Fővárosi Lapok 1869. szeptember (199-223. szám)
1869-09-01 / 199. szám
199-ik sz. Szerda, szeptember 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési dij: Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó-hivatal. Félévre.......................8 írt negyedévre . ... 4 írt !megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden£&p; koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. óra. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor................7 kr Bényeszdíj minden igtatáskor .... 36 kr. Lassan múltak a percek, de múltak mégis, a Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szépirodalom és művészetek pártolóinak figyelmébe. Lapunk ára félévre 8 ft, évnegyedre 4 ft s az összegek az „Athenaeum“-hoz küldendők. természet a mások szenvedéséért vagy boldogságáért nem állitja meg kerekét. Hajnalodott. A hűség behullámzott az ablakon, s Árpád észrevette a reggelt. Rá borúit nejére , kíntól, fájdalomtól égő hosszú csókot nyomott ajkaira, aztán kalapját kezébe ragadva, kirohant a szobából. Emma nem nézett utána, Emma aludt. Az utcán még nem járt senki. Csupán a kaszinó kapuja nyílt föl, beesett szemű halvány uracsok léptek ki rajta, kik átkártyázták az éjszakát. Egy, a leghalványabb, ránézett Árpádra, ki önkéntelenül viszonozta a tekintetet, aztán mentek jobbra-balra, de a tekintet nem enyészett el nyomtalanul. Árpád kiment a Dunapartra. A hajók körül már megkezdődött a sürgés-forgás ; a hajósoknak nincs álomidejük, nekik a nap vagy éj mindegy; akkor alusznak, mikor lehet. Éppen egy halász oldozá el csolnakját a parttól, a víz még csöndes volt, hullámait még nem zavarták föl a hajókerekek, s a halak még nem sülyedtek le fenekére. — Hej ! — kiáltá a halásznak Árpád, és intett, hogy ne induljon még. A halász megállt. — Vigyen engem át Budára, megfizetek értte. — Mit fizet az úr ? — Nos hát mit kíván ? — Egy forintot. — Jól van. Menjünk. — Árpád beleugrott a csolnakba, a halász keresztül tett azon egy deszkát, de Lőrinczy nem ült le, nézte a vizet, mely fölött lebegve indultak meg. Midőn a Duna közepére értek, a férfi érzett valami vonzást a habok felé, mintha egy láthatatlan kéz nyúlna föl értte, és húzná lefelé, mintha a víztükörben hableány mosolyogna és susogna neki hullámnyelven : — Borulj ide kebelemre, ha nyugodni és boldog lenni akarsz. Árpád, mintha felelt volna, megrázta fejét — még nem! Várjunk még, hátha elmúlik a keserű pohár. Emma az örvény szélére lépett, de hiszen azért vagyok én mellette, hogy megőrizzem a sülyedéstől. Még nem, még várjunk. A szerelemféltés unszolta őt a halálra és az életre ; szívében két kapocs volt, egyik húzta föl, a másik lefelé, szét akarták azt szakítani erővel. A csalnak haladt, az evező által fölvert hullámgyöngyöket megvilágító a hajnal, és a Dunán végig sikamlott a reggeli szellő. Nem sokára a budai partra értek. Árpád kiszállt és megállt a folyószélen, nem tudván, hová menjen, mit csináljon. Amit eddig tett, öntudatlanul tette, a Dunához, a Dunára s a Dunán át öntudatlanul haladt, csupán azért, mert pihenni nem tudott, tehát mennie kellett. (Folyt, köv.) Ifjú sas. „Sas vagyok, föl a magasba! Oda vonznak vágyaim!“ így kiált föl Bikfic úrfi, Verset mérve ujjain. Úgy van biz az ! Bikfic úrfi Ifjú sas, elismerem : Orra horgas, napba is tud Nézni — kormos üvegen. Körmei is jól megnőttek, S marósak, mint reszelő, Sőt szárnyaknak sincs híjában, Lévén frakkot viselő. A végzet. (Elbeszélés.) Tóvölgy itöl. (Folytatás.) Vida József: VII.! Én vagyok a halál! Kínos éj! A szeretőknek boldogságát ellensúlyozandó, nehogy megvessék a mennyországot, a természet alkotott egy szellemi kínpadot: a szerelemféltést. A szerelemféltés a moderátor, mely fékezi a szerelmi tehetetlenséget; ez a szellentyű, mely nélkül a pulyaság túlfeszítené az élvezetek gépezetét. A szerelemféltés kis adagban gyógyszer, nagy adagban méreg. Gyógyszer, ha nincs, méreg, ha ok van rá. A szerelemféltés, ha az iránt érezzük, ki iránt hiába érezzük -- gyilok. E gyilkot meg lehet semmisíteni az által, ha a gyilkost eltaszitjuk magunktól , ha nem ? — akkor az taszítja a gyilkot szívünkbe. Árpádnak ez utóbbi jutott osztályrészéül, ő sokkal jobban szerette Emmát, mint félt a fájdalomtól ; sokkal jobban szerette a kárhozatot, mintsem hogy félni tudott volna a pokoltól. A sors tehát megmarkolta prédáját, és forgatta azt a tűz fölött. Midőn Árpád magához tért szédüléséből, egyedül volt a szobában. A bársony felöltő akkor is ott hevert mellette, mint ittasodott vámpyr, mely vérrel jól lakván, oda fekszik áldozata mellé, fekete szárnyait szétterítvén a porban. A férj fölemelte fejét, mely nehéz volt, aztán tompult érzékű idegeit észre nem vévén, hidegen, mint egy halott, melynek hivatása nem más, mint a kísértés, feltámaszkodott, s valami sugalattal vezettetve, bebotorkázott hálószobájába, öntudatlanul dobta magát ágyára, s belemerült a kimerültek álmába. Éjfél felé járt az idő, midőn fölébredt, midőn magához tért. Élt. Eddig nem érzett, mert álért volt, mert meg volt halva, most azonban a feltámadás leránta róla a szemfödőt, s lelkét égetni kezdé a ráhullt szikra. Egy sóhajtás volt a legelső életjel, mint midőn a mozdony indulni készül, és kilöki magábó a mozgató erő első leheletét. Hol vagyok ? — kérdezé magától, s erre szivében egy nyilamlás, agyában egy feszülés felelt: itt vagyok! E nyilamlás és feszülés föltárta előtte a valóságot, és Árpád fel akart jajdulni, amit ébredésének első pillanatában, mintha eddig csak lesben állt volna, most egész erejével, mind a tíz körmét fényébe nyomta a fájdalom. Megborzadt a kíntól, pillanatokig bírta kiállni így, aztán felszökött és neki ment a nyitott ablaknak, hogy lélekzetet kérjen tőle. Kitekintett a holdvilágos éjbe. Csöndes volt minden, csak a vasúti mozdony fütyülése hallatszott a távolból, s még egy-két elkésett kocsi dübörgése, vagy éjszakázó emberek lépte. Szél nem fújt. A tenger ilyenkor mozdulatlan, mert nem bántja vihar a kormányos elmereng egyenesen haladó hajójának kormánykereke mellett, mert nem zavarja semmi. Mily édes csak egy pillanatnyi nyugodtság, csak egy pillanatnyi béke! Árpád kitekintett az éjbe, s mint a kormányos, merengeni akart élethajóján, de e pillanatban fenekére fordította azt a mélységből feltörő orkán. A nyugodt hullámokat felkorbácsolta a vihar. A férj visszatántorodott az ablaktól, fölmerült előtte minden szörnyűsége az életnek, röpködni kezdenek a kísértetek, fölpattantak a sírok födelei, és a halál csábítólag mosolygott, míg az élet borzasztó tekintetével nézte őt. A féreg, az emlékezet, mely eddig aléltan hevert agyában, most lábra kapva elkezdte dúlni, rágni azt. A mellékszobából egy alvó lélekzetvétele hallatszott. A hold bevilágított e mellékszobába és Árpád betekintett önkénytelenül. Aztán mintha megragadta volna valami ellenállhatlan erő, követő tekintetét. Emma ott feküdt félig fedetlenül párnái közt, széthulló fekete hajfürtéi behálózták a holdvilágította ágy fehér térítőjét, s lecsüggő kezén a jegygyűrű sárgás aranyfénye csillogott. Árpád letérdelt, hogy megcsókolja e kezet, de éppen akkor rezdült meg keblében a szerelemféltés húrja, s mint kit szívén talált a halálos nyíl, szökött föl az Emma ágya előtt tarkáló szőnyeg hamis virágairól. — Nem! — susogá önmagához, —e kezet nem csókolom meg többé soha! Emma most fölnyitá szemeit, s hosszan nézte Árpádot, mintha akkor is álmodott volna. Látta-e, nem látta-e a kétségbeesést tanúsító halvány arcot ? nem tudjuk, de haragosan fordult be a fal felé, s talán — folytatá álmát, vagy álmodozását. Árpád megkövülten állt néhány pillanatig az ágy mellett, átérezte még azt is, amit Emmának éreznie kellett volna, és visszatántorgott szobájába. Miért ? Azért, mert mozognia kellett, mert feje szétrepedt volna különben. Azért, hogy ismét visszajöhessen az Emma ágyához, és ismét távozhassák tőle, hogy egyetlen éj alatt elvégezze egész életére való búcsújárását. Midőn az ágyhoz lépett, eltaszította onnan, midőn elment, visszavitte oda a szerelemféltés. Mozoghatott, kelhetett bizonyos pontig, de szerelme, mint egy ponyvakötél, fogva tartotta őt. — Emma! nem! — susogá végre önmagához, — nem, és nem az enyém! Nem azé, a ki imád, a ki értted él és akar meghalni, hanem .. . Ali rettenetes, elgondolhatlan volt, ami azután következett volna, és az agy összezárult előtte. Ily kín és hánykódások közt múltak az éjszaka percei. Árpád lefeküdt, párnái közé rejte fejét, hogy meneküljön talán gondolataitól, aztán fölkelt és berohant neje szobájába, letérdelt és ismét felszökött az alvó előtt, küzdött magával, hogy ne csókolja-e meg kezét, hévtől pirosodott ajkát, álomtól födött szemeit, vagy a homlokát, mely talán egy paradicsomot rejt most magában, hol ketten vannak egyedül. Igen, de ki ez a másik ? Én-e vagy ő ? ő-e vagy én ? A férj őrjöngött, a nő csöndesen aludt. A lelkiismeret nem bántotta meg, aludhatott tehát, nem érze az Árpád kínját. Két húzás. (Dán beszély.) Írta: Cárit Etlar. (Folytatás.) Ankarstjerna báróné a pamlagon ült; látva a házfelügyelőné mozdulatát, elhagyta helyét s föl s alá kezdett járni a szobában. Az öreg nő nem érte e mozdulatot, s hasonlóan föl akart állni, a báróné azonban intett kezével s mondá: — Csak maradj ülve, ha ezt igy kényelmesebbnek találod. Én nem ajánlottam ugyan széket, mert én megszoktam, hogy cselédjeim állva beszéljenek velem.