Fővárosi Lapok 1871. február (26-48. szám)
1871-02-26 / 47. szám
47-dik sz. Vasárnap, február 26. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 1871. Előfizetési díj: Félévre . . . 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. az. 1. óra. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor .....................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Zongorahangok. (Korg Banak). L Lágyan zendült meg ujjaid alatt A zongorának bűvös húrja ; S lelkem elfogta, mint bús alkonyat, Egy fájó érzés néma búja. Az akkordok melódiája Lelkemre mint felhő leszállót, És meggyűlöltem a világot. Szivemre hulltak a csodás hangok, Mint halk eső a szomjú földre, A félhomályban sugárzott arcod, S a hangok jellegét áttörte. Egy új tavasa jöttét éreztem, Szivem újra éledt, virágzott, És megszerettem a világot. II. Oh! mennyi öröm, mennyi fájdalom Támad föl újra eme hangokon : Halálharang, nászzene, imadal, Vesztett csata, szabadság, diadal, Csalódás gúnyja, titkos sejtelem, A legédesebb forró szerelem .... Most úgy zokog, majd meg úgy nevet itt, S gyönyör a seb, amit a szivbe nyit! III. Álmodni oly jó ! . . . Szelid fátyolét Hogy ha szememre boritja az álom, Én úgy hiszem, hogy megjött már halálom, S szemfedőmön a nap világol át. Hunyd le szemed, álmodjál édesen, Álmodjál örök, boldog ifjúságról ! Hallgasd a dalt a sphaerák ajakáról, S én álmodat majd halkan meglesem. Hallgasd a dalt! Már nőnek szárnyaink, Emelkedik az ég felé már lelkünk. . . Ah! mennyi illat, fény van ott felettünk, S elénk az Urnák szent mosolya int! IV. Tudsz-e még sírni? Vannak könyeid ? — Oltsd ki szivednek égő sebeit! Tudsz-e nevetni? Van e mosolyod? — Jöjj, nevessünk ki minden bánatot! Ha nem tudsz sirni és nevetni sem : — Hallgasd a dalt, megtanulsz, úgy hiszem ! V. Tovább, tovább ! ... Az ily perc ritka, S mi nagy benne a hatalom ! Ím, rejtve van a szív mély titka, Midőn játékod hallgatom. Tovább, tovább! . . . Szivem virági Már nyiladoznak csendesen, Kelyhüket kezdik már kitárni, És illatjukból hal terem. Tovább, tovább !... Én egy füzérbe Gyűjtöm minden virágomat, S füzérem zsámolyodra téve, Bár ott a hervadás elérje : Édes nekem a gondolat! Komócsy József: Az élőhalott. (Beszély). Sz. Madarassy Klotildtól. (Folytatás). Helén a boldogság és fájdalom ellentétes érzetei alatt összeroskadva, letört virágként hanyatlott a szomorúfüzek alá, s elhaló hangon rebegte: — Istenem, engedj meghalnom! E percben a félig átért leány hideg arcát forró lehelet érinté, s egy reszkető hang ezt súgta neki: — Ne halj meg, te boldog fogsz lenni! Nem volt ereje szemeit fölnyitni, s csak valami halk suhogást, mint röpülő angyalszárnyakét, vélt hallani. Julia volt, ki neki ama vigasztaló szavakat mondá, s aztán eltűnt. Pár perc múlva a szobaleány, kit segítségére Béla küldött, magához térítette őt árulásából, mely szenvedő állapotánál fogva nem volt egészen meglepő környezetére nézve , s nem sokára visszatért a kastélyba, hol már aggódni kezdtek hosszas kimaradása fölött. Helén később visszaemlékezett a kertben hallót, vagy mint ő hitte, önkívületében álmodott, rejtélyes szavakra, melyekben az ábrándos leány valami isteni kinyilatkoztatást vélt látni; egy megnyugtató, áhitatos érzés, egy neme a mennyei vigasznak szállott mélyen megrázkódott szivébe. Midőn Béla, kínos lelki tépelődések közt bolyongva a szabadban, mintegy két óra elteltével viszszatért a kastélyba, ott már az előbbi zaj és fény helyett csönd és homály uralkodott. A vendégek mind eltávoztak, köztük szülei és Helén is. Nehéz szívvel ment föl a lépcsőzeten és lépett ama kis csarnokba, mely az ő lakosztályát a nejéével kapcsolta össze. Itt Julia komornáját találta, ki lábhegyen ment eléje, halkan súgva: — A nagyságos asszonynak heves főfájása van. Éppen most nyugodt le. Béla néma fejbólintással vette tudomásúl e hirt, s könnyebbült szívvel vonult vissza szobáiba. III. Másnap az új házaspár a reggelinél találkozott egymással. Julia arca szembetűnőleg halvány és szenvedő volt. Béla pedig erőtetlen udvariassággal csókolt neki kezet, s hogyléte felől tudakozódott. — Még mindig szenvedek! — felelte a fiatal nő bágyadt hangon. Aztán szemlesütve téve hozzá: — Azt hiszem, nehány napi nyugalom helyre fogja hozni egésségemet. Ez alatt az inas behozta a postáról újonnan érkezett hírlapokat s egy levelet, s ura parancsára a reggeliző asztalra helyezte azokat. Az ifjú hölgy egy lapot vett kezébe, mig Béla a levelet bontotta föl. Ennek elolvasása után némi zavarral szólt Júliához : — Pártunk klubbjának elnökétől meghívás egy fontos értekezletre, amelyben én ezúttal aligha vehetek részt. — Nem, barátom! — szólalt föl élénken Julia. — Neked nem szabad elmulasztanod egy alkalmat sem, a hol szó vagy tett által szolgálhatsz az ügynek, melynek életed egész tevékenységét tartozol szentelni. — De ez több napi távollétet igényel, s te unatkozni fogsz itt egyedül a falusi magányban! — Nem elég időtöltésül szolgálnak e könyveim és zongorám ? S ezenkivül nem áll-e rendelkezésemre, jó atyád gyöngéd figyelméből, egy csinos kis sandolin, a melyen, — folytatta gyönge mosolylyal, — a szép nyári estéken a kertünk alatt folyó Tiszán kedvem szerint ringatózhatom ? — Megvallom, Julia, e veszélyes kedvtelésed, mindamellett, hogy bámulatos erővel és ügyességgel kezeled az evezőt, némi aggodalmat okoz nekem. — Nincs erre okod! Én szülőföldemen gyermekkorom óta gyakoroltam vizen és szárazon az erősebb testmozgásokat. Béla nem tett több ellenvetést, s egy óra múlva útban volt a megye székvárosa felé. IV. Julia egyedül maradt. Egyedül háborgó gondolataival, kesergő szívével. A fiatal nő mindent tudott, miután tanúja volt a Béla és Helén közötti kerti jelenetnek. Tudta, hogy az a férfi, kit ő, mióta csak eszmélni, gondolkozni, érezni képes, szeretett, előbb képzeletben, később személyesen megismerve, lelkének egész erejével, forró, fiatal szivének minden vágyaival, őt nem szereti; hogy az csak az adott szó, a férfiúi becsület kötelességérzetéből vette őt nőül, míg egész lelkét egy más hölgy iránti rejtélyes, önmaga előtt is titkos vonzalom foglalta el, s e tudat a legmélyebb keserűséggel tölté el szivét. Mindamellett, hogy volt annyi ereje az elmúlt estén, nemes lelke egy rögtöni sugalatának engedve s a szívbeteg leány szánandó állapota által mélyen meghatva, annak ama végszetszerü, vigasztaló szavakat súgni, kimondhatlanul szenvedi, s heves főfájás ürügye alatt szobájába zárkózva, az éj hátralevő óráiban a fájdalom és kétségbeesés minden fokozatán átment. A legtöbb ember, ha boldogtalan, abba a tévedésbe esik, hogy szenvedéseinek okát mindig másoknak tulajdonítja, holott nem ritkán saját magában fekszik az. Nem így Julia, kinél az erős lélek tiszta fölfogással és helyes itélő tehetséggel párosult. Ő mélyen érezte megsemmisített reményeinek, boldogtalanságának, szóval: célt vesztett életének egészsúlyát, de nem okozott, nem vádolt e miatt senkit. Sőt ellenkezőleg: magának tett szemrehányásokat, hogy oly rövidlátó volt, föl nem ismerve Bélában a vonzalom hiányát, s férfias komolyságnak véve azt, ami annál udvariasság által mérsékelt közöny volt. Ő nem volt igazságtalan; beismerte, hogy a helyzet által nem csak maga szenved, hanem Béla és Helén is. Szánta magát, kinek élete ezentúl csak önküzdelemből és lelki tépelődésekből fog állani; szánta Bélát, kire egy örömtelen házasélet várt, s végre szánta Helént, ki a bizonyos halálnak ment eléje, de egy egyszersmind irigyelte is, hogy Béláért áldozhatja föl magát. — Oh! ha ő is föláldozhatná magát e szeretett férfiúért, annak boldogságáért, mennyire kibékülne a sorssal, önmagával, mindennel! — gondolta magában. Visszaadni Bélának teljes szabadságát, visszaadni Helént az életnek, s így a két szerető szivet egymásnál«, anélkül, hogy azok előtt magát elárulná, hogy azokat vagy magát legkevésbé kompromittálná, ez volt a föladat, melyet magának kitűzhetni vélt. S e gondolat nem hagyta el többé. Ezzel jártkelt magános napjaiban, ezzel virrasztotta át az éj gyötrelmes óráit, míg az mindinkább kibontakozva az önmagával küzdő lélek zűrzavarából, egy világos eszmévé, s végre erős, ingatlan határozattá fejlődött ki. (Vége köv.) Lapunk mai számához féliv van mellékelve. A szép Pécopiu s a szép Bauldour. llugo Viktor elbeszélése. (Folytatás). Visszafordulva, látta a szép angyalt, aki nevetve nézett rá. — Mit csinálsz ott ? — kiáltott rá a démon. — Látod, — felelé az angyal, — az előbb mosolyogtam, most pedig nevetek. — Oh! te égi madár, te ártatlan te, mit bánom én azt ? — válaszolt rá Almodi. De az angyal elkomolyodott, s így szólt hozzá: — Sárkány, íme halld, hogy mit mondok én