Fővárosi Lapok 1868. december (277-299. szám)
1868-12-01 / 277. szám
Francia költők. VII. Hugo V. „Giants du crépuscule“-je fölött. (Börne után.*) (R. C.) Ha a költészet a szív egyetemes története, úgy a lyra annak napi krónikája. Nem foglalkozik ugyan a lélek nagyobbszerű mozzanataival, nem számítja ki ugyan az emberi végzet időszaki forradalmait, hanem az érzelmek változékony időjárását kíséri figyelemmel; a regg reményeit, a dél fáradalmait és az est illuzióit énekli meg, a szív veréseit számlálja, és ama tűszúrásokat vizsgálja, melyek gyakran egy leheletnyi időtartam alatt az életet paradicsomból pokollá és pokolból paradicsommá változtatják. A lyrikustól nem szoktunk méltóságteljes hajthatlanságot, komoly tekintetet, merev elveket és állandó véleményt, vagyis meghatározott nézpontot követelni. Nem , ő lehet társa a bolondoknak, gyönge lehet, s a gyermek-ember minden fájdalmait és gyöngeségeit átszenvedheti, élvezheti. K Ő eltévedhet az eltévedtekkel, sírhat a szomorúkkal, megoszthatja örömeinket, fájdalmainkat. Megkicsinyítheti önmagát, mint az anya, ki földre hajol, hogy gyermekét karjaiba vegye, aztán fölemelkedik és kebelén hordja; azt azonban nem szabad tennie, hogy lehajoljon azért, hogy a körülmények törpéjévé váljék. Az igazi költő, az tudniillik, ki nemcsak költői ember, sohasem szenved abban a betegségben, melyet gyógyítani, s a fájdalmakban,melyeket vigasztalni akar. Idősebb a múltnál, s fiatalabb a napnál, melyben élünk ; az istenség képe és az örökkévalóság óramutatója ő. Ha azon gyöngeségek áldozata lesz, melyektől eltávolítani akar, hogyan mentegeti akkor öngyengeségeit ; azon királyok és költők, kik magukat mentegetik és magyarázzák, méltóságukról mondanak le, s koronáikat és babérjaikat a sokaság szeszélyes hatalma alá helyezik. De valóban, szégyelnünk kell magunkat, hogy így beszélünk Franciaország legnagyobb lángesze előtt, kit még hibáiban is szeretünk. A mi kötelességünk e, szegény prózaistáknak, egy nagy költő megmerevült képzelőtehetségét fölkelteni, mely egy mámort követő napon a tegnapi dorbézolásra viszszaemlékezik ? Nem, kétségkívül nem. Itt azonban sem rólunk, sem a költőrül nincsen szó; egész mással kellene foglalkoznunk. Ez „Estszürkületi dalok“ a legutósó forradalom gyermekei, s anyjuk minden vonásaival bírnak ; a realitás több bennök, mint a képzelet, a költőt leküzdé az ember, az embert a kor. Hugo Victor korát ítélte meg, s mi ez ítéletet ítéljük meg: ez az egész! Mit látunk Hugo Victor ez elmeszülötteiben ? A géniusz lángját, elhomályosítva gyakran a bánat füstje által. Nyugtalan siettetést, mintha a világ vége fenyegetné a strófákat; a költő határozatlan, nem tudja hová megy, honnan jön, mit akar; s az eszme hiánya folytán nem tud sok költeménynek nevet adni, melyek igy névtelenül talált gyermekekhez hasonlítanak; kifáradt képzeletet, unalomból ásítva, mely a félálom és álom közt ingadozik; szavakat, eszméket, melyek a költői fegyelemhez szokva, parancsszó hiányában önmaguktól metrikus sorokba állanak ; vad átkot, sötét haraggal mondva egy szerencsétlen öngyilkos fölött, mely jobban eliszonyit, mint a test, a hulla, melyet érint. Azok, kik nem tudnak a a holtaknak megbocsátani, meg fognak-e bocsátani tudni az élőknek? „A költő, keserűséggel teli verseiben, szomorú, de nyugodt viszhangként visszatükrözé mindazt, mit a lélek álmodik, és mindazt, mit a világ énekel, ga-* gyog, vagy mond, az árnyban várakozva.“*) Hátha a költő el van keseredve, ha beteg ? Ha önmagát gyógyítva a világot is gyógyítja? A század társadalmának, melyben élünk, estszürkületi állapota folytán mély szomorúsággal eltelve, a költő kinyilvánítja, miszerint nem tudja, hogy letűnt-e a nap, vagy új kezdődik ? De a költészet birodalmában a nap nem nyugszik le soha. A költészet világa kristályból van, s a költőnek nem szükség megkerülnie azt, hogy más hemispherába jusson, hogy a jövőben éljen. A közönséges ember a kétségbeesés anyját, a reményt veszi nőül, míg a költő és látnok élettársa a bizonyosság. Kötelességünk figyelmébe ajánlani a tanácsot, melyet nekünk adott, de melylyel ő maga nem élt: „A napba nézve haladjunk, akkor látni nem fogjuk az árnyat.“ Ajánljuk neki ama sorokat is, melyeket másutt alkalmazott: „Úgy hullnak el ők is, mint mi, dacára bolond dölyfüknek s haszontalan keserűségüknek; a legnagyobb hullámok is tajtékozva enyésznek el, ha szirtbe ütköznek.“ A franciák, hajdan a klasszikus iskola rabjai, most a romanticismus börtönőrei lévén, nagyon sokat vesztettek gondatlanságukból, és keveset nyertek a szabadságból. Ha a költészet a lélek betegsége volna, a klaszszicitás fájdalmait inkább lehetne elviselni, mint a romanticizmuséit. Amazok egyszerűek, könnyen fölismerhetők, könnyen gyógyíthatók. A szerelem, a féltékenység, a nagyravágyás és a fanatizmus — ebből áll egy klasszikus kórház pathológiája. — De hogyan gyógyítsunk meg oly bajt, mely minden negyedórában más alakot ölt? Hogyan vigasztalódjunk, midőn azt sem tudjuk, mi a bajunk ? De nem, — a költészet a lélek egéssége; ti betegnek hiszitek magatokat, de nem vagytok azok: hypochondristák vagytok csupán. Beszéljünk csak erről, mi értünk ehhez egy kissé. A franciáknál a gyakorlat hiányzik, ők nem elég mozgásban részesítik lelkeiket. Ők a Chausse d‘Antinból elindulnak, hogy a Palais-Royalon keresztül a Tuilleriákhoz jussanak, s innen vissza. Aztán ők csinos nyelvüknek is rabjai, mely őket nevetve fogja meg selyem szálaival, melyeken hintázva a világot élcelik, — hisz oly kemény, emészthetlen, kőből és fából van! A francia íróknak szabadság kellene, s az, hogy a francia akadémia szótárát elfeledjék, s idegen nyelveket tanuljanak. Igen, kedves franciáim, hagyjátok el Párist. *) E régi irat intései ma tán még korszerűbbek, mint voltak megiratásuk idejében. *) Az idézeteket csupán prózában közöljük. tett, még pedig most tompát, de az őrház túlsó oldalán ismét egyenesen futott végig egész a kapuig. Itt azonban egy újabb akadályra találtak, ami a helyszín további vizsgálatában gátolta őket, s ott, ahol a fal szögletet képezett, egy segédfal mellett mély s csaknem a földig érő rés volt vágva. Ez a rés a mellett a kis ház mellett lehetett, a melyikben a vízmedence volt — és a helyett, hogy azt kiigazították volna, — magukat a sziklafalnak itteni megmászhatlanságára bizva, ezen az utón szoktak a várbeliek minden szemetet, rondaságot kihordani s a mélységbe vetni. Pál már azelőtt is látott a sziklafalon valami fekete hoszszú pásztát e helyen. — Itt már aztán nem lehet tovább mennünk— szólt Zerge Szepi. — Vissza kell fordulnunk — felelt Pál, — majd megnézzük, hogy a másik oldalon, a tornyon túl — Itt megakadt, — aztán megfordult, és intett Szepinek is, hogy meg ne piszenjen. Egyúttal letérdelt és egész hosszában lefeküdt a falon. Szepinek nem is kellett a figyelmeztetés, hogy ura példáját kövesse. Egy pillanat alatt mind a ketten hosszan elnyúlva feküdtek a fal párkányán. Fejüket is csak annyira emelték föl, hogy láthassák : alul mi történik. Az őrszoba hátulsó ajta kinyílt, egy ember vizes csöbröt hozott ki rajta. Pál azonnal megismerte az öreget, aki előbb csizmákat mosott a katonák közt. Vödrével a kerten át a vízmedence felé tartott, nem sokára visszajött és telt edényével megint bement az őrszobába. Pál fölemelkedett és lassanként visszafordult , most az egyszer Szepi ment elöl. Pál reményeinek jó részét elvesztette, mert sehogy sem tudott rá akadni, hogy övéi hol vannak; még csak el sem gondolhatta, hogy mi módon lehetne őket megmenteni, — de hogy is fogjanak fölkeresésükhöz. — Minden legcsekélyebb jel, amivel a foglyok figyelmét felkelthették volna, hogy jelenlétüket tudassák velük, elárulhatta volna őket az ellenség előtt. Ki lakott, ki aludt azokon a sötét ablakokon belül a régi palotában, amely oly némán és hidegen feküdt mellettük ? Az álmatlan, a mély fájdalmak közt fekvő Dorette-re, az ő kedves kis feleségére vetette-e a fényes hold gyönge sugarát az első nagy ablakon át, vagy az átkozott Champolinra , akit Pál nem tudott eléggé elátkozni. Mig igy dobogó szívvel s magának tanácsot nem tudva adni, ballagott, Szepi — aki már jó előre haladt, — egyszerre megállt és erősen integetett kezével Pál felé. Egyszersmind gyertyafény ütötte meg szemét; a világosság ugyanazon szoba ablakából jött, amelyre az imént oly kérdő tekintetet vetett Tervagno Pál. A palota azon szobája egyszerre világos lett, — egy lépcső feljáratát lehetett az ablakon át látni, a melynek széles lépcsőjén a már ismeretes invalidus ment, föl görnyedt magatartással, kezében fagygyú gyertyát tartva. Görnyedten ment szegény — de nem az a teher nyomta le, a mit cipelt; hisz nem volt az más, mint az a két csizma, amelyeket nem rég az őrszobában mosott! E szerint az őrszoba és a kastély közt közvetlen összeköttetésnek kellett lenni. Fenn egy folyosóban tűnt el az öreg. De csak egy-két pillanat múlhatott el, s aztán az ötödik vagy hatodik ablak világosodott meg. Embereink rögtön oda siettek. Midőn az említett ablakkal szemközt álltak már, megint egy folyosóra láttak, amely az épület közepét metszette át. Megint megpillantották az invalidást, amint csizmáit egy a folyosó baloldalán fekvő nagy szárnyas ajtó előtt letette, aztán elvette gyertyája hamvát, és visszafelé indult. Nem sokára ismét az első ablak lett világos, de rögtön megint olyan sötét lett, mint azelőtt! Ez isten ujja, gondolá Pál. Ahová az öreg ember letette a csizmákat, ott alszik a rablóbanda vezére: Champmorin! — Szepi, egyet meg kell próbálnunk, hogy megtudjuk, hol vannak a foglyok, hányjunk hát port az ablakokra, de csöndesen és vigyázva, a foglyoknak nagyon éber álmuk lesz, ha ugyan alhatnak szegények. És ezzel apró köveket és meszet fejtegetett le a kőfalról, s elkezdett a második ablakra dobálni. Minden csöndesen maradt. Most a következő ablakra dobott port. Pál heves szívdobogással várta az eredményt. Mind hasztalan ! Szepi most a harmadik ablakon folytatta az experimentumot, de valahogy a porral együtt valami kövecset is dobhatott rá, mert oly nagy zörejt csinált, hogy Pál szinte összerezzent, s első pillanatra azt hitte, hogy az ablak be is tört. — Szent isten, könyörülj rajtunk ! hisz ezt még az őrszobában is meghalllják! — Ah, dehogy ! — felelt Szepi egész nyugodtsággal. Megint hosszú szünet állt be, — de csakhamar nesz volt hallható; a zaj az ablak felől jött, az ablak kinyílt és egy szakállas, bajuszos emberfej tekintett ki rajta; ha a hold nem világítja is meg, lehetetlen volt, hogy Pál föl ne ismerje őt mély hangjáról. — Ki van itt ? — kérdé Maldagham, mert ő volt az, a falon álló két emberhez fordulva. Minthogy ezek háta mögött voltak, nem ismerhette meg őket a tiszt. — Én vagyok, Maldagham! — Te vagy, Tervagne ? hogy az ördögbe lehet az ?! — Én vagyok, én, azért jöttem, hogy megmegmentselek benneteket! Hol van Dorette ? — A marquisval együtt itt a mellékszobában — És a többiek ? — Azok is ott vannak. — Itt, itt ! szólt halkan a fiatal lovag Maldagham mögött; te vagy az, Pál ? — Legyetek csöndesen, és feleljetek kérdéseimre: be vagytok csukva? — Azaz hogy csak az udvarra vezető nagy ajtó van becsukva. — A ti szobátok nem ? — A mienk nincs, — hiszen úgyis lehetetetlen a nagy várkapun valakinek kijutni, másfelé pedig nem lehet se kimenni Brassenneből, se be. — Hol van Champmorin szobája? — Velünk szemközt, ezen az emeleten. — Elég volt Maldagham, most már megszakadjak benneteket. Öltözzetek fel gyorsan, ha már levetkőztetek, s várakozzatok szép csöndesen, mig visszajövök . — mondjátok meg Dorettenek, meg a marquisnak is, hogy készülődjenek fel. (Folyt. köv.) 1104 —