Fővárosi Lapok 1870. szeptember (191-215. szám)

1870-09-27 / 212. szám

212-dik 87. Kedd, szeptember 27. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Félévre 7 ft 1 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK, IRODAI.MINAPI KÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a redes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. ev­. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor ....................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr­. *sá Előfizetési fölhívás a­­FŐVÁROSI LAPOK“ okt.—dec. folyamára. A postautalványok fölöslegesekké tették, hogy ezentúl külön mellékletben is kiadjuk fölhívá­sainkat, miután postautalvány mellett az előfize­tés beküldése csak öt krajcárba, míg levélben legalább is 18—20 krba kerül. Ennélfogva most és jövőre csak lapunk homlokán ajánljuk napi közlö­nyünket a műveit olvasó­ közönség további figyel­mébe. Folytonos törekvésünk — nagyszámú és jeles írói kör közreműködésével — napról-napra érde­kessé tenni lapunk tartalmát, válogatott szépirodalmi művek, változatos tárcák, széleskörű külföldi leve­lek, friss és bő hírrovatok, és az idény- és világese­mények (például közelebb a fürdő­élet, utazások és háború) leírásai által. Az ősz-téli idényben a főváros társas­életét s megélénkült irodalmi és művészeti mozgalmait is minél tüzetesebben fogjuk vissza­tükrözni. Ez úton kívánjuk föntartani, sőt fokozni lapunk iránt a közönség részvétét. Tóth Kálmán, Vadnai Károly, laptulajdonos, felelős szerkesztő. Az „Athenaeum“ kiadó­ hivatala, mely lapun­kat kiállítja, szétküldi s ahhoz koronkint divatképe­ket is mellékel, kéri az előfizetések mielőbbi bekül­dését, a­mennyire lehet, postautalványok ál­tal, mely az előfizetőnek is legkevesebbe kerül. Elő­fizetési ár: évnegyedre 3 frt 50 kr., különben min­den évnegyed elején félévre is lehet előfizetni 7 fo­rintjával. A jó barát születésnapja. Elbeszélés: Kosár Emiltől. (Véged Legjobb lenne eljutni a széles világba, és el­veszni az emberek közt. De ismét, ismét Helén! Mi fog történni Helénnel ? Érdemes volt-e bűnt követni el, ha annak csak gyötrelmeit érezi? Végre is min­den csak gyanú: ki tudja, mi tartotta vissza Vilmost ? Ha eltávoznék, mikor menyasszonyának azt mondta, hogy beteg, ki magyarázhatná ezt meg ? Minél nagyobb a veszély, annál jobban ragasz­kodunk a legcsekélyebb menedékhez is. Csak nagy kétségbeesés közben biztathat a remény oly pará­nya, melyet máskor meg sem látnánk, mert hisz ez minden. Még semmi sem bizonyos. A meggyilkolt fia tudhat mindent, s akkor elveszett egy élet. De ha nem tud, meg van nyerve az élet egy része. Ezt nem lehet eldobni. Ha fut, menekül, mi célt fog elérni ? Nincs többé Helén, s akkor jót tesz vele, a­ki meg­öli. Itt kell maradnia, mert közel a számadás, melyből juthat számára nyereség. A negyedik napon Helén jött el társalkodónője kíséretében, hogy meglátogassa vőlegényét. Egy napsugár szállt be a sötét börtönbe. Tordainak semmivel sem kellett erősíteni, hogy beteg. Helén a­mint meglátta, első szava ez volt: „Ön nagyon szenved.“ Zoltán csakhamar Vilmos után kérdezősködött, és szorongva mondta: „Mi tör­ténhetett, hogy az én barátom nem jő el hozzám ?“ . Helén azt felelte rá: „Az ön barátja egész nap szo­bájában ül s úgy hiszem, beteg, bár ő maga nem mondja. Én figyelmeztettem, hogy látogassa meg önt, és meg is ígérte, de másnap azt mondta: „Elin­dultam hozzá, hanem vissza kellett térnem, mert erőt­et­e­len vagyok.“ Ő beteg.“ Ismét több nap múlt el, s a lelkész nem jött ba­rátja látogatására. Tordai elhatározta, hogy véget vet a kínos helyzetnek, s maga keresi föl. Egyik reggel csak­ugyan azzal a határozattal hagyta el szobáját, hogy elmegy. Mikor az udvarra ért, az egész falu népét ott találta, kik lobogókkal és fölvirágozva, ünneplő ruháikba öltözve, vártak a kastély előtt. Zoltánnak ekkor jutott eszébe, hogy születésnapja van. El kellett fogadnia a falusiak üdvözletét, a ha­­jadonok bokrétáját, s némi ajándékokkal viszonozni a megemlékezést. Egyik cseléd kérdezősködött tőle, ha nem kell-e valami intézkedéseket tenni a kastélyban, mer hihe­tőleg vendégek jőnek. — Ugyan kicsoda? Engem nem látogat soha senki.­­— Talán a másik kastélyból fognak jőni. — Ott nincs senki. Menyasszonyom legfölebb egy rövid „jó reggelt“ fog kívánni. — Hát a boldogult nagyságos úr fia, a lelkész ? — Az beteg. — Ma is láttam a Körös szélén. — Mondd csak, láttad többször is ? — Igen gyakran, rendesen az erdőszélben szo­kott ülni és szomorún hajtja fejét kezére. Nem oly nyájas, mint azelőtt volt. Láttam olykor, hogy egész délutánokon ott ült s néha annyira elmerült, mikép köszöntésemet sem fogadta. Tordai Zoltán végigvonta kezét homlokán. — Már bizonyos, bizonyos! — Az istenért, mi baja a nagyságos úrnak ? — Vezess föl szobámba ! Ez ember érezte, hogy meg van semmisülve. A gyötrelmek fölemésztettek már minden erőt, s csak a kétségbeesés maradt meg. A­mint fölvezették szobájába, leült a pamlagra és azt mondta: — Tartsatok megnyergelve egy lovat! — Nagyságod lovagolni akar ily betegen ? ! — Tartsatok készen egy lovat! — kiáltott erő­teljes hangon, úgy, hogy a szolga meghökkent s el­lentmondás nélkül távozott. A nagyságos úr egyedül maradt, s fegyverei­hez vonszolta magát. Azokat sorba nézte, és kiválo­gatta a legjobbakat. — Ezek az én barátaim. Kopogtak ajtaján Gyorsan elrejtette a fegyve­reket, s a­mint a zsákmányolásában megzavart vad tekintett az ajtó felé, Helén lépett be, társalkodónője kiséretében. Obi mily igéző szép volt, a­mint kezét nyújtotta, és mo­solyogva mondta: — Barátom, üdvözölni jöttem önt születése napján. Zoltán egészen elkábult, megragadta a feléje nyújtott kezet és megcsókolta. Azután leültek, közel egymás mellé, s a nő csevegni kezdett, vidáman és boldogan. Hozott magával kedves ajándékokat, min­denféle apróságokat, melyeket ő maga készített. — A hány gyöngyöt fűztem, a­hányszor a tű­vel öltöttem, mindig önre gondoltam. — Isten, áldja meg önt értte, Helén ! Tordai Zoltán éppen szemközt ült a magas ab­lakkal, melyen át messze el lehetett látni. Éppen ab­ban az irányban egy út kígyózott, mely a viz felől vezetett a kastély felé. — Barátom, hoztam még önnek egyebet is. Zoltán mosolyogva nézett rá. Szívéből jött ez a mosoly, mert szerencsétlen emberek oly érzékenyek minden legkisebb öröm iránt. Helén pedig mindig a legnagyobb örömöket nyújtotta neki. — Mi az, én szerelmem ? Helén ajkát tartotta felé. Egy csók! Tordai Zoltán odahajolt, hogy kiürítse a kely­­het, melytől üdülést várt. E pillanatban szemei az ablakra estek, s egy fájdalomkiáltással ugrott föl. Tekintete egy percig meredten függött a távolban, s keze mintha kővé vált volna, mutatott a távolba. — Ott, ott! — k­örgé kékülő ajkakkal. Helén megrettenve tekintett oda. Egy magas alak közeledett ott, hosszú, fehér talárban. — Az Vilmos! — A te férjed fia ! Tordai Zoltán, mint egy őrült rohant ki a szo­bából. XV. A lelkész nem tudta leküzdeni érzelmeit. Hasz­talan volt minden erőfeszítés, ő nem tudta elhatároz­ni, hogy egykori barátját fölkeresse. Sokszor megin­dult hozzá, de az útról vissza kellett térnie. — Én nem tudok ellentállni emberi érzel­meimnek. Végre eljött a nap, melyen évek hosszú sora óta mindig meg szoktak emlékezni egymásról, akármily távol voltak is. Előttük mindig ünnep volt egymás születés- vagy névnapja, s azt a baráti szív őszinte nyilatkozataival ülték meg. Ekkor Vilmos úgy érezte, hogy keserű szemre­hányás támadt szivében. — Te lelkész vagy, s titkodat már eddig is el­árulhattad. Gondolj esküdve. Eddig mondhattál aka­dályt, mely visszatartott, hogy fölkeresd, de most megszűnt az. Eddigi viseleted nem volt más, mint oly gyarlóság, mely abból származott, hogy nem te­mettél el egy titkot, melynek nyilvánítását egyházad törvényei szigorún büntetik. Viseleted nem az, mit a bűn titkának szentsége követel. Felöltötte rendjének öltönyét, a hosszú, fehér ta­lárt. Ő most inkább lelkész akart lenni, mint vala­ha. És megindult, hogy üdvözölje barátját születés­napján. — Egy bűnöshöz megyek, kit talán megvigasz­­talok. Egy bűnöshöz, kinek szüksége van megnyug­tatásra. Az isten tépje ki szívemből a harag és bo­­szúállás csiráját. Kezet fogok neki adni, s azt mon­dom : „Légy boldog és bosszú életű.“ * * * Tordai Zoltán futott előle. A gondolkozás el­hagyta, a megfontolásra nem maradt idő. A félelmes, borzasztó alak megjelent. A bűn mardosása ellenál­­datlan lett. Futott, mint Kain. Futott végig a folyosón, le az emeleten s ismét végig a földszint folyosóján. A­mint egy fordulathoz ért, ott jött vele szem­közt a lelkész. Megállt, mintha abban a pillanatban megkövesült volna. Az irtózat nézett ki tekintetéből, melyet a lelkészre lövelt. — Te, te! — ordított hörögve, és végigzuhant a kövezeten. A lelkész szelid, nyájas arccal tekintett rá, s le­hajolt hozzá, hogy fölemelje. A szerencsétlen kétségbeesetten ragadta meg kezét. — Isten, bocsásd meg bűneinket! — A­mint megbocsátunk mi is az ellenünk vét­kezőknek ! A bűnös ember ekkor visszaesett és elterült, egyetlen mozdulat nélkül. Helén és társalkodónője éppen e pillanatban érkeztek oda. — Az égre, mi történt ? A lelkész lehajlott Tordaihoz és fölemelte fejét. Szeméből két köny csordult ki. — Imádkozzunk ! Letérdepelt és hangosan imádkozott. Tordai Zoltán kiszenvedett.

Next