Fővárosi Lapok 1871. április (75-99. szám)
1871-04-22 / 92. szám
vára hallgatnának s azt követnék, kevés boldogság lenne a földön. Ne tagadja meg nyájas válaszát, ne törődjék az emberek mendemondáival, hisz ezek hangja nem is jut föl ama körbe, hová én az én nőmet vezetni fogom. Az utósó szavaknak meg volt hatásuk. Clemence le volt győzve. A női hiúság ülte most győzelmét. A szegény leány „igen“-t mondott. A báró pedig túl boldog volt. Ekkor lépett be Clemence nénikéje; az ifjú pár ezzel együtt közönyös tárgyakról kezdett beszélgetni, s a báró csak későn távozott. Másnap reggel Clemence-nak levelet adott át komornája. A szép, férfias írás ismeretlen volt előtte. A bárótól érkezett s tartalma ez volt : „Szeretett Clemence-om! Tegnap a nénike közbejött, megakadályozott, hogy mindent elmonjak, mit el kell mondanom. Most tollhoz nyúlok, hogy a hideg papíron mondjam el, amit szép szemeidben gyönyörköve szerettem volna elbeszélni. Pár hete elhalt egy nagyon gazdag távoli rokonom, ki mindenét nekem hagyta, azon feltét alatt, ha halála után egy hó leforgása alatt megnősülök. Én akkor nevettem e végrendeletet, még nem tudtam, hogy az általam akkor annyira becsült szabadságnál édesebb egy szeretett,kedves kis nő rabszolgájának lenni. Most tudom és érezem azt ! Clemence-om!, soha nem vágytam e vagyon leírására, de most vágynom kell, mert ettől függ a te beírásod! Szüleimtől vajmi keveset örököltem, s vig, semmit nem gondoló életemmel csakhamar túltettem a kis vagyonon. Tehát semmim sincs, ha távoli, elhalt rokonom hagyatékát meg nem kapom. Tudom, te a te nemes lelkeddel mit sem törődnél vele, vájjon az, ki oltárhoz vezet, gazdag-e ? ; sőt jól esnék neked őt nem csak szerelmeddel, de világi javakkal is elhalmozhatnád; de nem így van ez atyádnál! A jó öreg soha sem egyeznék bele, hogy kezedet egy szegény bárónak nyújtsd oda. Ő a pénz embere, nem lehet hibául felróni nála a pénzemberek ez átalános betegségét. Atyádért tehát okvetlen bírnom kell az örökséget! De hogyan ? Ha azt bírni akarom, három nap alatt meg kell nősülnöm! Ily hirtelen pedig atyád — azt bizonyosan tudom, tehát ne is beszélj erről vele — nem egyeznék bele házasságunkba. Itt csak egy mód van, s elmondom ezt, s habár remegek, hogy nem fogod megtenni, mégis remélek. Gyűjts lelki erőt! Erre nagy szükséged leend. Áldozatot, nagy áldozatot kell hoznod boldogságunkért! Jöjj velem, atyád tudta nélkül! Elviszlek Estbe, ott a pap jó ismerősöm, összeeshet. E perc lesz életem legboldogabbika. Atyád ezután, a bevégzett tény miatt egy kissé dühögve ugyan előbb, de később kibékélve, utólagos beleegyezését minden bizonynyal megadja. Ne tagadd meg e kérést! Ettől függ boldogságunk! S mily kis áldozat ez ahhoz képest, mit én ennek elérésére megtenni képes lennék. A világ eleintén ugyan beszélni fog talán erről, de a báróné csakhamar ünnepelt nő lesz szalonjainkban, hol bámulni fogják szerelme nagyságát és szépségét. A sírig hű B. N.“ A báró furfangosan szerkesztő levelét, s legvégső sorai megtették hatásukat.Az ifjú leány elhagyta magát szédíttetni az által, hogy ama fensőbb körökbe járhat. Csoda-e ez, midőn tudományos, jeles embereket is látunk egy-egy kis címért, egy gomblyukba akasztandó kis érdemrend elnyeréséért fáradozni ? A külszín sokakat kiforgat szép eszükből. Clemence irtózattal gondolt ugyan a báró által kikobolt tervre , de midőn délután a séta alkalmával találkoztak, rövid időn határozott a terv kiviteléről. Mindent, talán életét is képes lett volna most már vágyainak föláldozni. — Holnap ! — szólt remegve Clemence. — Holnap reggel kilenc órakor! — ismétlé a báró. . Másnap reggel nyolc órakor Clemence már fölkelt. Nagyon egyszerűen öltözött. Fél kilenckor egy kis cédulát adott át komornája. A báró írása volt. Izgatottan nyitotta föl a levélkét, hogy a következő sorokat olvassa : „Szeretett Clemence-om! Kellett volna pénzemnek hazulról érkezni, de e helyett tagadó választ kaptam. Nem érkezett. Rettentő állapotban vagyok! Van ugyan annyim, hogy Estbe elmehetünk s ott pár napig élhetünk , de atyád ily rövid idő alatt nem békül ki. Kérlek tehát kis kézitáskádban ékszereidet és a mi pénz nálad van, magaddal hozni; mert ha atyád haragja sokáig tart, drágaságaid zálogba tevése által nyerünk oly összeget, melylyel addig elesünk. Azután kiváltjuk azokat, melyek kétszer oly nagy becscsel fognak majd előttünk bírni, miután boldogságunkhoz vezettek. Szeresd téged váró imádódat.“ Clemence az utasítás szerint járt el, kis kézitáskájába rakosgatta értékes ékszereit, s ezzel karján távozott, azt mondva, hogy a boltba megy. Kilenc órakor elindult a vonat Est be. — Add ide táskádat, édesem! — mondá, azt átnézve a báró. — Amint veszem észre, alkalmatlan neked. Csevegve érték el K—t, ámbár Clemence-nak, természetesen, részkedve volt. A lépés, melyet most tett, kezdett előtte szörnyűnek tetszeni. Föláldozta nyugalmát hiúságának, s kit ne furdalna ily esetben lelkiismerete ? — Mindjárt jövök! — nyugtató meg a báró Clemence-ot, leszállva a vonatról, midőn az megállott. A vonat azonban elindult, s a báró nem tért vissza. Esőbe érve, Clemence sürgönyözött a bárókon azon békés élénkség uralkodott, mely az örömteli szivek ismertető jele. Nyoma sem volt a zajos tüntetéseknek, összeütközéseknek vagy kihágásoknak. Nem, csupán közlékeny vidámságot lehetett tapasztalni, mely kézszorításokban, kölcsönös szerencsekivonatokban és elmés megjegyzésekben szikrázott szét. Mindenféle munkásokat vagy nemzetőröket lehetett látni, kik hosszú láblókra másztak föl, és a középületekről és az udvari szállítók, cégtábláiról kalapácsütésekkel verték le az aranyozott N betűket. A kávéházak telve voltak, és a fogyasztók részt vevén a közörömben, növelték a látvány élénkségét. És a poroszok ? és a közelgő ostrom ? Ah! no bizony! Majd jutott volna valakinek akkor eszébe a poroszokra gondolni! Félre a gondokkal! Nem egy ember találkozott, ki így szólt szomszédjához : — Bizonyára nem mernek ők most eljönni, miután valahára megkaptuk! Az „ők“ a poroszok voltak, a „megkaptuk“ pedig a köztársaságot illette. Ne mosolyogjanak önök, ezen órában Páris összes lakossága osztozott e káprázatban. A párisi nép annyira hozzászokott frázisokkal táplálkozni, hogy jóhiszeműleg remélte, miszerint a poroszok csupán a „köztársaság“ nevének hallatára rémülten fognak megállni. Azt képzelte, hogy ez azon varázsszók egyike, melyek elűzik a démonokat és lecsillapítják az orkánt. E naivság kétségkívül valószínűtlennek fog látszani mindazok előtt,kik hidegvérrel olvassák e sorokat. De tanúkat lehet nevezni. Felel róla szeptember 4-kének két millió tanúja. Mindenki érezte fejébe szállni a sajátszerű mámort. Mindenkit elszédítettek e hallatlan események, és egyszerre elröpült minden: józanság, eszélyesség, nak K—ba, tudakozódva: várjon nincs-e neki is sürgönye K —ból ? — Clemence név alatt nincs sürgöny! — volt a távirdai tiszt rövid válasza. Remegve várta az ezután jövő vonatot az udvaron álló szép leány. A báró ezzel sem, sőt a harmadikkal sem jött. Este lett. Clemence sírva állt egy fához támaszkodva. — Kisasszony, itt nem szabad állani! — jegyzé meg egy vasúti szolga. — Este nem szabad a pályaudvarban maradni idegennek. — De én várok valakit! — mondá ő ijedten. — Várjon odakinn, itt nem szabad! — szólt most már parancsolólag a szolga, s intett kezével, hogy távozzék. Clemence zokogni kezdett. E percbenegy úr lépett melléje, ki visszajött a pályaudvarra valami elvesztett holmiját kerestetni, s hallván a leány sírását, tudni akarta az okot. Az úr, ki egy szír kereskedő volt, nem akart hinni szemeinek, midőn Clemence-ot megismerő. A lány mindent bevallott a jó öregnek, ki őt még az éjjel hazavitte. Az ifjú pedig elment a táskával, miben háromezer forint érték volt, s csak egy félév múlva tudtuk meg, hogy nem is az volt, akinek kiadta magát, hanem egy ügyes iparlovag. Spitzberger a leány elszökése napjának délutánján érkezett haza, s megtudva másnap a valót, úgy elbusult, hogy bezárta magát szobájába, s golyót röpített szegény, megcsalatott szívébe. Clemence fájdalma szörnyű volt. Most érezte ő csak valóban, mint szerette őt ez a szegény üzletember. De már későn volt. Eddig tartott Dóra elbeszélése. — Szomorú történet! — mondom neki. Nagyon az, s most ezt tudva, gyaníthatja, miért kerültem tegnap tekintetét. Ha ő észreveszi, hogy intek, tudakozódott volna ön után, s fájdalma annál inkább fölnjúlt volna,mert az az iparlovag az ön honfitársának adta ki magát. Ő mindig bús. Alig tudtuk rávenni, hogy színházba jöjjön. A letelt két év alatt a legkevésbé sem tudott feledni, s azt hiszem, élete sem lesz erre elég hosszú idő. S mindez egy rosz nevelőnő miatt és egy kis címvágyért! Tudja, — szólt mosolyogva, — nálunk nőknél a nevelés és nevelőnő modora nagyobb behatást szül, mint önöknél, férfiaknál. Ki tudja, mi lett volna belőlem is, ha engem saját anyám nem nevel! — Igaz, — válaszoltam, — a szülők nem lehetnek eléggé vigyázók leánygyermekeik neveltetése körül. Képek az ősi romlott Parisból.*) in. (A köztársaság. A védelmi kormány). A köztársaság ki volt kiáltva! Aki e jelenetek tanúja volt, ezer év alatt sem lenne képes elfeledni e nevezetes nap izgalmait. A megelőző estén jutott köztudomásra a legnagyobb csapás, mely valaha népet sújthatott; mindenki úgy érze, mintha egy feneketlen mélységbe zuhant volna és kétségbeesetten kereste föl nyughelyét, mely nyugalmat nem adott. Másnap vasárnap volt. Az égen felhőtlenül fénylett a nap, a szem azon kora őszi napok világosságában és melegeiben fürdött, melyek oly szépek Franciaországban. Úgy látszott, mintha ez és minden sötét víziója elenyészett volna e bűbájos reggel világában. Pária egész lakossága a boulevardokra sietett, hol a tömeg hosszú hullámzatokban tolongott a járdák mindkét oldalán. Minden arcon vidámság ült, mindenütt csevegés, nevetés hallatszott. A széles sugárút közepén minduntalan majd fegyveres, majd fegyvertelen nemzetőrzászlóaljak vonultak végig, énekszó mellett. Koránkint félbeszakadt az ének és helyt engedett e kiáltásnak : „Vive la République!“, melyet százezerszeres viszhang ismételt. Csakhamar elterjedt a hír, hogy hivatalosan is ki lett kiáltva a törvényhozó testület palotájában. Az egész néptömeg — pedig isten is tudja, hogy nem állt csupa republikánusokból — úgy üdvözlé, mint régi barátját, melynek visszatérésére régóta számított, s kinek viszontláthatásán őszintén örül. Az utcaítélő tehetség, higgadt megfontolás. Ki tudná, hogyan történt ez ? de befolyását érezte minden ember, és kevesen lehettek, kik valaha élénkebben érezték, mint ezen órában, hogy mily szép az élet! A köztársaság kikiáltásának részletei csak egyenként és estefelé jutottak köztudomásra. Midőn az új kormány tagjainak neveit elősorolták, mindenki ezt kérdezi: — És Rochefort? E kérdésre a kormány egyik tagja, több ismerőse előtt így felelt: — Rochefort ? Ah! ez igen csinos történet. A kormány már meg volt alakítva, és miután mindnyájan kineveztük egymást, bezártuk a névsort, ekkor érkezett meg Rochefort egy nagy tömeg élén, mely őt börtönéből kiszabadította és lelkesülten kiáltotá: „Vive Rochefort! Vive Rochefort!“ Trochu tábornok az ifjú journalista elé ment, némi zavarral üdvözlé őt és elburkoltan értésére adván, hogy a kormány személyzete teljes és reá nincs nagy szükség, mégis fölszólitá, hogy foglaljon helyet köztünk. A pamphlet író merev arccal hallgatá végig a tábornok szavait, aztán azon gúnyos hangon, mely a „Lanterne“ írójának egész lényét visszatükrözé, így szólt: — Édes istenem, tábornok úr, bármily állomásra tartsanak engem alkalmasnak, szívesen elfogadom. Ha azt kívánják, hogy kapus legyek a városháznál, épp oly hazafias buzgalommal fogom húzni a zsinórt, mint amilyennel önök fogják intézni a köztársaság sorsát. — Éljen Rochefort! — orditá a néptömeg. Jó arcot kellett mutatni a kelletlen játékhoz. * Francisque Sarcey : „Le siége de Paris.“ — 414