Fővárosi Lapok 1868. július (149-175. szám)
1868-07-19 / 165. szám
165-dik SZ. Vasarnap, Julius 19. Kiads*Invatal: Pest, Ipar&tok tere 7. a*. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre..................8 frt. Negyedévre .... 4 frt Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ac em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.....................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. gyfon Előfizetési fölhívásunkat ez évneedre vagy félévre ajánljuk a szépirodalom pártolóinak szíves figyelmébe. Julcsi húgom verses-könyvéből. .. Ismét...! A régi dalnak töredéki Szivembe csendülnek megint, — Lágy, édes hangon : régi, régi Tündéres dajka-mesekint. A régi név meg’ itt van újra a’ Föltámadott halottiból; Ajkam rebeg, csak most tanúlja, Pedig mi jól tudá, mi jól! A régi kép — oh még tán szebben! — Édes mosolylyal rám tekint; Kissé bevár, meg’ tova lebben, De visz, de visz, érzem megint! S a régi tűz meg’ föllángolva, Szárnyát miként terjeszti szét ! — S hahogy ez is csak álom volna ? — Ha álom is, de óh mi’ szép !! II. Első sétánk. Igaz szeretők az utcán Együtt járnak, — Együtt Jártam veled én is Múlt vasárnap. Haj, eddig is: merre járkálsz, Lesve lestem . De — ha látták — társaságod Nem kerestem. De most vágynám hirdetni az Embereknek: Együtt mentünk ! — s a templomba ! . — Ott eskettek. Szász Béla. VÉGLETEK. (Elbeszélés.) Irta: Beniczky-Bajza Lenke. (Folytatás.) Kiérve a termekből, a szabad levegő üdítő hatással volt rájuk. Az ifjú léptei sebesebbek, biztosabbak lettek, s a nő bátrabban támaszkodott az őt vezető karra, de nem beszéltek semmit. Nem is érzék szükségét a szónak. Mit mondhattak volna egymásnak ! A gondolat szabadon mozoghat ott is, hol a szavak korlátozva vannak, s nincs a világon hatalmasb korlát, mint amelyet saját akaratunk szabott. Egy helyen kétfelé vált az út, s Gábriellé kijelölé, melyiken kell haladniok. — Tudom, — mondá nyugodt hangon György, — igen jól tudom az útat, mely lakásához vezet! Gábriellé semmit sem felelt, s tovább folytatták útjukat, mig György megállt a kapu előtt, ,s meghajta magát. A hercegné kezet nyújtott neki, s midőn a báró azt megszokta , belépett a kapun, mely becsapódott utána; de György nem mozdúlt helyéről, s több percnek kellett elmúlnia, hogy elhagyja a házat, mely magába rejtett rá nézve mindent. Végre sóhajtva fordult meg, s a fürdőt környező erdőség felé vette útját, merre emberekkel nem találkozva, háborútlanul adhatta át magát bús álmodozásainak. Másnap Gabriellet komornája ébreszté föl, ki sürgönynyel kezében lépett a szobába, Gábriellé ijedten ült föl ágyában, s midőn komorna félrehúzá az ablakfüggönyöket, izgatottan bontá föl a borítékot, s a legszomorúbb hirt olvasá abból, mi anyját érheték Alfréd halála hirét. Kimondhatlanul leverőleg hatott rá e hír, de saját szomorúságát felejtve, anyja fájdalmára és kétségbeesésére gondolt, kiugorva az ágyból, sietve öltözni kezdett. Férjét kérette magához, s tudatta vele a gyászos eseményt. Aztán kinyilatkoztatá, hogy kötelességének érzi anyjához sietni, kinek e percben már rajta kívül senkije sincs. A herceg is elszomorodott e hírre. Mit tegyen ? Ő nem mehet nejével, mert épen e napon volt az első verseny, hol „Macbethje“ futni fog. Gabriellet sem eresztheti egyedül. Mit tegyen, mit tegyen? Ez borzasztó nap és megoldhatlan kérdés volt rá nézve. Végre egy gondolat villant meg agyában, mely jótékony megnyugvást adott, s helybenhagyólag intett nejének, ki e habozás közben kérdőleg nézett rá. — Természetesnek találom kívánságát kedves Gábriellé, s csak azt sajnálom, hogy nekem is nem lehet elkísérnem. Azonban át fogja látni, hogy ez lehetetlen, s hogy más kísérőt kell keresnem, ki az út kellemetlenségeitől megóvja, s e szívességre rokonát, Györgyöt fogom fölkérni. Gabrielle hevesen ugrott föl helyéről, és ijedten ragadta meg férje kezét. — Az istenért, ne tegye ezt Arthúr, — mondá izgatottan, — én Györgygyel nem utazom. Férje nevetve nézett rá. — Utálja őt ? Annál jobb. Tehát féltékeny sem lehetek. Egyedül csak nem utazhatik, s kérem, kívánom, hogy György kíséretét fogadja el. — Arthúr, — mondá reszkető hangon a nő, s kezeit kérően tévé össze. — Ha nem akar nekem igen kellemetlen napokat szerezni, ne erőszakolja Györgyöt rám. Én vele nem utazhatom. — Női szeszély, — viszonzá nevetve Hohenberg, — melynek ha az első alkalomkor elejét nem vesszük, egész hatalomra vergődik. Azért most az egyszer, kedves Gábriellé, ön engedelmeskedjék nekem ; eddig úgy is mindig rabszolgája voltam, és leendek ezentúl is szívesen; de azon könnyelműségbe, hogy egyedül utazzék, lehetetlen megegyeznem, s azért most rögtön fölkeresem Györgyöt, s megkérem őt. Nem hiszem, hogy e szívességet megtagadná ,ölem. Gábriellé hallgatott, s levezetve nézett maga elé. tán szavakat keresett még, melyekkel férjét tervéről lebeszélte. De nem talált. — Különösnek találom Arthúr, — mondá aztán, hogy ön nem jöhet a versenyek végett, s egy más fiútól mégis azt kívánja, hogy ő hagyja itt ez érdekes napot. Hohenberg újra nevetett. — Én a férj vagyok Gábrielle, ő egy érdekes rokon ; ha én volnék az ő helyén, a világ végére is lövetném. Gábrielle érzékenyen nézett férjére. Ez igen erős tréfa volt szivének. Szemeibe könyek toláltak, miket titkon hirtelen letörült. — Jól van, — mondá aztán nyugodt közönyös éggel, — kérje meg Györgyöt, s talán udvariasabb esz, mint férjem. — Semmi rész éltet,— viszonzá tréfával a herceg, s fölkelt és elhagyta a szobát. Gabriellé pedig komornáját csöngeté be, ped-j gászolni parancsolt, s úti ruháit magára vette. Tíz órát ütött, s a vonat, melyen menni akart,izenegy előtt indult. Arca nagyon bálvány volt, s ajkai körül koronint ideges rángás futott keresztül, de szemeiben vajm hatalmas erő és elhatárzás kifejezése lángolt. Fél tizenegykor belépett Hohenberg, s nejét a fint váró kocsihoz vezető, útközben elmondva, hogy ■ , György a legnagyobb készséggel ajánlá kíséretét, s így ő tökéletesen nyugodtan bocsátja útnak nejét, és ■ a versenyek után maga is követni fogja. Az indóháznál György várta őket, engedelmet kérve, hogy nem a házhoz és csak ide jött, de oly készületlenül érte Arthúr fölszólítása, hogy még némely dolgai voltak, melyeket rendbe kellett szednie. Gabrielle nyájasan nyújta neki kezét, s pár szóval előre is megköszönte szívességét, melyet ért te ten. Beültek a kocsiba, s a herceg kint állva beszélt velük, s nevetve kérte Györgyöt, hogy nejének ne udvaroljon útközben, s figyelmeztető, hogy nála jobb lövő és vívó nincsen az ezredben, mire György azt felelé, hogy nem teszi ki magát a céltáblának. (Folyt köv.) A DDR. (Elbeszélés.) Írta Michel Bér end. (Folytatás.) Már meglehetős idő óta nem volt hallható más Ellen anyó kunyhójában, — semmi más. Végre Edvárd fölemelé lassanként fejét. Eliszonyodtam, amint rá néztem : e néhány perc alatt fájdalomteli éveket látszott átélni. — Mikor temették el, Ellen anyó ? — kérdé. — Négy napja, az éj beálltával, a négerek nem tudják, hogy ő meghalt. Én temettem el és Will, ki a sírt ásta meg. — Hol, a Burial Ground-on ? * — Nem, Eddy, az úr megparancsolá Will-nek, hogy a hegy lábánál, a nagy platánfa alá temesse, és semmi nyomát ne hagyja fenn sírjának. — Képes volnál ennek dacára a helyre akadni ? — Mindennap kényeimmel öntözöm, Eddy. — Oda fogsz vezetni dajkám. Mindenekelőtt azonban mondd el, miért és hogyan halt meg ? Mondd el az igazat, bármilyen legyen is. Anyám nevére kérlek, kinek köszönheted, hogy öreg napjaidban egyetlen gyermeked segítségedre van. Erre az agg nő siránkozása újra kezdődött, egész marok hajat tépett le fejéről, keblét marcangoló, fejét a kunyhó falához verte, de nem akart beszélni. Edvárd kénytelen volt revolverét kivonni, s halállal fenyegetni, nem őt, hanem önmagát, hogy borzasztó történetének elbeszélésére kényszerítse. Lehetetlen elmondanom e történetet minden részleteiben. Déli-Amerikában az úr és rabszolga között néha oly események történnek, melyeket egyetlen európai fül sem szeretne végig hallgatni. Rövid leszek tehát: Az Edward elutazta utáni napon Richill úr Willt, Ellen anyó fiát, a házba hivatta,igy nevezik az úr lakását) és parancsolt neki, hogy készen tartsa magát estére, mert nősülni fog. Megjegyzendő, hogy a rabszolgák közötti házasságok nem nagy ceremóniával járnak, még azon ültetvényeken sem, hol a feketéket — mulatságból — megkereszteltetik. A tulajdonos egy nőt ad a rabszolgának, több vagy kevesebb ünnepélyességgel mondva: „Ne, vidd el ezt kunyhódba,“ és a dolog véget ér. Az is igaz azonban, hogy az elválás ét oly könnyű módon engedtetik meg, s vitetik véghez. Néha, ha a tulajdonos rendkívüli atyai hangulatban van, a többi rabszolgák közt rumot osztat szét, kik aztán az új házaspár szerelmi mámorában rum-mámorral vesznek részt. Ily atyai hangulatban volt Will ura, rabszolgája nősülésekor. A nő, kit Richill úr ez utóbbinak szánt, — önök bizonyára kitalálták — Adda volt. Ellen anya megátkozta fiát, anélkül, hogy a kényszerre gondolt volna, melynek engedelmeike*) A feketék temetője, angolul. A fordító.