Fővárosi Lapok 1870. szeptember (191-215. szám)
1870-09-27 / 212. szám
212-dik 87. Kedd, szeptember 27. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Félévre 7 ft 1 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK, IRODAI.MINAPI KÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a redes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. ev. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ....................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. *sá Előfizetési fölhívás aFŐVÁROSI LAPOK“ okt.—dec. folyamára. A postautalványok fölöslegesekké tették, hogy ezentúl külön mellékletben is kiadjuk fölhívásainkat, miután postautalvány mellett az előfizetés beküldése csak öt krajcárba, míg levélben legalább is 18—20 krba kerül. Ennélfogva most és jövőre csak lapunk homlokán ajánljuk napi közlönyünket a műveit olvasó közönség további figyelmébe. Folytonos törekvésünk — nagyszámú és jeles írói kör közreműködésével — napról-napra érdekessé tenni lapunk tartalmát, válogatott szépirodalmi művek, változatos tárcák, széleskörű külföldi levelek, friss és bő hírrovatok, és az idény- és világesemények (például közelebb a fürdőélet, utazások és háború) leírásai által. Az ősz-téli idényben a főváros társaséletét s megélénkült irodalmi és művészeti mozgalmait is minél tüzetesebben fogjuk visszatükrözni. Ez úton kívánjuk föntartani, sőt fokozni lapunk iránt a közönség részvétét. Tóth Kálmán, Vadnai Károly, laptulajdonos, felelős szerkesztő. Az „Athenaeum“ kiadó hivatala, mely lapunkat kiállítja, szétküldi s ahhoz koronkint divatképeket is mellékel, kéri az előfizetések mielőbbi beküldését, amennyire lehet, postautalványok által, mely az előfizetőnek is legkevesebbe kerül. Előfizetési ár: évnegyedre 3 frt 50 kr., különben minden évnegyed elején félévre is lehet előfizetni 7 forintjával. A jó barát születésnapja. Elbeszélés: Kosár Emiltől. (Véged Legjobb lenne eljutni a széles világba, és elveszni az emberek közt. De ismét, ismét Helén! Mi fog történni Helénnel ? Érdemes volt-e bűnt követni el, ha annak csak gyötrelmeit érezi? Végre is minden csak gyanú: ki tudja, mi tartotta vissza Vilmost ? Ha eltávoznék, mikor menyasszonyának azt mondta, hogy beteg, ki magyarázhatná ezt meg ? Minél nagyobb a veszély, annál jobban ragaszkodunk a legcsekélyebb menedékhez is. Csak nagy kétségbeesés közben biztathat a remény oly paránya, melyet máskor meg sem látnánk, mert hisz ez minden. Még semmi sem bizonyos. A meggyilkolt fia tudhat mindent, s akkor elveszett egy élet. De ha nem tud, meg van nyerve az élet egy része. Ezt nem lehet eldobni. Ha fut, menekül, mi célt fog elérni ? Nincs többé Helén, s akkor jót tesz vele, aki megöli. Itt kell maradnia, mert közel a számadás, melyből juthat számára nyereség. A negyedik napon Helén jött el társalkodónője kíséretében, hogy meglátogassa vőlegényét. Egy napsugár szállt be a sötét börtönbe. Tordainak semmivel sem kellett erősíteni, hogy beteg. Helén amint meglátta, első szava ez volt: „Ön nagyon szenved.“ Zoltán csakhamar Vilmos után kérdezősködött, és szorongva mondta: „Mi történhetett, hogy az én barátom nem jő el hozzám ?“ . Helén azt felelte rá: „Az ön barátja egész nap szobájában ül s úgy hiszem, beteg, bár ő maga nem mondja. Én figyelmeztettem, hogy látogassa meg önt, és meg is ígérte, de másnap azt mondta: „Elindultam hozzá, hanem vissza kellett térnem, mert erőtetelen vagyok.“ Ő beteg.“ Ismét több nap múlt el, s a lelkész nem jött barátja látogatására. Tordai elhatározta, hogy véget vet a kínos helyzetnek, s maga keresi föl. Egyik reggel csakugyan azzal a határozattal hagyta el szobáját, hogy elmegy. Mikor az udvarra ért, az egész falu népét ott találta, kik lobogókkal és fölvirágozva, ünneplő ruháikba öltözve, vártak a kastély előtt. Zoltánnak ekkor jutott eszébe, hogy születésnapja van. El kellett fogadnia a falusiak üdvözletét, a hajadonok bokrétáját, s némi ajándékokkal viszonozni a megemlékezést. Egyik cseléd kérdezősködött tőle, ha nem kell-e valami intézkedéseket tenni a kastélyban, mer hihetőleg vendégek jőnek. — Ugyan kicsoda? Engem nem látogat soha senki.— Talán a másik kastélyból fognak jőni. — Ott nincs senki. Menyasszonyom legfölebb egy rövid „jó reggelt“ fog kívánni. — Hát a boldogult nagyságos úr fia, a lelkész ? — Az beteg. — Ma is láttam a Körös szélén. — Mondd csak, láttad többször is ? — Igen gyakran, rendesen az erdőszélben szokott ülni és szomorún hajtja fejét kezére. Nem oly nyájas, mint azelőtt volt. Láttam olykor, hogy egész délutánokon ott ült s néha annyira elmerült, mikép köszöntésemet sem fogadta. Tordai Zoltán végigvonta kezét homlokán. — Már bizonyos, bizonyos! — Az istenért, mi baja a nagyságos úrnak ? — Vezess föl szobámba ! Ez ember érezte, hogy meg van semmisülve. A gyötrelmek fölemésztettek már minden erőt, s csak a kétségbeesés maradt meg. Amint fölvezették szobájába, leült a pamlagra és azt mondta: — Tartsatok megnyergelve egy lovat! — Nagyságod lovagolni akar ily betegen ? ! — Tartsatok készen egy lovat! — kiáltott erőteljes hangon, úgy, hogy a szolga meghökkent s ellentmondás nélkül távozott. A nagyságos úr egyedül maradt, s fegyvereihez vonszolta magát. Azokat sorba nézte, és kiválogatta a legjobbakat. — Ezek az én barátaim. Kopogtak ajtaján Gyorsan elrejtette a fegyvereket, s amint a zsákmányolásában megzavart vad tekintett az ajtó felé, Helén lépett be, társalkodónője kiséretében. Obi mily igéző szép volt, amint kezét nyújtotta, és mosolyogva mondta: — Barátom, üdvözölni jöttem önt születése napján. Zoltán egészen elkábult, megragadta a feléje nyújtott kezet és megcsókolta. Azután leültek, közel egymás mellé, s a nő csevegni kezdett, vidáman és boldogan. Hozott magával kedves ajándékokat, mindenféle apróságokat, melyeket ő maga készített. — A hány gyöngyöt fűztem, ahányszor a tűvel öltöttem, mindig önre gondoltam. — Isten, áldja meg önt értte, Helén ! Tordai Zoltán éppen szemközt ült a magas ablakkal, melyen át messze el lehetett látni. Éppen abban az irányban egy út kígyózott, mely a viz felől vezetett a kastély felé. — Barátom, hoztam még önnek egyebet is. Zoltán mosolyogva nézett rá. Szívéből jött ez a mosoly, mert szerencsétlen emberek oly érzékenyek minden legkisebb öröm iránt. Helén pedig mindig a legnagyobb örömöket nyújtotta neki. — Mi az, én szerelmem ? Helén ajkát tartotta felé. Egy csók! Tordai Zoltán odahajolt, hogy kiürítse a kelyhet, melytől üdülést várt. E pillanatban szemei az ablakra estek, s egy fájdalomkiáltással ugrott föl. Tekintete egy percig meredten függött a távolban, s keze mintha kővé vált volna, mutatott a távolba. — Ott, ott! — körgé kékülő ajkakkal. Helén megrettenve tekintett oda. Egy magas alak közeledett ott, hosszú, fehér talárban. — Az Vilmos! — A te férjed fia ! Tordai Zoltán, mint egy őrült rohant ki a szobából. XV. A lelkész nem tudta leküzdeni érzelmeit. Hasztalan volt minden erőfeszítés, ő nem tudta elhatározni, hogy egykori barátját fölkeresse. Sokszor megindult hozzá, de az útról vissza kellett térnie. — Én nem tudok ellentállni emberi érzelmeimnek. Végre eljött a nap, melyen évek hosszú sora óta mindig meg szoktak emlékezni egymásról, akármily távol voltak is. Előttük mindig ünnep volt egymás születés- vagy névnapja, s azt a baráti szív őszinte nyilatkozataival ülték meg. Ekkor Vilmos úgy érezte, hogy keserű szemrehányás támadt szivében. — Te lelkész vagy, s titkodat már eddig is elárulhattad. Gondolj esküdve. Eddig mondhattál akadályt, mely visszatartott, hogy fölkeresd, de most megszűnt az. Eddigi viseleted nem volt más, mint oly gyarlóság, mely abból származott, hogy nem temettél el egy titkot, melynek nyilvánítását egyházad törvényei szigorún büntetik. Viseleted nem az, mit a bűn titkának szentsége követel. Felöltötte rendjének öltönyét, a hosszú, fehér talárt. Ő most inkább lelkész akart lenni, mint valaha. És megindult, hogy üdvözölje barátját születésnapján. — Egy bűnöshöz megyek, kit talán megvigasztalok. Egy bűnöshöz, kinek szüksége van megnyugtatásra. Az isten tépje ki szívemből a harag és boszúállás csiráját. Kezet fogok neki adni, s azt mondom : „Légy boldog és bosszú életű.“ * * * Tordai Zoltán futott előle. A gondolkozás elhagyta, a megfontolásra nem maradt idő. A félelmes, borzasztó alak megjelent. A bűn mardosása ellenáldatlan lett. Futott, mint Kain. Futott végig a folyosón, le az emeleten s ismét végig a földszint folyosóján. Amint egy fordulathoz ért, ott jött vele szemközt a lelkész. Megállt, mintha abban a pillanatban megkövesült volna. Az irtózat nézett ki tekintetéből, melyet a lelkészre lövelt. — Te, te! — ordított hörögve, és végigzuhant a kövezeten. A lelkész szelid, nyájas arccal tekintett rá, s lehajolt hozzá, hogy fölemelje. A szerencsétlen kétségbeesetten ragadta meg kezét. — Isten, bocsásd meg bűneinket! — Amint megbocsátunk mi is az ellenünk vétkezőknek ! A bűnös ember ekkor visszaesett és elterült, egyetlen mozdulat nélkül. Helén és társalkodónője éppen e pillanatban érkeztek oda. — Az égre, mi történt ? A lelkész lehajlott Tordaihoz és fölemelte fejét. Szeméből két köny csordult ki. — Imádkozzunk ! Letérdepelt és hangosan imádkozott. Tordai Zoltán kiszenvedett.