Fővárosi Lapok 1869. április (73-98. szám)
1869-04-22 / 91. szám
Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. n. 91-ik 87. Csütörtök, április 22. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési dg: Félévre..................8 frt Negyedévre . ... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni adpokat kivéve minden B&p , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. 1. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.....................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési felhívásunkat az év második negyedére ajánljuk mindazok figyelmébe, kiknek előfizetése a hó végén lejárt. Előfizetési ár-évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt. Az összegek az ATHENAEUM kiadó hivatalába küldendők. A KIS CSIPKEKEJDŐ. Elbeszélés. irta: Tolnai Lajos. (Folytatás.) A napok haladnak, mennek sietve, mint a nagy városban szoktak, ahol a szegény ember nem ér rá sokat ábrándozni és unatkozni, mert örökös harcban él egy szobácskájába tolakodott éhes lakóval, a kétségbeeséssel. Valéria kisasszony, miután éppen úgy kisírta, kivergődte magát, mint akármely kényes ízlésű, jó háztól eredt — ilyen viszonyok közé került lányka: nappal helyt állt hivatalában, este pedig olvasott a Bálint családnak. S nem irta le kételyeit, gyötrelmeit, keserű fájdalmait? Nem, mert annyit tudott írni, mint abban az időben a falusi kisasszonyok. Vasárnaponkint kisétált Bálint úr szabászsegéd fiaival s a nénivel a városligetbe, a hegyek közé, s erős vastürelemmel várta azt az időt, mikor vége lesz egyszer mindennek. Oh bizony az idő sokat változtatott rajta is ; telt, üde, fiatal arca megfogyott, szép magas homlokára egy-két ránc verődött, nagy szemei valamennyire fénytelenebbek lettek, s ha nevetett, erős nagy hangon nevetett sokáig, ami azelőtt nem történt nála soha. Sokszor találkozott ismerőseivel, néha rokonaival, de egy boltbeli kisasszonyt megismerni éppen úgy nem szokás, mint egy pincérnőt. Ilyenkor félre kapta fejét, összeszorította ajkait, s azon az éjszakán sem aludt semmit. Pusztáit, hervadt tagadhatlanul és pedig gyorsan. A tűz, mely egykor régen a szép napokban lángra gyúlt szivében, égett folyvást, olthatlanul, és összeszedett mindent, amit csak el lehetett égetni. Hosszú gondolkozás s Kardos nénivel elvégzett közmegegyezés után egy szép vasárnap reggel az öreg Bálint úr föllépett a lánynál öregebbik fia révészére, ki a napokban szerencsésen megremekelt és céhbe is állott. Valéria elnevette magát azzal a hangos nevetéssel, mely már az öregek előtt is föltűnt, oda borult a jó János bácsi vállára, és sírt és nevetett. Az atyafiak még aznap elhatározták, hogy ennek a szegény lánynak békét kell hagyni, mert annak a fejében vagy szívében kibomlott valami. Nem is háborgatták többet, s a két fiatal szabó — amit Bálint úr igen-igen sajnált — sorra megházasodott. Valéria kisasszony minden ellenállás nélkül belelépett a huszadik tavaszba, és pedig éppen azon vasárnap délelőtt, midőn az ajtón egy tiszteletteljesen mosolygó, alacsonyas barna úr kopogott a legtisztességesebb fekete öltözetben. Valéria örvendező sikerral szökött a vendég elé, annak kezét össze-vissza szorongatta, nyakába borult, majd erősen oda tekintett a szeme közé, többször hangosan kiáltotta a kedves érkezett nevét, s a szegény lány alig-alig tudta fékezni a boldogság rég elfojtott érzelmeit. — Professzor úr, édes professzor úr, — ismételte újra a lány, s kimondhatlan nyájassággal és szeretettel ültette le a kis kartalan divánra. — Honnan jön ? kit keres ? úgye engem ? oh édes jóistenem! lássa, lássa Irsay úr! Valéria elfordúlt, s alig birt megáradó édes kényeivel. A tanár úr hasonlókép erősen meg volt hatva, de a mi becsületes, tudós szívét ezúttal eltöltötte, az nem valami keserűség vagy fájdalom, ellenkezőleg, a legforróbban sóvárgott, sem most egyszerre elért boldogság volt. Fellegző, dicső érzelmek közt húzta le kékszínű, hármas varrású keztyűjét, hogy a lehető finom, csak mostanában vett kalapba helyezte, s oda támasztotta maga mellé elegáns csontfogójú pálcáját. Büszke tartású nyakát magas inggallérok disziték, mellén pedig egy igen csinos varrású smizli, mely a drága fajta inget a leghűbben utánozá. Ki szólhatná meg ezekért a szegény falusi professzort? hisz minden, amit öndiszítéséül összeszerezgetett, csak a kebelében élő leghívebb érzelmet akarta némikép kifejezni. S várjon szégyen-e ez? vagy méltó-e holmi gúnyos mosolyra ? Tagadom, azért semmi mosoly. Rég idő óta ez a nap úgy telt el, amint kellett: boldogan, szives tudakozódások és bizalmas beszélgetések között; a szegény, idegenbe vetett lány, ki amaz erős vaslélekkel kigondolt szép jövő után annyit barangolt hasztalan, im e napon úgy érezte magát, mintha éppen már minden a kezében lett volna. Amint sétált nyugodtan , édes elgondolkozással a professzor karján a zugligeti magaslatokon: mosolygott, csevegett vígan, annyi élénkséggel, mintha soha nem lett volna egy rész napja is. A friss lombokkal födött erdők, a madarak gyors, könnyű lebbenése egyik ágról a másikra, egy-egy fekete rigó hangos, szabad füttyenése, a halmot-völgyet elborító ezer meg ezer szinű virág, a jövő-menő népség, mulató, jókedvű lányok, ifjak sürgése-forgása, az édes langy-melegen sütő nap, a zajtól, élettől visszhangzó hegyek, a fák közül elő-előtünő díszes nyári lakok mind mind valami kifejezhetlen örömmel töltötték el a sokáig kínzott szívet. Most nem került egyetlen arcot is, nem bántotta sem ismerős, sem ismeretlen, a világ most az övé is volt, s az útszéli cigányok nyikorgó zenéje, a Fácán alján a vak harmonikás édes-bús dalai most őt is illették. Úgy, úgy, ott üljetek le azon a dombon a nagy vad körtefa alatt, szemben azzal a vörös házzal, hol most a folyosón ismeretlen apró, kifodorított hajú, kis fakó képű lánykák ülnek, futkosnak. Szegény, boldog falusi professzor barátom, valamint én is sokat ültem ott, nem kevésbbé boldogan, mint te, és nem kevésbbé szép lánynyal, mint az, akinek szavait oly mohó vágygyal lesel. Oh bizony szép, felséges szép vagy te zugliget, még innen távol, 7000 mértföldnyi távolból emlékezve is rád ! Élj is, virulj is, ékeskedjél is örökkön örökké, mint a csillagok. Valéria mindent tudott, tudta, hogy szülei élnek, s őt is, mint Lottit, rég elfelejtették. Mégis szíve nem szomorodott el, ellenkezőleg valami édes érzettel gondolt azon időre, mikor minden kiderül, s ő ismét a régi kedves Valéria lesz. Tudta azt is, hogy testvérei hol vannak, hogy vannak, de tudta azt is, hogy Irsay úr, az ifjabb, hol van, s mikor jön ide. Reszkető gyönyörrel vett ki zsebéből többször egy összegyűrt levelet, s amikor tehette, elolvasta újra és újra sóvárgó vágygyal és boldogsággal. Este, mikor magára maradt szobácskájában, derült mosolylyal tekintett végig a szent képeken, s látta, a mint a glóriás alakok között sugárzó, égő fénynyel ott lebeg az is, ki úgy megsegítette, megvédte, utalmazta, s kihez mély édes reménységgel annyiszor susogá: „Szivemet hozzád emelem és benned bízom uram.“ Hanem a levelet is elolvasta ismét, s mivel biztos volt, hogy senki se leskelődik körülte, hangosan. Bécs 1856. ápril 26. Kedves bátyám. Jó helyem van, fizetésem is szép, de azt hiszem, junius derekára mégis lemegyek Pestre; a mi kis örökség maradt szüleinkről, úgy gondoltam, befektetem valami kis — alkalmas helyen nyitandó — divatüzletbe, így tovább is segédeskedni , idejét múlta már. Bátyám tudod-e, hogy közeledem a harminchoz, te, úgy tudom, benne vagy a 42-ben. Elszalad az idő, mint a röf, s egyszerre csak elfogyott az élet. Biztosan tudom: a szép Berendi Valéria Pesten van. Magával beszéltem főnökével, egész elragadtatással szólott róla, nem győzi dicsérni, mily szép, szorgalmas, csakhogy igen bús. Elhiszem, úri módból ide jutni, nem csekély dolog. Ugyan mi hozhatta Pestre ? Kivel jöhetett ? s hogy állhatott éppen divatkereskedésbe? Megfoghatlan. Egy párszor láttam úgy futva magam is, de nem hittem szemeimnek. Utána jártam tehát mindennek, aminek tudtam, de többet nem tudok róla, mint hogy 1853 október 12-én a „Nagy és Öreg“-féle divatüzletbe lépett. Én éppen azelőtt néhány héttel jöttem Bécsbe. De hogy ő Pesten van, annak csak most a télen jöttem nyomára. Kérlek édes bátyám, te jól ismered őket, irt róluk körülményesen. Sajnálom családjukat, de rosszul, igen szerencsétlenül gazdálkodtak. S ami különös, éppen ezt a leányt becsülöm legtöbbre, pedig ő dobta a csipkekendőt a szemem közé. Bátyám, ez csakugyan különös, mióta megtudtam, ki nem tud menni a fejemből. Ha becsületes , nagyon-nagyon becsülöm. Igazán szeretném látni, de hogy menjek hozzá? Az szemtelenség volna, ha minden igaz és fontos ok nélkül betolakodnám hozzá. Azt hihetné, örvendeni jöttem szerencsétlenségén. Nem teszem, pedig azóta többször jártam már Pesten. Még a kereskedésbe se mertem belépni. Jártam mindenütt, közhelyeken, színházban, de nem tudtam vele találkozni sehol. No nekem írt róla, kérlek, minél előbb. Ha úgy maradt, amint szeretném, s elfogadja szolgálatunkat, akkor gondolkozunk róla, — csakhogy bajosan hiszem, hogy ebben a dologban valami szomorú pont ne legyen. Akkor igazán nagyon-nagyon sajnálnám, írj csak róla, kérlek, minél előbb. * * » E levelet a professzor úr azon okból mutatta meg, Valériának, hogy igazolja jövetelét. Azon boldogságban, melyet a szegény tanár abbeli reményében érzett, hogy a kisasszony különös jó indulattal van iránta, éppen nem sietett a levél visszakérésével. Átadta becsületes tudós szívét a biztosra alapítható terveknek, s egész egyenes férfiassággal válogatott a Verebesen kiadandó jobb, díszesebb lakások között. Örömmel sugárzó szemekkel vetette föl nagy redős komoly homlokát, s előre is fölötte büszke volt a szerencsére, melyet isten kegyelméből nemsokára tenni fog. No — gondolá magában — végre mégis csak közeledünk a célhoz. Ami nekem van szánva, az csakugyan az enyém. (Folyt. köv.) BIKUTA. (Lengyel beszély.) Kraszevszkytól. (Folytatás.) A foglyok számára készült máglyák mindenikénél a sarkokon négy vastag oszlop volt a földbe leásva, 8 föm vas karikákkal ellátva, melyekhez a ló lábait láncokkal erősíték, hogy a hasonlóképen nyereghez kötött lovassal együtt a kínt mozdulatlanul kiállja. Minden máglya előtt emelkedő deszkahíd is volt, hogy könnyebben tetejére lehessen jutni. A fejedelmek és kiséretek számára a kapu fölött volt magas állvány emelve, melyet szőnyegek takartak s koszorúk díszítettek, s honnan az áldozat egész kényelemmel volt látható. Az egész örömünnepély színével birt, tölgyfa-lombokból és virágokból fújt koszorúk ékesítették a máglyákat és oltárt