Fővárosi Lapok 1868. március (51-75. szám)
1868-03-31 / 75. szám
75-dik sz. Kedden, március 31. Előfizetési díj: félévre..................8 frt Negyedévre .... 4 írt Magjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. az. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed karábos petit sor.....................5 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. A „Fővárosi Lapok“-at az áprilisun. évnegyedre is ajánljuk az olvasók pártfogásába. Törekvésünk ezután is, mint eddig, az lesz, hogy párosítsuk a mulattatást az ismeretek terjesztésével. Ismert írók és élénk tollak széles köre támogatván folyvást lapunkat, jövőre is mindig igyekezni fogunk válogatott költemények, eredeti és külföldi elbeszélések, irodalmi, művészeti és társaséleti tárcák, külföldi eredeti levelek, (a közelgő évnegyedben országgyűlési rajzok,) mindig friss, változatos és bő hírrovatok közlésével tartani föl lapunk érdekességét. Az irányunkban folytonosan tanúsított részvét legfőbb buzdításunkra szolgál , hogy szépirodalmunk ez egyetlen napilapja méltón képviselje tovább is a művészetek, társasélet, a nagyban rejlő közélet, szabadelvű eszmék, haladás és a jó ízlés érdekeit. Ezek nevében kérjük az olvasók további részvétét. Vadnai Károly, felelős szerkesztő; Tóth Kálmán, a lap tulajdonosa. A „Fővárosi Lapok“ csinos kiállításáról, pontos szétküldéséről, időnkint divatképek mellékléséről tovább is Emich Gusztáv kiadó és akad. nyomdász gondoskodván, az előfizetések mielőbbi, hozzá intézendő megújítását kéri. — Évnegyedre apr.—jun. 4 ft, félévre apr.— szept. 8 ft. A GAZDAG ROKONOKNÁL. — Beszély. — Irta Győri Vilmos. (Vége.) Monsieur Theodor nyomban hozzá is fogott Ilonka gyönyörű szőke hajának fésüléséhez. A lányka teljesen rá bizta magát eleinte, hanem csakhamar kifogásokat kezdett tenni a mester ellen. Tükre úgy mutatta, hogy a fodrász a világ legszetlenebb s legtúlterheltebb hajékét épiti fejére. — Oh ne bántsa nagysád, — bizonygatá monsieur Theodor, — s ne hozzon addig ítéletet, mig az egész nem kész. Tudom én, hogyan kell. Melanie grófnőt épen igy fésültem, s az egész világ el volt ragadtatva. Ez a tudósítás türelmesebbé tette Ilonkát. Melanie grófnőhöz fog hasonlítani. S végre a hajék elkészült. Majdnem hihetlen, hogy haj így el tudjon torzítani még oly bájos arcot is. Hermin néni is bejött, s megnézte kedves gyámleányát. — Monsieur Theodor, ön remekelt, — mondás nagysága. — Ilonka, te oly szép vagy, mint soha eddig. Hadd csókoljam meg gyönyörű homlokodat. S megcsókolta. Hanem Ilonka észrevette a tükörben, hogy a néni nevet és a fodrász is nevet. — Megcsaltak ! — mondá magában, s szive nagyot dobbant. S mihelyt magára maradt, egészen egyedül a szobában , hirtelen bezárta az ajtót, s a jövő pillanatban monsieur Theodor álnok munkája meg volt semmisítve. Az egész tömeg kamélia , mivel az tele tűzdelé a lányka haját, mind a földön hevert, két piros bimbó kivételével.* * * A vendégek gyülekezni kezdenek. — Hol van Ilonka ? — kérdé Hermina nagysága, előre is örülve leánya diadalának. E percben megnyílt az ajtó, s Ilonka belépett a terembe. Sohasem volt szebb életében, mint e pillanatban. Haja egészen egyszerűen, tekercsbe volt fonva, mint ahogy kislány korában anyja házánál szokta. Egyetlen kamélia volt beletűzve könnyedén fürteibe, s egy másik bimbó kebelén. Gyöngélkedése nyomait viselő halvány arca oly vonzóvá, oly érdekessé tette. Lehetlen volt látni s nem gyönyörködni benne. — Megcsalt! — mondá magában ő nagysága, ajkába harapva, — falusi kis kígyó! Ilonka pedig egészen szerényen, illedelmesen s alázatosan hajta meg magát az érkezettek előtt. De a midőn meghajolt — mosolygott. Az — a diadal mosolya volt. . * * Nem akarunk hosszasan időzni az estély leírásánál. Legyen elég anyit mondanunk, hogy Ilonka elbajolt mindenkit. Az az ifjú, a kiről ő álmodozott, a kiért elfeledés elmellőzé a szülei házat, az az ifjú — ő legalább úgy hitte — nyilatkozott. A második négyest együtt táncolták. Az ifjú soká, soká mélyen szemébe nézett, s gyöngéden megszokta kezét. Ilonka hajából ekkor kihullott a kaméliabimbó. — Anyám, anyám! — zokogott Elvira, midőn a vendégek távoztával egyedül találta Hermina nagyságát: — Aladár őt szereti! A kamélia kiesett hajából, Aladár hirtelen elkapta, ajkához vive, aztán keblébe rejtette. Oh legyen ez a leány örökre megátkozott! . . . Harmadnap múlva kocsi állt meg az árkosfalvi jegyzői lak előtt. Bodor Károly úr haza hozta Ilonkát. — Egéssége, hála istennek, visszatért, — mondá a jószivürokon, midőn az első csodálkozáson, ölelésen, csókolózás és siráson átestek, — mi pedig még a télen hosszabacska útra szándékozunk kelni, hová a nem rég föllábadt lánykát mégis nem merjük magunkkal vinni. De mihelyt visszatérünk, ha kedve lesz Ilonkának, újra Pestre jöhet hozzánk. Majd írunk. Sohasem írtak többé. IX. Ismét a szülői háznál. Hajdan, kislány korában, ha csak néhány,órára távozott is Ilonka szülői házától, akár csak Árkosfalván valamely ismerősükhöz , már e rövid távollét után is oly édes boldogságot nyújta megint fölkereshetni e bizalmas, kedves hajlékot. Hajdan volt ez, — hajdan — kislány korában ! A városi élet fénye, kényelmes pompája közt fölserdült hajadon sohasem találta magát többé otthonosnak a szülői háznál. Milyen durva, falusi szokások! Milyen érdektelen, közönyös tárgyú beszélgetések! S még ezek is mily kevéssé válogatott szavakban előadva. S hát még a munka! A két nagyobb leány férjhez menvén, a házi gondok Ilonka megjöttéig egyedül anyja vállaira nehezültek. Most azonban a megérkezettnek is újabban részt kelle vennie mindazokban, s bizony e foglalkozások nem oly szellemiek s nem oly érdekesek —, mint a zongora, s francia és angol könyvek olvasása. Kinos, keserves napokat élt a leány azóta, hogy a szülői házhoz visszaérkezett. Sokszor azt hitte, hogy a szobák alacsony teteje rá szakad, s romjai alá temeti szívének minden bánatával. Ah, de nem — nem fog ez mindig, nem fog ez sokáig így tartani! Nem nézett é Aladár az ő szemeibe hosszan, mélyen, szerelmesen ? Nem szoktá-é meg kezét gyöngéden, nem tette é keblébe hajából kibomlott virágbimbóját ? Nemnnyit jelent-e ez, mintha már meg is kérte volna? Szegény leány, menyit ábrándozott arról! Ez a gondolat volt éltetője. Parányi kis kertecske, a jegyzői lak udvarából elválasztott kis kendőcsúcs állt a ház mellett. Fája, virága nem volt, egyetlen nagy bodzafabokor nyújtá ki kerítése felé sötétzöld leveleit s tányér nagyságú fehér, terebélyes virágait. A „palántákra“ vetett árnyéka dacára ez a fa is csak azért nyert megmaradhatási kegyelmet, mert a nemzetes asszony minden esztendőben megszedte virágát herbalénak, s megizzasztott vele az egész háznál boldogot boldogtalant. E bodzafa hires árnyéka volt Ilonkának legkedvesebb ábrándozó helye. Igaz ugyan, hogy eleinte mindig keserű mosolylyal lépett e „varázsló vereshagyma-parkba,“a mint ő nevező, hanem utóbb a képzelet kipótolá mindazt, mit e kertecskétől a valóság megtagadott. Sokáig hitt, sokáig remélt. S ha voltak is a kétségbeeséssel határos pillanatai, midőn szivét már-már megszakadni vélte, de a reménység, ez a ragyogó szivárvány, újra hidat emelt előtte, a melyen lelke a csüggedés homályos völgyéből csakhamar ismét a hiedelem egébe kelhetett, így múlt egy év, múlt a második , s Aladár még mindig nem jött el értte, s még csak levelet sem írt. És Ilonka még akkor is remény lett. Egyszer aztán levél jött Pestről. Elvira írta. Ez volt első, utósó levele. Hanem ez egyet megirta Ilonkának. Arról tudósitá, mikor fogja menyegzőjét ülni Aladárral. — Vége! — kiálta föl a boldogtalan leány, keservesen fölzokogva, s midőn fájdalmának első rohama megszűnt, még egyszer átolvasá vetélytársnője levelét, ha valóban az volt-e abban, mit először olvasott , s azután ezer darabra tépte a papírt, s szélnek bocsátá, hogy még csak egyetlen darabkája se kerüljön soha többé szemei elé. Azt hitte, meg kell szivének szakadnia. S ki tudja, talán jobb is lett volna. De a szív nem szakadt meg, — sőt feledni kezdett. — Nyomorult, önző lélek ! — mondá a leány, — pénzét szerette. A szerelemből kigyógyúlt, — könnyebben mint maga is hitte; azonban másik hajából, sorsával való elégedetlenségéből nem tudott kigyógyúlni. S ne kérdezzétek, mit érzettek a szülők, akik egykor oly kedves, oly szeretetreméltó, nyájas leánykájuknak, most egész napokon át majd egyetlen szavát is alig hallották. Akik nyilván látták, hogy leányuk boldogtalan, de ha mindenüket áldozatul hozzák is , azt a világot, melybe Ilonka vágyott, számára elő nem teremthetők. Hogy mit értettek: feleljen az anyának élte utósó napjaiban mind sűrűbben omló könyhullatása, — s a tisztes ősz apának egy-egy mély sóhaja, — s aztán napok hosszat eltartó némasága. .. Mikor az öregek eltávoznak. Az öreg tanító úr nem élt már akkor, midőn Ilonka Pestről visszaérkezett. Helyét, a szorgalmas ügyessége által közszeretet és tiszteletben álló segédje, a fiatal Beregi Lőrinc foglalá el, kit a nemes eklézsia elanyira egyhangúlag választott meg az elköltözött öreg úr után tanítójának, hogy még csak próbára sem hívtak meg senkit, sehonnan. Volt is érte Beregi Lőrincnek irigye akármenyi. Nagyon szerették a fiatal tanítót. Még a házat is kimeszeltették kívül belől, s ami majdnem hihetetlen, mind a három szobáját kipadlóztatták. Tisztességes jövedelme volt; valami gondos, takarékos aszszonynyal igen jól ki lehetett volna jönni vele. A szorgalmas ifjú egész kis paradicsommá változtatta át találékony elméjével a tanitói szerény hajlékot. Kertecskévé az udvart, takarossá a ház egész táját. Szemzett, oltott, bujtott fübe-fába, s ahány ritka növény, csodabokor volt a környéken, neki mindabból volt legalább egy-egy ágacskája. Zöld folyondár nőtte be kövér leveleivel a lakocska oszlopos folyosóját, mérnöki pontossággal kipécézett zsinegeken kúsztatva fel indáit egész a háztetőig. A folyosó falán három-négy kalitka is függött, tökéletes macskamentesen elkorlátozva. Pintyek, csízek, pitypalattyok hallaták azokból kellemes csattogásukat. — Minden megvan, minden megvan, édes tisztelt tanító úr, — mondá kurátor uram, bizodalmasan megveregetve a fiatal ember vállait, —• csak feleség kellene. Tudja mit mond a paraszti példa ? Szép az élet, ha páros, ha nem párosbeli káros! A fiatal tanitó szelíden mosolygott. — Majd azt is meghozza a jó isten, kurátor uram. A környékbeli nemzetes tanitóné asszonyok, kiket isten két-három leánynyal megáldott, szerették is volna, ha mielőbb meghozta volna, de azon kikötéssel, hogy tőlük vigye. Sohase látták azelőtt a szegény segédtanítót olyan szivesen, mint most. A leányos házaknál majd hogy tenyerükön nem hordozták. — Milyen derék ember, még felesége sincs. Ekkor jött haza Ilonka. Ilonka! Az a leány, kinek képét a szerető ifjú szivében nem hogy elhomályosította volna az idő s a távollét, hanem inkább minden nap egy új vonást adott hozzá a múltból, s festett hozzá a jövendőbül. Az a leány, ki az ő első, egyetlen szerelme volt, egyedüli vágya, ábrándja, reménysége. A lány bokrot ültetett, mindeniknél azt gondolá : — Fog , neki majd ez tetszeni ?