Fővárosi Lapok 1870. december (267-291. szám)
1870-12-03 / 269. szám
Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. 269-dik sz. Szombat, december 3. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft — kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni FŐVÁROSI LAPOK napokat kivéve minden- m o nap, koronkint képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. gjLÜP* Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor .......................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési felhívásunkat az új évnegyedre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenkint csak egy forinttal több, mint a heti divat lapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Az ünnepelt nő. (Beszély). Tóvölgyi Titusztól. (Folytatás). Az ifjúnak sehogy sem tetszett Fanni e magaviselete, s mintha valami intő ujjat látott volna abban, néhány pillanatra elkomolyodott, s gondolkozóba esett. „De hát miféle roszat láthat ez ismeretségben ? Mit árthat az nekem ? Csak Anna miatt van ez az egész!“ gondol a fiatal emberünk, s fölmerült előtte a két hölgy képe. Összehasonlítást kezdett tenni, ámde szerencsétlen összehasonlítás az, hol a mámor akar Ítész lenni. Ezalatt megérkezett Fanni a jopánokkal. Az ifjú szórakozottan fogta kezébe hol az egyiket, hol a másikat, mert lelkét valóban nyugtalanítani kezdé Fanni asszony haragos arckifejezése. — De hát mondja csak, Fanni, — szólt végre, már nem tarthatva a szót, — mi kifogása van magának ama művésznő ellen ? — s e kérdés után félve tekintett az asszony mozdulatlan, sápadt ajkaira. — Csak próbálja ezeket a topánokat, nincs nekem arra a kisasszonyra semmi gondom! — No, mert hát oly haragosan beszél róla ! — mondá az ifjú, s a jopánok próbálásához fogott ; hanem azért arcán ott ült ama nyughatatlan kifejezés, mely nyughatatlanság sehogy sem bir lecsillapodni, mig tisztába nem jövünk az okokkal, melyek másokat haragra vagy megvetésre indítanak szeretettjeink ellen. Fanniból azonban nem lehetett többet kivenni e szavaknál: „No csak majd meglássa, ne csak majd meglássa!“ Művészünk sokkal kevesebb örömmel fogott az öltözködéshez, mint előbb, s boszankodott a házsártos vénasszonyra, ki bizonyosan Anna miatt, kivel őt minden áron össze akarná hozni, követ el ily komédiát. „Ámde mit is hallgatok rá ? — gondolá, s boldogsága tündéri tájképéről letörülni igyekezett az öreg haragos arcát, ami azonban nem ment olyan könnyen. — Hát ha mégis van valami más oka is ?“ Végre kész jön az öltözködéssel, s nagyon meg volt magával elégedve. A halványság kissé jól állt neki, a barna kabát, a sötétbarna nyakkendő, világos citromszín mellény és vadgalamb színű nadrág, lábain pedig fénymázas topánok. Csinos fiú volt. Mellénye színéhez hasonló keztyűket húzott, csinosan fésült hajára illesztő új magastetejű kalapját, még egyszer körülnézte magát a tükörben, és sebesen dobogó szívvel lépett ki a szobából. Csak végig kellett mennie a földszinti folyosón, s ott volt a széles vörös-márvány lépcsőket, mely az emeletekre vezetett. Amint e lépcsőzethez ért, megállt s hosszú lélekzetet von. A vér ismét sebesebben kezdett lüktetni ereiben. Végignézte magát : nincs-e öltönyén valami pecsét vagy pehely ? kezeit végighúzta kabátja ujjain, s nehogy el legyen fuladva, mire fölér, lassú lépésekkel indult neki a lépcsőzetnek. Minden lépcsőfok, mely följebb emelte őt, oly magasságot idézett elő a légváltozásban, mintha egy-egy havasi csúcs emelné őt a másikra, s körülte alig élvezhető ritka lenne a levegő. A lépcsőkön találkozott egy pár emberrel, kikre úgy tekintett, mintha homlokáról olvasnák azok, hogy ő most Signorina Loretta de Venucionál első látogatását akarja tenni. Az emberek furcsán is néztek rá, mert művészünk minden lépcsőfoknál halványabbá lön, míg végre kínosan elszorult lélekzettel fölért az első emeletre slég után nyitó ajkait, mintha a Dhavalagiri csúcsán állt volna. Aztán végigtekintett a folyosón, melynek sima márvány tükrében mintegy fölismerhető alakját, s még nehezebben vette a lélekzetet. A folyosóról kétoldalt nagy, fehér, szárnyas ajtók nyíltak a lakásokba s úgy álltak ott, mint megannyi sírbolti fülkék, melyeken belől lidérci fény van, vagy kísérteties sötétség. Fiatalunk félve ment egyik ajtótól a másikhoz, megállt mindegyik előtt, nem hall-e valami ismeretes hangot, s egész lényében összerezzent, ha valami ajtónyitás-féle zaj üti meg füleit. — Már végigment az egész folyosón, s a legutósó ajtónál megállva, szíve egyet nyilamlott, mintha mondta volna: „ez az !“ És még csak most lett ritkává a levegő, s hogy csak egy kicsinyt megélhessen, három-négy lélekzetet kellett vennie egymásután. Aztán lábujjhegyen az ajtóhoz lépett, s alig hallhatóan kopogtatta azt meg. Semmi felelet. Az elfogultság remegésével várakozott néhány percig, aztán nagy önrábeszélések után megkopogtatta az ajtót még egyszer. Semmi felelet. „Talán nincsenek itthon ?“ gondola, s mintegy jól esett azt gondolnia, de hogy saját maga előtt bebizonyítsa bátorságát, s büszke nyugodtsággal mondhassa : „Megtettem mindent !“ citromszinü keztyüs jobbját lassan emelve az ajtó kilincsére tette, de majd lekapta azt onnan, midőn a zár megzördült, és a kéz ez ijedt rándulására az ajtó megnyílt. „Itthon vannak!“ sikamlott agyán át e gondolat, s hátát hideg borzadály futotta végig , az ajtó pedig félig nyitottan ott állt előtte, mintha kérdezni akarná: „Mi tetszik ?“ Most már be kell mennem! Újra összeszedte magát. Elhatározta, hogy nem fog remegni, és benyitott az előszobába. Csöndes volt az és üres, a fal mellett egy pár szék, s szemközt egy nagy kétfelé nyíló, barnán ragyogó ajtó. Az ifjú feszülő kebellel indult előre, s egyszer csak olyat dobbantott, hogy megrendült bele a ház; ennek oka pedig az volt, hogy egyik lába megakadt a szőnyegbe és művészünk majd orrára bukott. A dobbanásra aztán megnyílt az átellenes ajtó, s a komorna ütötte ki fejét. Fiatalunk vörös volt ügyetlensége következtében, mint a rák. — Ah! ön az ? — kiálta a komorna örömmel, és megnyitotta az ajtót. — Sétáljon be a váróterembe, mindjárt bejelentem. Éppen báró Hegyházi van itt, de az nem tesz semmit. Művészünk ismerte híréből és látásból báró Hegyházit, a dölyfös arisztokratát, ki midőn pompás fogatján a városligetbe robog, egészen meg van meredve a gögtöl, s megkívánná a házaktól, hogy födeleiket leemelve üdvözöljék. A váróterembe lépett, mely egészen be volt vonva szőnyeggel; középen egy kerek mahagóni asztal állt, azon aranyozott, roppant nagy porcellán virágtartó, s abban a termet illattal beárasztó gazdag virágbokréta. A fal mellett zöld selyempamlagok és karosszékek voltak elhelyezve. Egy nagy, szárnyas üvegajtó másik terembe nyílt, s abból egy másik a harmadikba. A mint fiatalunk e terembe lépett, fülét a Loretta csengő kacagása érinté meg, mely a harmadik teremből hangzott ki, hová a komorna sietett. Szive elszorult s alig mozgott ; hallani lehetett elfojtott leheletét, a mint szakadozva s lihegésszerűleg tört ki ajkain. Körültekintett, és nem tudta elhatározni magát : leüljön-e, vagy ne ? De talán, hogy félelemnek ne magyarázzák állását, nagy vigyázva, hogy meg ne moccanjon az valahogy, egy támlányba akart ereszkedni. Ekkor sebes könnyű lépteket hallott, hirtelen föl akart egyenesedni, lába megcsuszszant, s épp azon pillanatban, melyben Loretta a terembe lépett, hanyatlott le nagy robajjal a támlányba, aztán téglavörösen pislogott ki abból, mint ki tökéletesen elvesztette lélekjelenlétét, s nem tudja: előre vagy hátrafelé kell-e fölkelnie ? (Folyt, köv.) Az elvált nő. (Egy idealista története). Sacher-Masochtól. (Folytatás). — Köszönöm fáradságodat! — mondá megrendülve. — Jó ! de te még csakugyan szereted őt ? — kezdé újra Mezischewski. — Mindig pörlekedés, mindig harag! Én véget vetnék az egésznek. — Az lehetetlen! — kiáltá Julian. — És miért lehetetlen ? — Mert ... de nem mondhatok el mindent ! — viszonzá Julian. — Kétségkivüli, hogy már nem szeretem annyira .... de . . . engem kötelességek is kötnek hozzá. . . . és ő . . . — Nos, és ő hamis, mint a macska! — vágott közbe Mezischewski. — Először is a macska nem hamis, — válaszolt Julian, — és aztán megengedem, hogy Kossow asszony kissé tetszvágyó, kissé gyönge, de becsületes ! . . . Mezischewski bizalmasan karonfogta Juliánt. — Szabad, mint jó barátod, tanácsolnom ? — Nos ? — Hagyj föl e nővel! Többet nem mondhatok. — De ha nem tehetem, még akkor sem, ha akarnám, ha boldogságom függne ettől! — mondá Julian tompán. — Hitvány gazember volnék, ha tenném! — Vagy úgy! — mormogott Mezischewski elsápadva. — Tehát madame Pompadour. . . a te maitressed ! — Ne merészeld ismételni e szót! — rivalt rá Julian. — Legyen elég azt tudnod, hogy nem hagyhatom el e nőt. Különben menjünk hozzá ! — Elhiszem ! Ezután minden szó nélkül haladtak egymás mellett. Összerezzentem, midőn együtt láttam őket hálószobámba lépni. Ágyban feküdtem. Amint fölemelkedtem, a fölbontott, sötét baj végigömlött rajtam. Julian végtelesen halvány volt, Mezischewski pedig lángolt. — Nos .. . úgy .. . mondja meg maga, — kezdé a lengyel izgatottan, — nekem nem hiszi, hogy nem akarja önt többé látni ! — Nem akarsz többé látni ? — kérdé Julian, szigorúan rám nézve. Reszkettem tekintete alatt. — Ki mondja azt ? — mormolom. — Ez itt! — mondá Julian megvetőleg. — Mit, én hazudok ? Jó, tehát hazudok ! — kiáltott Mezischewski. — Mérsékeld magad! —szakító félbe Julian.— Ne feledd, hogy hol vagy !