Fővárosi Lapok 1870. március (41-66. szám)

1870-03-31 / 66. szám

66-dik sz Csütörtök, március 31. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési díj: Félévre ... 7 ft­­ kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. ESST* Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................9 kr. Bélyegdíj minden ik­tatáskor . . . . 30 kr. Előfizetési felhívásunkat ez új évnegyedre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára fél­­évenkint csak egy forinttal több, mint a heti divatla­poké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Pergő Gusztáv, táncmester keleti utazása. Irta •• Szigligeti. (Vége.) Nem is kell mondanom, hogy nőnek még szebb voltam, mint férfinak; azonnal rám is rohantak ... minden ellentállás hasztalan volt ... vittek! De Hil­dát az én ruhám, s a válás kínjai óriássá tették. Ki­ragadta az egyik rabló kezéből a kardot, s én vissza­nézve láttam, hogy már hat rabló fetrengett vérében; három halálosan megsebezve éppen bukófélben tán­torgott, a megmaradt négy rablóval pedig élethalál­ra vívott; de fájdalom, engem az ő diadala nem menthetett meg! Engem vittek, vittek a hatalmas szultánhoz. Tudták ők, hogy hozzám hasonló szépség nincs a szerályban; tudták, hogy engem látni s érttem annyi aranyat adni, a­mennyit nyomok, annyi, mintha már markukban volna. Hiába mondtam én nekik, hogy nem vagyok nő, nem értették; hiába mondtam ugyanazt a szultánnak , ő sem értette, hiszen nem tudott magyarul. S ez v­olt az én szerencsém! Ha­nem halálosan belém szeretett, s ez jön az én vesze­delmem ! Csak intett, s az elnökok — utálatos lények — külön osztályba vittek. A vakító fény kábított, de eszméltem, s hideg vérrel megfontoltam helyzete­met s tüstént beláttam, hogy legnagyobb szerencsém az, hogy a szultán sem tudott magyarul s nem ér­tette meg, hogy nem vagyok nő, mert ősi törvény szerint, idegen férfi élve nem hagyhatja el a szemályt: meghal azon percben, melyben fölfedezik. De hajh ! nem jutott eszembe egy másik ősi törvény, s ez is halál!­halál a legszörnyebb alakban: egy zsákban ! Ah, mért is voltam oly gyönyörű szép, szebb valamennyi odaliszknál, szebb mind a négy szultá­nénál, pedig én nem lehettem az ötödik ? Fáj­dalom, éppen a ramazán ünnepe volt, s én arany, gyémánt, rubint, s kelet egész fényében ott ragyogtam a többi odaliszka közt két sorban fölál­lítva, midőn a szultán belépett, végigsétált köztünk, szeme rajtam akadt meg, s a fehér kendőt nekem dobta, én fehérebb lettem annál! Majd a harag, düh és szégyen biborlángja borította el arcomat, sze­mem szikrázott, hiszen mégis csak férfiú voltam! s én a kendőt óriás erővel a földhöz vágtam, s lá­bammal rátapodva, a leghősibb s legkihívóbb állás­ban vártam, a­mi jönni fog. N­em soká kellett várnom , megragadtak, és vit­te­k. Az ellentállás hasztalan volt, egy zsákba varr­tak, és újra vittek. Mi történt velem, nem tudom , de éreztem, hogy valami nehezék őrült sebességgel lá­baimnál fogva lefelé van. Nedvesedni éreztem arco­mat és kezeimet. Ez eszméletre hozott; eszembe ju­tott, hogy előtte való nap keblembe egy tőrt rejtet­tem, azon szándékkal, hogy a legalkalmasabb pilla­natban az egyik fekete eunokot ledöföm, arcomat befeketítem, ruháját magamra öltöm, s híven utá­nozva lomha járását, megszököm. Habozni nem volt idő; a tőrt kivettem, s egy szörnyű metszéssel a zsá­kot végighasitottam, s a lábamra kötött nehezéket levágtam s úszni készültem. De merre, mily irányban, nehogy fölvetődve, a rám leselkedők kezébe jussak? Ah, ön még nem volt a tenger fenekén, s nem ismeri annak rémséges titkait; pedig csak ott lehet ismerni igazán a termé­szet csodaszörnyeit s azoknak ismeretlen tulajdon­ságait. Én biztosítom önt, hogy a tenger igazi feneke a művelt közönség előtt is egy eddig fölfedezetlen új világ. Oda kellene lemenni a mi regény- és no­­vellaíróinknak ! Még Hugo Viktor is csak némileg közelítette meg, mert ő csak a tenger partjáról ta­nulmányozta , de én odalent, helyben láttam és hal­lottam mindent! „Hallotta ?“ kérdi ön, s azt hiszi, hogy ismét megfogott ? Igen, uram, én hallottam, a­miről a régi költők csak töredékesen, s talán csak mendemondák után emlékeznek. A delphinek és szirének éneke nem új dolog, erről már az ókorban is regéltek; a tengeri óriás kígyó is gyakran fölmerül a lapok hasábjain, de azt senki sem tudja, a­mit én magam sem hinnék magamon kívül senkinek. A halakat lenn a vízben kell tanulmányozni, nem a szárazon, mikor már kivonták éltető elemük­ből. Mit gondol ön ? . . . ha önt légüres harang alá teszik, van-e önnek hangja? tud-e ön beszélni? hall­ja az ön szavát valaki ? ugy­e, senki ? mert éltető elemétől, a levegőtől meg van fosztva. Pedig a­mi az embernek a jég: a halnak a víz az. Nem látja-e ön gyakran, hogy az úszkáló halak mozgatják szájukat és kopotyúikat ? azt hiszi, hogy ez ok nélkül törté­nik ? . . . nem! akkor ők beszélnek, s értik egymást. Menjen ön a víz fenekére, figyeljen a halakra, s ön is meg fog győződni e nagy igazságról: én meggyő­ződtem ! De ön tán azt sem fogja hinni, hogy nem ugyan­azon nyelvet beszélik ? Alig vágtam ki magamat a zsákból, egy ször­nyeteget láttam — mert szerencsémre fölnyitottam szememet — közelitni. Nem volt ez hal, csak fej. Nem volt fej, csak száj. Száj sem, csupán két óriás fogsor. Kitátva: élő sír — az én sírom. Természete­sen első gondom volt egy szirtlap, mint spanyol fal mellé vonulni, hogy kihallgassam, mert beszélgetve jött egy angolnával, a­mely, vagy a ki vezetni lát­szott őt. Így szólt az angolna angolul, mert azért nevezik angolnának: — Oh! ne egyél meg, kíméld fiatalságomat! oda vezetlek, hol a vízbe dobták a szultán feleségét. Az én voltam. •— Ha megcsalsz, — dörgé a cápa oroszul, mert az volt, — meghalsz háromszoros megevéssel! — Itt kell lennie! — rebegé az ángolna resz­ketve. — Hol? — Nincs! ok nincs! — Úgy megeszlek ! — Irgalom! Csak öt percnyi életet, mig meg­keresem ! — Legyen ! Az angolna kigyóilag ide s tova vickándozott... nem! a kifejezés nem jó: mint vizi vizsla fürkészett Egyszerre fölüti fejét, s örvendve igy kiált föl: — Itt van! e szirtlap mellett! El voltam árulva! A cápa gyors rohanással nekem jött, de nem tudta a nyomorult féreg, hogy táncmesterrel van dolga. Egy gyors piruettel én a szirtlap másik olda­lára szökelltem. — Meg nem menekszel! — orditá a szörnyeteg, s utánam került. De én gyorsan kitértem előle, s is­mét a szirtlap másik oldala mellől lestem mozdula­tait, így jártuk a keringőt a szirtlap körül; termé­szetesen ő fáradott ki előbb, mert a keringő­ művé­­szetben sehogy sem versenyezhetett velem. Végre lé­­lekzet nélkül, kimerülten nyúlt el a tenger fenekén, mozdulatlanul. Ezt látva én, egy gyors markolással torkon ragadtam az angolnát, s csak ennyit mondok tördelt angolul: — Merre van Ázsia, vagy megfojtalak ? Szólni nem tudott, csak farkát irányzó mint mágnestűz egy bizonyos pont felé. Nekem az elég volt: tudtam, merre van a szabadulás útja; mert ha az európai, s nem az ázsiai partra úszom ki, rám is­mertek volna, s most már okulva a történteken, két­ségkívül előbb megfojtottak, s aztán varrtak volna zsákba. Sohá nem időzhettem, mert éreztem, hogy lélek­­zetem fogyatékán van. Hamar fölvetődtem a tenger színére , de csak orromat mertem kidugni, nehogy meglássanak hóhéraim, kik hihetőleg még nem tá­voztak messze. De ez nekem elég volt; ismét szaba­don lélekzettem. Aztán hanyattúszva, — mert a ha­­nyattúszásban mester vagyok, láthatta ön tavaly az uszodában — hanyatt, de az orromat kitartva, át­úsztam Ázsiába. A parthoz értem, de hajba mentve nem voltam. Alig emelkedtem ki a habok közül, mint egy új Vénusz, a parti halászokat, — kik egy­szersmind többnyire tengeri rablók is, — újra tévedésbe hozta női köntösöm és csodaszépségem. Odaeveztek, s mintha segitni akarnának rajtam, áruló szánalommal a csónakba emeltek. Egy durva, csuklyás felöltönyt dobtak rám, s én a csuklyát fe­jemre rántam, hogy még inkább rejtve legyek. A részletekkel nem untatom önt; képzelheti, mi történt: elvittek s eladtak Haly basának, ki egy török elsőrendű várnak parancsnoka volt a perzsa széleken. De a­mit ön hihetőleg nem is gyanit: mi­dőn Haly meglátott engem s én megláttam Halyt, mindketten egymás karjaiba borultunk: Haly basa az én Hildám volt! Fölteszek önről annyi jártasságot a végzet tit­kos útain, s annyi világ- és emberismeretet, hogy ebben nem lát semmi csodaszerüt: ez nagyon is ter­mészetes következménye volt a legtermészetesebb előzményeknek. Hilda egy álló helyében megölt ti­zenöt rablót, a nagyvezér arra sétált, látta hőstetteit; eszébe jutott, hogy a perzsákkal okvetlenül kitör a háború s a határszélen van egy erősség, mely sem élelmezve, sem elég őrséggel ellátva nincs, pedig a kétszázezernyi perzsa sereg arra fog betörni; s ha azt a várat egy ily szilárd, elszánt, bátor, legyőzhet­­­len hős meg nem oltalmazza s a perzsákat föl nem tartja, Konstantinápolyig meg sem állnak; azt is tudta, hogy ekkor veszve van a török birodalom, mert a nagyhatalmak nem engedik ugyan meg, hogy az orosz ura legyen a Dardanelláknak és Hellespont­­nak, de az egyátalában nem zavarná az európai súlyegyént, ha a perzsák kezébe jutna a fekete és középtenger kulcsa, kik szintén mahomedánok. Ezt magyarázni sem kell, s bocsánatot kérek, ha tán azt teszi föl rólam, hogy ennyit sem tettem föl önről. így lett Hildából basa, igy jutottam én háre­mébe, s igy lettem én a világ előtt neje, de isten előtt férje, mert első gondunk volt egy örmény papot fo­gatni, s magunkat általa titkon összeadatni. Termé­szetesen, nem avattuk egészen titkunkba. Hilda mint vőlegény engem, s én mint menyasszony Hildát kép­viseltem az esküvőn; elég volt nekünk, hogy az esketési bizonyítvány igazi neveinkre volt kiállítva. De, mint látni fogjuk, az árulás nem sokára megza­varta a mézeshetek boldogságát; az ostrom nem, mely még az nap megkezdődött. Mint mondom, kétszázezer perzsa vette körül a várat. Minthogy ez nem akar hősköltemény lenni? harci jelenetekkel nem untatom önt; hihetlen dolgok

Next