Fővárosi Lapok, 1866. október (3. évfolyam, 224-249. szám)
1866-10-18 / 238. szám
Külirodalmi szemle. VI. (A „Végzet árnyai“, Captain Colomb regénye. — Egy angol irónő és legújabb műve.) Meglehetősen elhanyagoltuk azon ígéretünk teljesítését, hogy kiváló figyelmet fordítandunk szemléinkben az angol irodalomra és annak — tőlünk telhető— megkedveltetésére olvasóink által; érdekesebb újdonságok és tünemények foglalkoztattak bennünket ; a francia szépirodalom ez évben valamenyi közt legélénkebben mozgott. Most azonban e lapok szerkesztőségének szívességéből több tér állván rendelkezésünkre, mint menyit eddig elfoglalni magunknak megengedtünk, — nehogy érdemesebb és hivatottabb munkatársaknak útját álljuk, — alkalmunk leend mulasztásainkat helyre hozni , s ennélfogva a „Tenger munkásait“ illető ígéretünk beváltására még egy rövid prolongatiót kérve, tekintsünk szét az angol regénypiac legutóbbi árucikkei közt, ahol ugyan nem igen fogunk kecsegtető látványra találni. „The Shadows of Destiny“ (a végzet árnyai) címe egy regénynek, amelyet valami Captain Colomb írt. Ha a „regény“ szó olyas valamit jelent, ami teljesen érthetlen, akkor a „végzet árnyai“ betöltik hivatásukat. A történet egy koros asszonysággal kezdődik, aki egy kísérletes kastélyban lakik, és egy kemény, viharos téli éjszakán egy kialvófélben levő gyertya világánál aludni megy, miután ruháit szerteszét ledobta a padlóra, ami mind igen szépen és körülményesen van leírva. A vihartól rázott ágak árnyai kísértetiesen ingottak ide s tova az ócska selyem ágytakarón, a párnán és az elhervadt, gondterhelt arcon; egyszerre egy sötét kép, mely a szoba tölgytáblázatának egyik lapjára volt festve, zajtalanul elfordult és helyet engedett egy nő mellképének, mely a Stuartok korabeli divat szerint volt öltözve. Miután e kísértetes nő egy kicsit énekelt és mereven nézett az alvó arcára, hirtelen eltűnt, és a régi németalföldi tájkép újra elfoglalta előbbi helyét. Az alvó asszonyság e közben álmodik, és pedig azt álmodja, hogy egyik unokahugát, Mandeot egy griffmadár (griffin) veszi szárnyaira, a másikat — Edithet — pedig egy sas (eagle) ragadja körmei közé, és a terrasse, melyen mindhárman ültek, borzasztó robajjal öszeomlik. Szükséges megemlíteni, mert nem mindenki fogja gyanítani, hogy ezek voltak a „végzet árnyai.“ A két unokahúg Londonba kerül, az egyik megszökik Griffin Geralddal, a másik nőül megy Eaglescliffe lordhoz, vagyis jobban mondva nem megy hozzá nőül, hanem titokteljesen él és hal meg, és gyanú van reá, hogy meggyilkoltatott, és végre egy fejetlen hölgy képében elmegy kísérteni azon ódon kastélyba, ahol az öreg asszonyság csodálatos álmát aludta. Itt a történet megszakad, a szerző és vele az olvasó átugrik száz évet és a titkok még inkább szaporodnak. A Griffinek és az Eaglescliffek csodálatos és végzetes módon összekeverednek és összebonyolódnak, és sok dolgot adnak a vállalkozó szellemű olvasónak, ha ki akarja nyomozni, hogy melyik az egyik és melyik a másik. Van például egy titokteljes lady Eagle Scliffe, akinek az arca olyan,mint a sphynxé, ennek van egy fia, aztán van egy másik fiatal ember, aki iránt a lady titokteljes érdekeltséggel viseltetik; továbbá van egy Griffin Gerald,aki egy fiatal leányt üldöz ; ez utóbbi atyjával együtt kísértetes kastélyban lakik; végre vannak álbarátok, hamis játékosok és becstelen tervek; aztán a fiatal ember elhagyja a miatta kesergő leányt és midőn az ifjú bűnbánólag visszatér és kedvese ablakai alatt énekel, azt kell tapasztalnia, hogy a leány nincs ott, hanem helyette lát valami borzasztót; — de hogy mi történt a ladyvel, meghalt-e vagy a vízbe fúlt, megölték-e vagy a börtönbe zárták, azt a szerző nem árulja el, nehogy szenyfoltot ejtsen emlékére. Griffin Gerald megörül és az őrültek házába kerül, amelyet célszerűségénél fogva jó lélekkel ajánlhatunk a kormányhatóságok figyelmébe; ami pedig lady Eaglescliffert és a titokteljes ifjút illeti, a szerző ígéri, hogy jövőre további fölfedezéseket közlend élettörténetükből. Egyébiránt a jövő elbeszélés alig lehet roszabb a mostaninál. Láthatják önök, hogy az angol irodalom — tisztelet a kivételeknek — a „pokolkői Vendel“ és többféle" kisértetes rémregények korszaka felé kezd viszszamenni. Természetes következménye ez azon beteges és az olvasó közönség egy része megromlott ízlésének megfelelő sensations iránynak,melyet már e lapok is ismertettek és kellőleg ostoroztak, és melyről még bő alkalmunk leend hosszasabban beszélni, midőn majd a külirodalmak azon termékeiről szólandunk , melyeket nálunk meghonosítani némely kiadóink anyira siettek , az egésséges józan ízlés nem csekély kárával és sokkal becsesebb művek mellőzésével. De forduljunk örvendetesebb dolgok felé. Néhány év alatt több regény jelent meg Angolországban „George Geith“ szerzőjétől. Az író — vagyis írónő — nevét kevesen ismerték,és a regények nagy tetszésben részesültek. „George Geith“, „Maxwell Drewitt“, „The world in te church“ stb. nem kerülhették el azoknak figyelmét,kik legújabb időben az angol népirodalomval foglalkoztak. E regények írója végre megnevezte magát. Mrs Ridell Jött legújabb műve „The race for Wealth“ (versenyfutás a gazdagság után) a „Once a Week“ című folyóiratban jelent meg és sok tekintetben méltó idősb testvéreihez. Ridellné asszonyság kitűnő leírói tehetséggel bír. A régi divatú kertek közepén álló ódon ősi kastélyok, a London környékén létező számtalan gyár és pályaudvar közt még imitt amott látható zöld rétek és pázsitok mesteri leírása meglepi az olvasót, de nagy hátrányára van az élvezetnek a szerző örökös fohászkodása, hogy e regényes, idilli dolgokat mindinkább pusztítja a mai idők épen nem költői szelleme. Midőn e könyvet olvassuk, olyasmit érzünk, mintha elhanyagolt, elvadult kertben járnánk. Mindenki tudja közülünk, hogy az élet sok bajjal, sok gonddal és sok csalódással jár, de mégis roszul esik, ha csalódásokat tapasztalunk és boldogtalanokat kell látnunk. E regényben a szerző soha sem engedi, hogy szereplői boldogok legyenek, ha mindjárt csak öt percre is. Ha valamelyik közülök reménylem mer és kilátásairól beszél, Mrs Ridell mindig kéznél van, hogy fejét csóválja felettük és megmondja az olvasónak, mily keveset értenek a könyvében szereplő egyének a dologhoz és menyire fognak csalódni . 978 melt, s folytatta félbeszakított álmát. Az éj lassan kint halványult,s a reggeli szürkület kétes világa kezdett derengeni, majd az ég sötétkék lett, mint egy óriási zafirboltozat, s nyugat felé ragyogó fény hirdeté a nap közeli fölkeltét. Gyula mozdulatlan, s mint egy önmagánkivüli világ szemlélésébe merülten, ült egy terebélyes fa derekához támaszkodva, s tekintete a szemei előtt elterülő végtelen lapályon merengett. Olykor-olykor a távoli láthatáron egy-egy zászlóalj jelent, meg, s hozta hullámzásba a búzaföldek magasra felnőtt szárait, a mint azokon zeneszó mellett áthaladt; friss szellő ingatta a fák leveleit, s madarak édes dalolása törte el a balzsamos jéget. A smaragdnál zöldebb réteken a Nyárád hullámainak ezüst kígyózása ragyogott, majd lassan, lomhán hömpölyögve, majd romboló árjával szaggatva a földeket. A fáradt honvédek szürke köpenyeikbe burkolva hevertek össze-vissza a puszta földön, s alvák gondtalan álmukat, míg a lovak hosszú pórázra bocsátva, harapták a harmatos füvet. Az átlátszó tiszta ég ragyogó szép napot ígért, s a lelket egy nemével a leirhatlan kéjérzetnek törte el. A távoli láthatárt szegélyező hegyek felöl, magasan a jégben, egy csapat gólya repült el a tábor fölött, s tartott nyugat felé. Gyula mélázva követte őket szemeivel, s mint minden bohó és minden ábrándozó , fölsóhajtott : — Ah ! ha szárnyaim volnának. E nyugalom, e kéjes derültség életet és vigaszt öntött szivébe. Az éjjel együtt a rémképek is eltűntek; visszagondolt ifjúságára, az erőre, melyet izmaiban érzett, az élet élveire, melyeket szive minden lüktetése csak drágábbá tett; visszagondolt Helénára, a boldogságra, melyet jövője ígért, és érezte, hogy szivében újra kezdenek fakadni a reménység tarka virágai. — Félre a gondokkal! — mondá magában, — bolond voltam, de más is nem lett volna-e az? Éljen a ragyogó nap, a természet s a szerelem! Lászlót kereste s költötte fel, midőn egyszerre szokatlan fény világitá meg a láthatárt, s hatalmas ágyúzás szaggatá a léget. Egy perc alatt mindenki talpon volt, a trombiták harsogtak, a dobszó pergett, s vezényszavak zaja törté el a léget. A sürgésforgás közepette megjelent a cigányok serge is, s nógatva és kiabálva hajtotta maga előtt sovány lovait és kecskéit. Mezaamet Gyulához szaladt: — A császáriak s a muszkák, — kiáltá, —jer velünk, mi elrejtünk tégedet. Gyula halott halványan maga körül tekintett, megpillanta Lászlót, ki kardját kötve, fejével intett neki, mintha mondani akarná: „Itt vagyok!“ — El tőlem, démon! — kiáltá Meznametnek, visszalökve a kérő leányt. A kis cigány leány hozzá lépett megint, rabszolgai alázatossággal fogá meg kezét, s csókolá azt meg, aztán szaladni kezdett a sebesen távozó cigányok után. Az ágyúzás folyt; tisztek parancsokat osztogatva vágtattak el. Gyula és László lóháton egymás mellett állottak. — Csata fog ez lenni? — kérdé Gyula. —• Remélem nem, — felelt a kérdett suttogva, — mert az vesztünk volna, tán csak jelentéktelen csetepaté, mely szokatlan zajjal kezdődik. Fájdalom! nem csetepaté volt! Az egyesült osztrák-orosz hadserereg, Haynau és Paniutine alatt, támadást intézett a magyarok ellen. — Meg kell tudnom, mihez tartsuk magunkat, — szólt László Gyulához, — maradjon itt a huszárokkal az erdőszélen, s várjon reám. — És sarkantyúba kapva lovát, a sorban fölrobogó ütegek között elvágtatott Kis-Becskerek felé, hol a fővezér az éjét tölté. Csakhamar parancsokkal jött vissza, melyek kis csapatjának teendőjét egész napra megszabák. — Nos ? — kérdé Gyula nyugtalanul, megpillantva őt. •— A vén D. nem áll el előbbi szándékától, — feleli László, — s jól teszi. Határozott szándéka el nem fogadni a csatát, s csak addig verekedni, mig visszavonulása födözve van. A hadsereg két oszlopban nyomul Temesvár felé , ha egyszer átkeltünk a Nyárád mocsarain, s hátunk mögött vannak a Bégacsatornát szegélyező erdőségek, a világ minden kétfejű sasa sem árthat többé nekünk. Ez egyébiránt a tüzérség dolga,s nem a mienk , már pedig még mindig százhatvannégy ágyúval bírunk, s golyóink gyönyörű lyukakat üthetnek a fehér kabátokba ! A mintegy száz emberből álló kis csapat megindult, léptetve, komoran. Közel hozzá egy lovas ez- red haladt el; a trombiták vigan harsogtak,mintha díszszemlére menne a sereg, s a zenekar a Rákóczy-indulót játszta. A tisztek üdvözölték egymást kardjaikkal,a sorokból lelkes éljenek hangzottak át. Gyula legyőzhetetlen borzadályt érzett tagjaiban, szíve hangosan vert, mintha visszhangja lett volna a távolban dörgő ágyúlövéseknek. Keze görcsösen szokta kardja markolatát. László mellette léptetett, látszólag közönyösen, egy régi lengyel dallamot fütyörészve, s tajtékzó lovát csitítva. Gyula tekintetét a távolban folydogáló Nyárád patakra szegze, s úgy tetszett neki e percben, mintha az nehezebben volna elérhető, mint a földi paradicsom négy szent folyamainak egyike, elgondolta, hogy mihelyt kis csapatja a vizen átkelt, közte s az ellenség közt egy körülbelől áthághatlan korlát emelkedik. Szemeit olykor a lapályt szegélyző halmokra emelve, vékony, fekete vonalakat látott azokon egymás után megjelenni, aztán egy-egy villámlás , fehér füstgomolyok emelkedtek a kék ég felé, s tompa dörgés reszketteté meg a jéget. de mozgó fekete vonalak ellenséges ütegek voltak, egymásután foglalva állomást a magaslatokon és gyilkos tüzet öntve a magyarságra. Temesvár irányában látni lehetett a magyar sereg mozgó zászlóaljait, a függetlenség lobogójával élükön. Délelőtt tizenegy óra lehetett. Gyula és László szerencsésen átkeltek a Nyárádon ; néhány ló elmerülve a feneketlen mocsárba, menthetlenül veszve volt, s az igy kedvencétől megfosztott huszár gyalog követte a kis csapatot. Enyi volt az egész baj, mi az átkelést követte; egyetlen halál vagy sebesülés nem történt a sorok közt. Eddig minden jól ment. — Végre mentve vagyunk! — mondá magában Gyula, Helénára gondolva. Egyszerre az egész hadsereg megállt; minden egyes hadtest arcot fordított az ellenfelé; ünnepélyes csönd uralkodott néhány másodpercig e roppant embertömeg közt; aztán rettenetes kiáltás reszketteté meg a léget,s fújta el eget verdeső zajával az ágyúk dörgését. Tisztek, futárok vágtattak föl s le a sorok között, kardjaikat suhogtatva a légben, s parancsokat osztva, melyeket mindanyiszor örömrivalgások követtek. — Valami történt, — szólt László, — megvallom, nem tartom kedvezőnek a percet valami váratlan kivitelére. (Folyt. köv.)