Fővárosi Lapok 1870. május (92-116. szám)
1870-05-04 / 94. szám
94-dik sz. Szerda, május 4. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dg. Félévre . . . 7 ft kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. BOT. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. óra. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit zor......................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ez új évnegyedre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenkint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. A „Lázáriból. (Heine.) I. Hagyd a szent parabolákat, S a vallásos hypothesist, Ne kerülgesd, egyenesen Oldd meg ezt az átkos kérdést: Mért van az, hogy a becsület Nyögve hordoz sorsán átkot; Mig a gazság diadalt ül, S büszke ménén tova vágtat ? Hol a hiba ? — Talán mindent Még az isten sem tehetne ? Vagy a rosszat ő akarja? Óh, ez szörnyű dolog lenne! Ezt a kérdést hányjuk, vetjük, Mígnem egy ökölnyi száraz Reggel betömik a szánkat; Ezzel aztán kész a válasz. II. Ha szived van, és ha szived Tud szeretni, le vagy győzve; Épp igy fekszem én is itten Megbékázva, megkötözve. Hogyha meghalok, a nyelvet Holttestemből kimetélik; Félnek, hogy a másvilágról Visszatérek — és beszélek. Némán fogok elhamvadni, Meg sem tudják soha mások Az én rajtam elkövetett Sok ostoba gonoszságot. Cserháti Imre: A ro s k adt ház. (Beszély.) Irta : Tóvölgyi. (Folytatás.) Midőn Klárika a zongorát megpillantotta, sirt örömében, s szemeiből oly vaskos könycseppek kezdenek potyogni , mint egy-egy szerecsendió. Az anyát nagyon meghatották ez örömkönyek, és ő is ríni kezdett; a két tenyeres-talpas teremtés egymás vállára borult; egy nagy és egy kis mackó nem követett volna el nagyobb lármát a méhköpü előtt. Péter úr a másik szobából nézte őket, és hasonlóan meg volt indulva, de miután gyomra korogni kezdett, fölszólita Pandiját, hogy ez érzékenységnek felét délutánra hagyják, nehogy akkorára majd kifogyjanak belőle. Mindenben elővigyázónak kell lenni az embernek ! S ezen jó tanácsa után azon másik jó tanácsot szolgáltatá, ha vájjon nem lenne-e jó kitekinteni a konyhába, hogy Boris mennyire haladt már a főzéssel. Panni rögtön ki is perdült, s mert az ebéd még nem volt készen, iszonyú nagy lármát csapott, a névnap tiszteletére Borist még föl is nyakalta, s míg Klárika szemeiből az öröm , a másik lány szemeiből a fájdalom és megaláztatás keserű könyei hulltak. Néhány perc múlva fel lön terítve és be lönt italva, apa, anya és leány elfoglalta helyét az asztal mellett, s Boris kinn a konyhában, zokogását elfojtva, várta a maradékot. Amit gyermekkorában nem birt fölfogni, azt már föl bírta fogni most; látta, hogy ő a rabszolga atyja házánál, árva, ki nem bir gondos, szerető anyával, s szemeit gyakran égre emelve, rebegé titokban imáját az ismeretlen halottért. Szive sokkal jobb volt, mintsem hogy Klárit gyűlölni tudta volna; a mi másnál gyűlölet, az nála fájdalom volt, s midőn könyező szemeit takarni igyekezett atyja gazdasszonya előtt, rendesen ütlegeket kapott értte. Keserű volt élete, keserű minden nap, minden óra, minden perc. Elviselhetlenné kezdett válni előtte e teher, s mint minden boldogtalan, a halálról gondolkozott, de mint minden boldogtalan, ő is érzé a láncokat, melyek az élethez csatolták : a hitet és reményt. Midőn az ebédnek vége jön, s ő szegény kinn a konyhában a csontokat szopogatta, egy fiatal, sovány, szőke ember jelent meg a konyhaajtóban, s mint szolgálóktól szokták, kérdezé: — Lelkem ! itt lakik-e Erdey Péter úr ? — Igen, itt lakik, — felelé Boris elpirulva és lesütve szemeit, — tessék besétálni. A fiatal ember az ajtóhoz lépett, kopogtatott, s a „szabad!“ szóra belépett a szobába. Boris betekintett a fölnyilt ajtón, mely elzárta előle az apai szivet, s fájdalma talán még nem volt soha ily szívszaggató, mint most. Kezéből kihullt a keserves falat, a konyha legsötétebb zugába húzódott, egy alacsony, törött lábú székre állt, s fuldokolva zokogni kezdett. Benn a szobában ezalatt megszólalt a zongora, szép, bús magyar nótába olvadva sírtak a hangok, s Boris, szabad folyást engedve fájdalmának, versenyzett a sírással. A zongora a szobában, a konyhában zokogott; az érzéketlen hangszer könyökre fakasztá hallgatóit, s a tépett lélek, az epedő szív nem birt részvétet gerjeszteni maga iránt. Az ifjú a zongoramester volt, ki Klárit fogja tanítani. Ő zongorázott, míg az uraságra vergődött szakácsnő, kövér keblére szorítva leányát, pöfffeszkedve állt a zongorázó előtt, és azon látszott gondolkozni, hogy mivé leve ? E gondolatot nem állhatta meg sírás nélkül. A zongoramester nem volt csúnya fiú, és nem volt több 26 évesnél. Rendes vonásaitól csak az orr ütött el egy kissé s Péter úr orrának hódolni látszott, mely nagyságot elérni nehezen leend képes. Mi azonban a kiterjedést illeti, szárnyai meglehetősen beterültek az arc két oldalába, s ott nyújták ki izmos minőségüket és mennyiségüket egészen a száj két végéig. A termékeny képzelődés már előre is látható, hogy az orr rendes művelés által éppen oly termékeny lehet a borvirágokat illetőleg, mint a Péter úré, s ha a bimbók, melyek már fejfedezni kezdenek, majd kinyíltak, egész kertté fogják átalakítani az érdemes arc azon részét, mely az orr szomszédságát képezi. Az ifjú modora kitűnő volt. Apró szemei éppen úgy csillogtak, mint a Péter úr szemei hajdanában, s ha mozgásáról s előadásáról ítélni lehetett, az új nemzedék ez ifjúban még nem korcsosodott el egészen, s mintegy látni lehetett, hogy Péter úrnak egykor elhagyott nyomdokain halad. A szakácsnőt minden teketória nélkül és oly könnyedén címezte nagyságos asszonynak, mintha ennél kisebb valamit már nem is lehetne kimondani magyarul; a kisasszonynak pedig annyi bájjal adta meg a „nagyságos kisasszony“ címet, hogy Péter úr maga is megbotránkozott rajta, de nehogy észrevétesse, kidöcögött a szobából. Midőn a konyhán keresztül ment, a zokogó Boris eléje szaladt, megragadta kezét, és ajkaihoz emelve, csókokkal halmozá el. Péter úr nem tudta mire vélni a dolgot, s megdöbbenve állt néhány pillanatig. — Szivemből, tiszta szivemből kívánok születésed napján minden jót, — kedves — a apám,— rebegő fuldokló zokogás közt a leány. — Mit ? — kérdő zavartan Péter úr, — nekem ? — Hja igaz-igaz, — köszönöm, köszönöm — mondá kissé meghatottan, aztán kezét kiszabadítva a leány görcsösen kulcsoló kezei közül, kibicegett a konyhából. Szedte lelke! — mormogó magában — lám, hogy tudja születésem napját, mely csakugyan ma van. Az a ... az én születésem napja is ma van Már mégis kell neki adni valamit. De ugyan mit igaz, igaz. Cipője nincs. Lám, mily jó, hogy anyja cipőit megőriztem. Most már illeni fognak lábára. E szavak után szobájába csoszogott, s néhány perc múlva kikiáltott az ajtón : — Böske te ! — Halad-e Böske ? A leány, atyja hangját hallva, kiszaladt a konyhából — Jer, jer ! — mondá neki Péter úr. Boris atyjához sietett, ki egy pár penészes cipőt nyújtott neki oda : — Ne, úgy hiszem, jók lesznek már. Anyád cipői voltak. A leány elhalványodott, és reszkető kézzel nyúlt a cipők után. Péter úr átadta neki, és visszavonult szobájába. Boris sokáig állt szótlanul. A cipőket, mint imádságos olvasót, tartó kezeiben s nézte oly benső tisztelettel, mint talán egy szentséget nézhetett volna. „Anyám cipői!“ rebegé álomszerüleg, s újjai mindinkább görcsösen szorultak össze. „Anyám cipői“ rebegé hangosabban, kinyújtott karokkal feszítve a cipőket vagy elébe. „Anyám cipői !“ zokogó magán kívül, a cipőket keblére, aztán ajkaihoz szorítva. „Oh! anyám, anyám !“ — hangja könyekben és zokogásban fuladt el. Péter úr benn a szobában hirtelen füleihez kapott Mintha ágyúztak volna mellette , leánya kiáltását, lehet, a lelkiismeret ezerszerezte meg. Hang, mely elenyészett! Boris ki tudja, meddig állott, könyeivel áztatva az ereklyét, mert a midőn a konyhába visszatért, a nagyságos szakácsnő, pipacscsá pirulva mérgében, rivalkodott rá : — Te lomha! Te el merted hagyni a konyhát ? Legények után voltál kuncsorogni! — Most meglátta Boris kezében a cipőket, kiragadta, és a leány fejéhez verte. — Hát lopni voltál ? — Nesze ! Boris szótlanul tűrte ez iszonyú bánásmódot, könyei végig folytak arcán, s lelke némán rebegte szivében és agyában : „Anyám, anyám !“ (Folyt, köv) A mi fiatalaink. Hoguette Ottó beszélye. (Folytatás.) Midőn a nők éppen visszaindultak a vár felé, az inas sietve közeledett feléjük. Vendég érkeztét jelenté. Clotilde kisasszony fogadta el Nithart követségi tanácsost. Egyszersmind egy elkésett levelet is átadott az inas, mely éppen most érkezett, s a vendég érkezését jelenté. Midőn Valentine lányát s a csinos férfit a kandalló mellett ülve megpillantó, a mint ezek a legélénkebb társalgásba merültek, egész bensejében megrázkódott. Azonban élénk pir lepte el arcát, midőn a férfi fölpattant s élénk örömmel csókolt kezet. Valentine elég világműveltséggel birt izgatottságának legyőzésére, s azonnal a szívélyes háziasszony szerepét ölte föl. Nithart bocsánatot kért látogató-