Fővárosi Lapok 1871. február (26-48. szám)
1871-02-21 / 42. szám
42-dik sz. Kedd, február 21 Nyolcadik évfolyam 1871. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Előfizetési díj: Félévre ... 7 ftkr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelenéi ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1.em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ......................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Lapunk első száma elfogyván, előfizetést csak február-márciusra fogadhat el 2 forint 35 krajcárjával a kiadóhivatal. Idősb Markó Károly. (Jellemrajz). Irta: Keleti Gusztáv. (Folytatás). Műárusaink ma sem tarthatnak igényt arra, hogy a hazai művészet lendítő tényezői között számba jöjjenek, hihető, sőt határozottan tudjuk, hogy 1818-ban sem voltak Maecenások. A másokasitás azóta annyira fölkapott és tökélyre fejlesztett módjai: a kőrajz, a fametszet, a rézkarc részint föl nem volt találva még, részint újból elhanyagolva. Az emberek keveset utaztak, s azért a látképfestészet is csak holmi gyarló, higszínezetű vízfestvények által volt a műárusok forgalmában leginkább képviselve; olajfestvények megrendelésére, elárusítására alig vállalkoztak, s átalában a képzőművészet Európa- szerte siralmas pangásban sínylődött; a szobrászatnak alig egy-két kitűnőbb képviselője akadt, egyedül a zene volt a korszak uralkodó, termékeny művészete. Műviszonyaink bizonyára ma sem biztatók, de valóban borzadnunk kell, ha visszaképzeljük azt a sivár elhagyottságot, melyre Markónak buzdításra szorult tehetsége ez időtájban kárhoztatva lehetett. Egy menhelye volt csupán, hol a szellemi megdermedés elől jótékonyan élesztő tűzhelyre talált. Toldy Ferenc, tisztelt elnökünk vendégszerető atyai hajléka, hol a magyar művelődési, vagy mint akkoriban mondák : „csinosodási“ érdekek bármely képviselője szíves fogadtatásra tarthatott számot, annyival inkább Markó, kit a köztiszteletben álló családfőhöz rokonsági kötelékek is kapcsoltak. A kedvező fordulatot azonban, mely csaknem tűrhetetlen helyzetében valahára beállott, mégis csak önmagának köszönhető. Az aggteleki barlang belsejéből készült hatásos vízfestvényei felkelték Fehérváry Gábornak, a régészgyűjtőnek figyelmét, ki mint tapintatos műértő, a bizarr festvényekben lappangó nagy tehetséget azonnal fölismerte, s komolyan érdeklődvén a fiatal művész jövője iránt, őt Brüdern báróval megismertető. Ez megvásárolta Markótól az aggteleki barlangképeket, azonfelül a főváros szép környékéből való néhány látkép festésével is megbízta. E két férfiúnak érdeme azon kis konzorcium alakítása is, mely bizonyos segélyösszeg biztosítása mellett arra képesíti Markót, hogy tanulmányait a bécsi akadémia körében szakszerűen folytatható. Markó ez időtájt házasulási gondolatokkal tépelődött. Tervét pesti jóakarói a művész jövője érdekében nem helyeselték. Markó azonban nem hallgatott tanácsukra, s a meglazult jó viszonyt egyébnemű félreértések is elkeserítvén, a Pestről ígért segélyezés a második év lefolyása előtt megszűnt, s azzal Markónak akadémiai tanfolyama is megszakadt. Súlyos évek következtek most a művészre, saját vallomása szerint a legsúlyosabbak egész életében. A család gondjaival terhelve, műtermelésének irányát egyedül a kereset, a megélhetés céljai irányozták. Többnyire arcképeket festett, néha több alakból álló kompozíciókat, s a szükség vasvesszeje alatt olykor annyira meg kelle alázkodnia, hogy karperecekre, nyakláncokra s melltükre holmi miniatűr csecsebecséket festegetett. Úgy látszik, hogy a nyomor iskolája, a közhittel ellenkezőleg, szellemi gyarapodásának, önismerete kifejlődésének is hátrányára volt; másként legalább alig magyarázhatni meg azt a körülményt, hogy Markó, kinek művészkedélye és képzelete oly eleven lyrai, sőt idylli alapszínezettel birt, de a drámai elemet teljesen nélkülöző, mint gyötörhette magát oly soká a történelmi festészet céljaira irányzott meddő törekvésekkel; különösen akkor s ott Bécsben, hol a történelmi festészetnek azon időben vezérszereplője és feje Kraft volt, a szellemi középszerűség s a lelketlen kézművesség képviselője. Bécsi élete 13 éves küzdelmeinek csak utoljó felé birt önnön tehetségének valódi hivatása iránt tisztába jönni, s mondhatni, nagyon is idején volt, midőn Geymü 11 er báró, a bécsi bankár segélyzése mellett elhatározá, hogy Rómába indul, s összes erőfeszítéseit ezentúl kizárólag a tájképi szak művelésére fordítja. Markóra ráillik Heine szép verse az északi fenyvesről, midőn hóleple alatt a sugár pálmaszálról álmodik, a mely a déli forró homokban megváltója után eredez. Rómában, Tivoliban, az albanói hegyek között egyszerre csak lehullott szemeiről az ösztönszerűség hályoga. Érezte, hogy ez az ő ígéretének földje, érezte, hogy ez áldott földet ő van hivatva színekben megénekelni, dicsőíteni. Egész fáradozása, tanulmányai, készültsége mintha csak holtkincs lettek volna e pillanatig, midőn az olasz napfény első sugarában életre derült. Belvilágának egész költői ereje feltárult, feléledett; most már lázas hévvel folytak tanulmányai, s tanulmányait rohamos sebességgel nyomban követte a siker, a sikert a hit, a brit a tömeges megbízás, s a megbízások ostromát a dús jövedelem. A zárkózott, gyérszavú, komoly jövevény csakhamar ünnepelt hőse lett a campagnai művésztelepnek, s a lelkesült elismerésnek, melyben egészen új fölfogású művei a pályatársak között is részesültek, legszebb bizonyítékát maga az öreg Koch szolgáltató, a nagynevű németországi mester, ki, midőn félszázados művészjubileuma napján a Rómába sereglett ifjabb kortársak ezüst babérkoszorúval lepték meg, e koszorút átvette ugyan, de csak azért, hogy azt Markó, mint a körükben arra legérdemesebb művész fejére tegye. Szintoly megtisztelő volt Markóra nézve egy más műtörténelmi nagyság benső barátsága, az újkori legnagyobb, s valóban és görög szellemű szobrász , Thorwaldsené. Rómában tehát a méltán kiérdemelt hit, a kitűnő társaskör s a műutazók nagy forgalmából származó minden előnyökben bőven részesült, de egésségére mind roszabb hatást gyakorolt a római éghajlat. Orvosai a st.-giulianoi fürdők használatát ajánlák, s Markó az ottani gyógyvizekké hatását tapasztalván, e nyájas vidéken s a közel Pizában, családját is körébe szólitván, több boldog esztendőt töltött, mely műtermelési tekintetben is életének fényszakát képezi. A koronás fők, a fejedelmi fürdővendégek ezentúl ritkán mulaszták el meg-meglátogatni műtermét, de különösen II. Lipót, a nagyműveltségű toskánai nagyherceg barátsága indíthatta Markót arra, hogy Pizából Florencbe tegye át lakását, hol időközben a művészakadémia tiszteletbeli tanárául is megválasztatott. A nagyherceg azonfelül szabad szállással és műteremmel kínálta meg, melyet tetszése szerint válaszszon a florenci kormánypaloták bármelyikében. Markó habozott, s azon ürügy alatt, hogy mielőbb vissza készül Rómába, sem el nem fogadó, sem határozottan vissza nem utasítá a nagyherceg szívélyes ajánlatát. Mindamellett Floreneben való tartózkodása több évre terjedt, s a nagyherceg Markó magaviseletében szándékos mellőzést gyanítván, barátságát tőle megvonta. Pedig Csak az aggkor mutatkozó hirnökei voltak, mik Markónak hypochondriára hajló kedélyét elborítani kezdék. Szemeinek látereje csökkent, a társadalmi test terhére vált s mind sűrűbben nyilvánitá óhajtását : visszavonulni a falusi magányba, hol a nyájas természet s néhány meghitt barátja társaságában a működésére szükséges nyugalmat teljes függetlenségben élvezhesse. Leghőbb tisztelőinek egyike ,Gherardescu gróf, ekkor ajánlotta föl neki lakhelyül a Markó utal azóta hírre kapott apeggi villát, a Mediciekutal épült ama szép fekvésű ódon várkastélyt Antella városka szomszédjában, hogy az ősz mester telhetőleg békén és zavartalan élte le munkás életének utósó 12 esztendejét. (Folyt. köv.) Végzetes házasság. (Orosz beszély). Vovcsoh Markotól. (Folytatás). Tania figyelmesen tekinte rá, és hallgatott. — Nos, kedves kis Taniám, megmondod-e neki, vagy sem ? Tedd e barátságot érttem, kérlek, beszélj vele! — Beszélni fogok! — Ah! köszönöm, édesem, és imádkozom éretted istenhez. Isten rólad sem fog megfeledkezni. Úgy lehet, nemsokára te is egybekelsz Alexissel. . . . Majd gyakran meglátogatjuk egymást ezentúl is. Parasa csak csevegett, csevegett, és nem sietett többé haza. — Mit csinál Péter ? — kérdé Tania. — Oh ! mily felséges ember ő! És ő engem szeret, nagyon szeret! .. . Tegnap este mindent elintéztünk. . . . Atyámnak is jó kedve volt, alig hagyott minket szóhoz jutni. Mi hallgattuk beszédét és feleltünk kérdésére. . . . Péter örökké rajtam legelteté tekintetét, és én is rajta felejtem szememet.. .. Két hét múlva lesz a menyegző! . .. Isten áldjon meg, Tania, és még egyszer : fogadd hálámat! Ezzel hévvel megölelvén Taniát, hazafutott. Este Mihály látogatást tett Taniáéknál, ki híven elmondta neki, amit Parasa rábízott. — Ah! istenem! Hihetek e füleimnek ? Jól hallottam-e ? — sohajta föl Mihály. Mielőtt első meglepetéséből magához tért, nagyon szerencsétlennek érze magát, s elcsüggedve ült le Tania mellé. — Ah ! mily hűtlenek is vagytok ti leányok! Tehát ily könnyen megváltozik a női szerelem, a női hűség ?! . . És ime, Parasa is csak olyan, mint a többi! Pillanatra elhallgatott s lehajta fejét, majd Taniára tekintve, igy szólott: — Nem eléggé szánandó ember vagyok én ? Tania semmi vigasztaló szót nem mondott neki, de Mihály mégis megköszönte részvétét, melyet iránta tanúsítani látszott. Hogy Mihály keserűségét elfojtsa, zajos örömekben, mulatságokban s vidám cimborák körében keresett vigasztalást, majd berándult a városba s hol egy övét, hol egy sapkát vásárolt magának. Ekkér igyekezett szórakozni, és minden szórakozás egészen megkönnyebbité lelkét. — El-elkábitom olykor szivemben a bánatot! — szólt egy izben Taniához. — Bár csak isten egészen elfeledtetné veled a bánatot! — szólt a leány.— Köszönöm, kedves kis húgom! Te vagy a világnak legjobb leánya. Láttad e Párását mostanában ? — Már rég nem találkoztam vele. — Mi lesz belőle ? Azt mondják, az a Péter valóságos vadállat. Nagyon szeretném látni Párását, hogy szerencsét kívánhassak neki, a hűtlennek! Szeretnék lakodalmán is jelen lenni, hogy megszégyenítsem azt az áruló nőt! És ha meg nem hívnak a menyegzőre, elmegyek a templomba, hogy szemrehányhassam csalfaságát ! — Ugyan eredj ! Már miért tennéd azt ? — Miért ne tenném, kis húgom ? Ő kissé zavar-