer is leteszi. Egyben a térmezőt szétszórva borítják Drága köves, gyöngyös, ezüst, arany marhák. — Ekkor hátam megött hallok nagy zúdúlást — Hátra tekintek ... hát! futnak szemlátomást!! Mondja Székely Zsigmond : bátyámuram, menjünk! Mondom én : várjunk még egy kicsit, ne menjünk! Hát nézem . . hát látom : a székely is szalad .. Nosza te’s moldvai lovam vesd el magad ! S farkasbőr mentémet vetem gyorsan balra ; Alatta „karkendöm“ *) oldom a zavarba’.. Előttem, a földrül, sajátjaim vére, Testvér-kéztől ontva a mezők füvére, Mint egykor Ábelé kiáltott az égre: — Csalárd idegenek gyönyörűségére ! Mi tűrés-tagadás : megtagadtam múltam, Lelkemben, bűnömért, térdeimre hulltam , És megállítottam futó lovam már most, Hulla genig ember körülöttem számos. 8 a győző sereggel árkon, berken, tűzön, Futó német hadát nosza én is űzöm. . . Lélek, besze lélek ! mondja bárki : szégyen — Kuruccá lettem a vérző mezőségen. Triumfusi pompát ültem a győzelmen, Tököli neve lett örömem, gyötrelmem. Sauguratióján vivátoztam biz én — Hiába! a vér csak nem válhatott vízzé ! Tóth Endre. * A kurucok és labancok egyforma öltönyt viseltek ez ütközetben. A labancok, nehogy összetévesszék egymást, karkendőt viseltek megkülönböztetésül. Ezt oldja le az öreg úr, hogy a kurucok közé ővsc hilszon. KONIGGRATZ ALATT. — Egy őrmester elbeszélése. — Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) Öreg őrmester pajtásom azt hitte, hogy most keresztül vezetnek minket a hídon, s neki vezetnek a porosznak. Nem volt megelégedve sehogy se azzal, hogy itt kellett várakozó állásban maradnunk. — Mit ér az ilyen élet, — mormoga magában,ha a cserepároknak hagyják a dicsőséget, nekünk meg már nem is marad levágni való burkus. De most már nem hallgattam rá, csak a híd felé bámultam, ahol irtóztató lövöldözést miveltek a poroszok. Soha életemben ilyet nem hallottam. Folyt mást előre jöttek s folyvást lőttek, de olyan gyorsan, hogy míg a mieink egyszer, ők addig ötször is lőttek. Nem is töltöttek, csak tartották a puskát kezükben s egyre tüzeltek. Egy pillantást vetettem a mellettem állókra. • Láttam, hogy elsápadtak sokan. Azt hiszem, hogy magam is sápadt voltam. — Az ördög van velük! — szólt az öreg érmesi tér mérgesen. Az alatt a poroszok a hídhoz közel jöttek s puskáik folyvást ropogtak. — A gyútüs puska! — szólt egy kadét mellettem. Az emberek suttogtak, lovaik nyughatatlankodtak; bámulás, megütközés és félelem látszott az arcokon. Mindenfelé suttogni kezdték . — A gyúrós puska! Nem tudták, hogy mi az, de valami rémületes dolog lehetett, s annál inkább féltek tőle, mivelhogy nem ismerték. — A pokolbeli ördög ül a puskások kakasán,— dünnyögő a vén őrmester. Láttuk, hogy a mi gyalogjaink meghökkentek s alább hagynak a tüzeléssel, hanem a poroszok folyvást lövöldözve jöttek előre. A mieink már csak alig lőttek. Hanem láttuk, hogy a túlsó parton fekvő faluból újabb csapatok jönnek a hidra s fölváltják az előbbieket. Este 8 óra felé volt, s a nap kezdett már lemenni. A falu mindjárt a hid mellett volt jobbra s a poroszok csak úgy jöhettek át a hídon, ha a falut is elfoglalják. Ők maguk is erre gondolhattak, mert most kissé oldalaslag fordultak, úgy, hogy most már inkább a falu, mint a híd felé tartottak. Pillanatonként a füst eltakart mindent. Csak mikor el-eloszlott, láttuk, hogy a kék kabátosak sorai is meglehetősen ritkulnak. Szanaszét álltak, nem tömött csatarendben s nagy részök egy búzaföldön állt, a honnan csak fejeik látszottak ki, nem lehetett tehát jól észre venni, sok hullt-e el belőlük. A mi sebesültjeinket láttam. A hidon áthozták őket s hátunk mögé vitték. Elfordítottam fejemet s nem bírtam nézni őket, amint itt elvitték mellettünk. A vér csurgott róluk, s ez oly kellemetlen érzést támasztott bennem, azt hittem, mindjárt roszul leszek. Most megfúvatta őrnagyunk a trombitát, a híd felé inditották csapatunkat. Azt gondolhatták talán, hogy már megritkult eléggé a poroszok sora, most már reájuk ereszthetik a lovasságot. A sebesültek látása anyira elvette kedvemet, hogy egész lelkem irtózott ettől a harctól. — Most itt az alkalom, tisztté lehetni! — szólt az öreg őrmester. A fiatal kadétra néztem, aki mellettem lovagolt. s Nem volt még egészen 16 éves s oly szelíd arca volt ! máskor, mint valami fiatól leánynak ; most szikráztak a szemei, homloka kifeszült és arcizmai mérgesen össze voltak vonva. Láttam, hogy tisztté akar lenni. Mégis csak leghatalmasabb érzés az emberben a hiúság. Engem is neki vadított ez a gondolat, most kitüntethetem magamat s tisztté lehetek. Erősebben szorítottam markomba a kardot. Rohanva vágtattunk át a hídon. Egy pár sebesült feküdt ott a földön, akiket nem értek rá hirtelen elvinni, eltaposták a lovak. Villámgyorsan ott termettünk a poroszok előtt. A trombita folyvást harsogott, a huszárok kiabáltak, nem volt már rend, mindenki igyekezett előbbre rohanni, mint a másik. — Az ördög van ezekkel a burkusokkal ! — kiáltott mögöttem az öreg őrmester, — nem is formálnak négyszöget. Eszembe jutott, hogy a gyakorlatoknál úgy tar táltuk, hogy a gyalogság, ha lovasság támadja meg, négyszögbe áll s úgy védi magát. Ezek a poroszok nem húzódtak négyszögbe, hanem úgy fogadtak, ahogy álltak, szanaszét. Közénk lőttek átkozott gyúrás A fiatal kadét mellettem lova nyakára esett. Megkaptam, hogy le ne bukjék a nyeregből. — Ereszd el, — szólt az öreg őrmester, — ez már meghalt. Oly hidegen ejtette ki e szavakat, hogy megiszonyodtam tőle. Később megtanultam, hogy háborúban nem ér rá nagyon érzékeny lenni az ember. Szegény fiú! Melle közepén volt átlőve s ömlött belőle a vér. Egyetlen fia volt édesanyjának s azt mondták, nagyon gazdag. A füst miatt nem láthattam pár lépésnél meszszebbre, csak a folytonos puskaropogást hallottam. A golyók fülem mellett fütyültek, lovaink horkoltak és ágaskodtak, s észrevettem, hogy hullnak az emberek le a lóról. De mindezt csak úgy láttam, mint valami félálomban.Veszett sebességgel nyargaltam előre, s olyan voltam, mintha félig vak volnék, félig részeg. A porosz gyalogok néhány lépésnyire hátrahúzódtak, s ismét lőttek. Huszonöt vagy harminc lépésnyire láttam már őket magam előtt. Akkor egyszerre csak megváltozott hátam mögött a trombiták harsogása, visszatérőt fújtak. Ez az egész roham a hídtól odáig nem tartott tovább három percnél. Másik három perc múlva már a hídnál álltunk ismét. Ott rendbe szedtek kissé. Aztán újra visszafordultunk az ellenségre. Irtózatos puskatűzzel fogadtak újra. Egy szempillantásig tartott csak, míg a búzaföldbe betörtünk, ahol álltak, a másik szempillantásban már vissza kellett fordulni. Én nem tudtam, mi történik. Homályos is volt már meglehetősen ebben a zűrzavarban és puskaporfüstben nem láttam semmit. Csak a trombiták harsogását hallottam, minden erejökből fújták a trombitások a visszatérőt. — Hol a kapitány ? — kiáltott rám az öreg őrmester. Zajt, hangos kiáltásokat hallottam, mintha valakit keresnének. Egy pillanat múlva az őrnagyot és hadsegédét láttam felénk lovagolni. — Hol van Dannewitz kapitány ? — kiálta az őrnagy. Nem láttuk sehol. Nekem mintha vérem fagyott volna meg egyszerre, oly hidegség futott az ereimen. Hanem mindjárt aztán erre az ijedtségre oly dühösség támadt bennem, hogyha az eleven ördögök álltak volna is szemközt, mégis nekik mentem volna. — Vissza ! — kiéttam dühösen s megfordúltam. (Fő köv.) ez ! !