Fővárosi Lapok, 1866. november (3. évfolyam, 250-274. szám)
1866-11-08 / 255. szám
A toronyóra tizenegyet ütött. A hang messze elkongott a néma éjbe, és Fricit is fölrázol merengéséből: — Százhetvenezer forint! — Denique gazdag ember nem lesz belőlem, s így egy lehetetlenség mégis van az ég alatt! — sóhajtott föl végre. E szavak után visszakullogott csolnakjához. Harmadik nap a negyedik falunál találták meg Hortenzia hulláját, és oda tették az atyjáé mellé. E csapás egy hónap múlva Berdinét is elsöpörte a földről. A jó asszony bújában folytonosan ivott, és agyszélhüdés érte. A haszonbér most már egyedül Bocskorra maradt, ki Fricivel egész kénye kedve szerint gazdálkodik, s napról napra közeledik a bukás felé. A TITOKTELJES RAJZ. (Egy Londonban megtelepedett német festő hátrahagyott papírjaiból.) (Folytatás.) Az öreg úr letette a képvázat az asztalra, s jól megtöltött zöld selyem erszényt vett elő. — Ötven aranyat ? — mondá, s egy marok pénzt helyezve az asztalra, hozzá téve: — Íme, itt van. Még én majd megmerevültem a bámulat miatt, tízszer öt darab pengő aranyat olvasott elém. Oly nagy volt és legyőzhetlen a váratlan kincs fölötti meglepetésem, hogy a nagylelkű műbarát köszöntését és távozását jóformán észre sem vettem. Magamhoz térve, az volt első gondolatom, várjon csakugyan megtarthatom-e én e pénzt, — a kép még nem volt készen és ha munkába veszem is, ki tudja, fog-e sikerülni; a báró után akartam futni, hogy közlöm vele lelkiismeretem nyugtalanságát. Sietve lerohantam a lépcsőn az utcára, de emberemet se merre nem láthatom. Nem volt más hátra, mint visszatérnem kincsemhez. — Legalább mint becsületes ember telhetőleg jól elkészítendőm a képet, — mondom magamban, lassan fölhaladva szobámba. Mindenekelőtt a vázlat hiányát kell még kitöltenem. Kezembe vettem trónomat, s gondolom, hogy a papírom mellett heverő aranyok majd lelkesíteni fognak , hisz csak néhány vonás hiányzott még. Hanem épen e hiányzó vonásokat nem valók képes papírra lehelni, akár hányszor, akár mint próbálgatom. Az éjjeli behatás megszűnt működni rám, s a gyilkos alakját nem bírtam kikerekíteni. Hiába rajzoltam, s törültem újra, a rajzolt alak semmiképen sem akart illeni a többi környezet közé. Teljes levertséggel dobtam el trónomat, lázas izgatottságban valók, nehéz verejtékcsöppekben ütödött ki homlokomon az aggodalom és szorongás. Gazdám most hirtelen gorombán belökte ajtómat, s minden mentegetőzés nélkül belépett. Pénzvágyó szemei azonnal az aranydarabokra tapadtak. — Haha ! — kiáltá,— megleptük a fickót. —No hát hazudja még, hogy nincsen pénze! Föllázadva e durva ember magaviseletén, nem bírtam visszatartóztatni ingerültségemet, nem elegyedtem feleselésbe, hanem házi jogommal élve: oly gyöngédtelenül találtam kiteremteni az ajtón, hogy támolyogva néhány lépcsőn lehenteredett, hangos kacagással üdvözöltetve a többi lakók által, kik szintén nem a legjobb szemmel tekinték őt. A helyzet nevetségességét még jobban emelte folytonos kiabálásával: —• Pénzemetakarom! — Pénzemet! pénzemet! Visszamentem szobámba, bezárkóztam, hogy háborútlanul még egyszer megkíséreljem kép vázam befejezését, hanem az átelleni házakból kíváncsian kitekintgető lakók felkelték figyelmemet. Valami szokatlannak kelle végbe menni az utcán. Kinyitván ablakomat, letekintek. A vendéglő előtt, melyben laktam, fegyveres rendőröket láttam állni, mintha valamely üldözött vádlott elmenekülését akarnák teljesen lehetlenné tenni. — Engem illetne ez ? — kérdem megütödve Önmagamtól, valami komoly kár esett volna goromba gazdámban. Nem soká kellett várnom a talány megfejtésére, — súlyos léptek közeledtek a lépcsőn fölfelé, ajtómon erős kopogás hallatszott, s mély bassus hangmondá : — A törvény nevében — ki kell nyitni! Fölöttébb megrémülve engedelmeskedtem, s fölnyitom az ajtót. Zöld egyenruhás, kicsi termetű emberke lépett be, két tenyeres talpas fogd meg kíséretében, s ezen szavakkal fogta meg galléromat: — Wertz Henrik, ön foglyom! Megint visszanyertem nyugalmamat, s nyugodt hangon kérdem : — Ön foglya ? Miért ? Mily bűnnel vádoltatom ? — Majd kiderül az, — viszonzá a rendőrbiztos gúnyosan, s nagyon érthető jelt adva kísérőinek. Az utóbbiak hozzám léptek , s bilincseket raktak kezeimre. Ellenállás hasztalan lett volna, megadtam magamat sorsomnak, mint a magános vándor, ki három rabló kezébe kerül. — És ily bánásmód, — gondolom magamban,— csupán azért, mert egy szemtelen embert kivetettem ajtómon! A biztos az egyik rendőrszolgával lekisért a lépcsőn, míg a másik össze-vissza kutatva szobámat, mindent halomra hányt. Kiváncsi néző sokaság vizsga bámulása közben aztán kocsiba erőszakoltak , s két fegyveres őr közé ültettek. Hiába kérdezősködtem ezektől, hogy mit vétettem tulajdonképen, csak gúnyos hunyorgással feleltek. A homályról, mely egy ideigi szótlan menet után elborított bennünket, következtetem,hogy valami boltozott sikátorba jutottunk. Az állambörtönbe vivő bejárás volt ez. Egy szürke háló sipkájú, cserép pipájú köpcös egyénnek adattam át. Ez a börtönész börtönt jelölt ki számomra, abba bezárt, s aztán szó nélkül magamra hagyott. Tartózkodási helyem szűk volt, de nem piszkos. Falait csak nem rég meszelhették ki, mert egészen fehérek voltak, sokkal fehérebbek, mintsem az ily helyeken szokásos durva föliratokkal be merték volna mázolni legutóbbi lakói. Csupán a szalmafekhely átellenében levő pontot ékítette föl egy lakó az akasztófa rajzával — valószínűleg elődöm. Világosság egy kilenc-tíz lábnyi magasságban levő kis ablakon át jött be. A bútorzatot egy korhadt asztal, ugyanolyan zsámoly, továbbá a fenőbb említett szalmafekhely, s egy vizes korsó képezte. Hogy az ablakhoz lehessen férkőzni, valamelyik elődöm néhány lyukat vésett a falba. Ezek segítségével lehetett fölkapaszkodni. Én megkisérlem e munkát, s sikerült is. (Folyt. köv.) Az orsz. magyar képzőművészeti tár-sulat idei kiállítása. ív. Eljutottunk a tájképhez. E műfajból mintegy harminc darabbal találkozunk a tárlatban. Ha széttekintünk közöttük, meglepetve vesszük észre , mily különböző szemmel nézik tájfestészeink a szabad természetet. Az egyik csak nyájas mosolya iránt bir fogékonysággal ; derült égre oda festi merész ecsettel a fényes napgolyót ; a másikat sűrűbb vére a komolyabb természeti tüneményekhez vezeti minduntalan; előszeretettel van az erdő homályos mélysége, a sziklamagány, a vészterhes fellegek iránt. Emez górcsővel másol, s vásznán a fűszál végén himbáló harmatcsöppet is kivehetni véljük , amaz csupán a nagy foltok, a széles tömegek iránt lelkesül s keresi a nagyszerűt. Mások meg nem is a maguk szemeivel, hanem mások szemüvegén át nézik a természetet, és bablon után indulva, konvencionális változatok szűk körében mozognak örökké. De mind e különbségek dacára van a mi tárlatunkban hét-nyolc tájképből álló egy csoportozat, melyek mindegyikében a családi rokonság félreismerhetlen jeleivel találkozunk. Ezek a Markó család művei. Képviselve van általuk minden tagja, csupán a dicső törzs, a boldogult Markó Károly nincs. Közös jellemvonása e műveknek a nyájas, a derült, a buja növényzetű és idomgazdag olasz tájmotívumok kedvelése , s művészi földolgozásuk körül az apró részletek iránti gyöngéd előszeretet. Néha idylli húrt pöngetnek a nézőben, gyakrabban lyrait, de heroikus hangulatot nem ébresztenek soha. A fokozottabb hatás elemére az egész irány képtelennek látszik. Ez iskola hívei szeretnek gondos és beható részlet-tanulmányokra támaszkodni alkotásaikban, melyekben mindazonáltal ritkán nélkülözzük a költői elemet, de sőt egyik gyöngéjének tartjuk, hogy e költői elem néha az édeskés idealizmusba is átcsap. A tárlatunkban levő Markó-képekre ezúttal kevésbé illik e szemrehányás, így Markó Károly, (a család legidősb tagja,) nagy terjedelmű szép tájképében az öszszerkezet kissé túlhalmozott ugyan, s jóllehet egyik másik magában véve szép részletnek alárendelése jótékonyan fokozta volna az egész mű harmóniáját, mégis a közvetlen szemlélet bélyege rajta van a tájképen, s holmi üres szentimentalitás nem háborgatja a szemlélő élvezetét. Még tovább ment ez irányban Markó András, a „Tájkép tengerrel“ című festményében. Itt már nem ártott volna egy kis eszményítés, a körvonalak nemesítése, s valamivel több phantasia a kecskenyáj csoportosításában, melynek oly kiváló szerep jut az előtéren. Legkevesebb önállóságot, a családi modor hagyományaihoz való leghívebb ragaszkodást Markó Katalinnak „florenci tájrészletében“ lelünk. Lehet, hogy a művészet terén idővel ő is érvényesítette volna külön egyediségét ; lehet, hogy gyöngéd kedélye által új árnyalatban nyilatkozott volna az atyától rá szállt szép adomány nála , de minderre rá nem ért; a kérlelhetlen halál kiragadta a múlt tavaszon szeretteinek köréből, Floreneben. Leggazdagabban lüktet a festészi tehetség ere a három fitestvér legifjabbikában , Markó Ferencben, ki az 50 es évek elején visszatelepült Magyarországba. De egyúttal szeszélyesebb tehetséget az övénél nem ismerünk. Könnyen és szaporán termel, de termékei mind előadási csín, mind beke értékre nézve igen különbözők. A pillanatnyi benyomás sugallatát követve, néha a nagyobb térre való tárgyat is szűk keretbe szorítja; megfesti aprólékos gonddal, szeretettel ; rajz, szín, kezelés csupa költészet. Ilyen a „kecskepásztorné“ is jelen tárlatunkban. Máskor széles vászonra veti a legtriviálisabb gondolatot, mely naptár-illustrációnak is szegényes tárgyút szolgálna. Ilyen a „magyar paraszt udvara,a hol egy igen elhízott menyecske egy üstfoltozó cigánynyal nagy igényteljesen értekezik. Sem az invenció, sem a kivitel nem nyújt semmi érdekest. A „dinnyeföld széle“ ismét nemes egyszerűségében igen hatásos életkép, míg a „hazatérő falusiakéban az eleven composició s a rendkívül szép tájkép minden hatását megsemmisíti a véletlen színezet. A „Gabonaföld“ című tájképen a jó szerkezetű festménynek mind szin-, mind formabeli tényezői között tökéletes anarchia uralkodik. Ellenben a „szántó földműves“ ismét azon szeretetreméltó apróságok egyike, melyek Markó Ferencnek jó kedvében oly kiválóan sikerülnek. A Markó-iskolától legtermészetesebb átmenetül szolgál Ligeti „Palermo“-ja, mely igen jelentékeny műve a korábbi cikkemben megemlített „Fertő tava“ tőszomszédságában függ. Ligeti boldogult Markónk legkedvesebb és legtehetségesebb tanítványa volt több esztendeig. Iránya önállóbb, mégis a mester túlnyomó előnyei mellett néhány hibát is átvett modorából, melyek alól magát végkép emancipálnia még nem sikerült. Ilyennek tartom legalább a közép és háttér túlterheltségét, a légtávlat s kellő világosság hiányát. Ligeti itt úgy szerepel, mint önmagának versenytársa, amely szabályok ellen vétett az egyik képében, szigorúan szem előtt tartotta a másikon, s a mindenkép nyugodtabb, átszűrtebb és átszellemültebb szinü szomszéd : a „Fertő tava“, Palermohoz hasonlítva, nagy haladást — vagy ha e szó nem tetszenék, — fényesebb sikert jelöl. Szemben e többször említett művei,a terem túlsó falán függ párja , az öreg Baaton képe, Brodszky Sándortól. Legnagyobb terméjű festmény az egész tárlatban, s a kisorsolásnak — meglehet — első, meglehet, második nyereménye. Címe : „Badacsony sziklái“, a menyiben e sziklatetőrül mutatja föl a művész nekünk a mélységben elterülő panorámát A nap és szél nyugvóban vannak. Rézvörös szegélylyel, lomhán kergetőznek a sötét fellegek, s tompa kék szinü árnyékot vetnek a még mindig háborgó Balatonra, mely zárt hullámsorokkal ostromolja a partokat. Amott lenn az a várkoszorúzott kies dombtető talán Szigliget, s túl rajta a mind távolabbra nyúló hegygerincek immár névtelenül összefolynak az elborult láthatár szürke homályával. Az előtéren kopár sziklatömegek nyúlnak a magasba ; tövükben lombos erdő, s az erdő alatt nem anyira látjuk, mint sejtjük a tátongó mélységet, mely azután szelíd lejtőben ereszkedik alá a Balaton tükréig. — Az egész tájkép hangulata őszies, komoly, csaknem szomorú , mindenütt túlnyomó az árnyék; csak itt-ott az előtéri fák lombjain csillámlik át, kacér arany zöld fénypontokat alkotva, egy-egy — 1046 —