Fővárosi Lapok 1871. július (148-173. szám)
1871-07-15 / 160. szám
dés, melyet a szép őrnagy katonai egyenruhája és kardja ellenére is kiállott, remélhetőleg nem fog ártalmára lenni. Te most a legpompásabban vagy bevezetve a szép Lubinához. S képzelem magamnak, mint nyugszik most elragadó pongyolában kerevetén s te mint jelensz meg álmában előtte, szépen, mint Adonis, erősen és bátran, mint Herkules, bengáliai tűzzel hatályosan megvilágítva. . . No de most jer, igyunk meg egy üveg jó bort! — Úgy van, igyunk, a hercegnő egésségére! — Mit beszélsz? — nevete Lapinski. —Inkább ama nagy ismeretlenre, ki a taplót fölfedezte. Estefelé elment a két katonatiszt teljes díszben a hercegnő palotájába, hogy annak hogy léte felöl tudomást szerezzen. Miután e tárgyban a legmegnyugtatóbb feleleteket nyerték, visszaindultak. _Hallod-e, — mondá Lapinski barátjának, — nem elégedhetünk meg ily egyszerű tudósításokkal, hogy a hercegnőnek nincs semmi baja. Nagyon illő lesz, ha a fölötti örömünknek, hogy e balesetnek semmi komolyabb következménye nem lett, valamiképpen kifejezést adunk. Mit szólnál egy esti zenéhez ? Koltoff hangos nevelésben tört ki. — Esti zene, midőn egy kopek sincs a zsebben! — Már miért ne lehetne ? viszonzó pajkos pajtása, zsebeit kiforditva. — Ide nézz, még másfél rubel készpénzem van s mégis minden pénzerszény dacára is esti zenét adunk a hercegnőnek, olyat, minőt még nőteremtés soha sem kapott. Mialatt Koltoff még fejét rázta, Lapinski pénzét, a másfél rubelt markába nyomta s megbízta őt, hogy mindenféle szinti cifra papirt, olajat s fagygyúgyertyát vásároljon; ő maga fölvállalta a zene előteremtését s valami drága szép virágbokréta megszerzését. — Azt kezdem hinni, hogy az ördögökkel vagy cimboraságban! — jegyzé meg Koltoff. — Mindenesetre, — viszonzá Lapinski, — s éppen egy igen szegény, de vígkedvű ördöggel. Azzal elvált a két barát egymástól. Egy óra múlva — mint elrendelve volt — a preobrasenski testőrség laktanyáján találkoztak öszsze. Lapinski egy óriási bokrétával jött, melyneksszeillesztése, igaz, sok kívánni valót hagyott hátra, de az egyes virágok ritkasága s a pompás színek által mégis meglepett. — Hogy jutottál ehhez ? — kérdé Koltoff, mialatt a nehéz bokrétát kezében tartás csodálattal szemlélte. — A legegyszerűbb úton és módon a világon! — feleié Lapinski. — Az ismert úton bemásztam a hercegnő kertjébe s ott saját úri kezeimmel kötöttem e bokrétát. — Úgy hát loptad a virágokat ? — Vegyük, mintha úgy volna! — feleié a legkevésbé sem aggódó cimbora. — Az csak azért történt, hogy a legrövidebb idő alatt ismét visszaadjuk a tulajdonosnőnek. — Javíthatatlan vagy! — mondá Koltoff. Lapinski ekközben az ezred összes mosónőitől összekerestette a ruhaszárító rudakat s vezénylete alatt elkezdtek most katonái a Koltoff által bevásárolt gyertyákból és olajba mártott papírokból lámpákat készíteni s azokat a rudakra erősíteni. Az egész művelet oly katonai gyorsasággal és pontossággal ment, hogy a beállott esti homálykor el lehetett indulni. Legelöl katonák mentek, mindenféle színű égő lámpákkal; a lámpák sorai közt a két tiszt lépdelt, Koltoff a bokrétával; utána következtek a preobrasenski gárda összes kisdobosai és trombitásai, teljes díszben, frissen hajporozva, merev copfokkal. A menetet ismét lámpavivő katonák zárták be. Számos bámuló is csatlakozott hozzájuk, s midőn a hercegnő palotája előtt megállották, már beláthatlan embertömeg volt ott összegyűlve. Lapinski embereit négyszögbe állította, ami a színes lámpák fénye mellett igen jó vette ki magát. Koltoff maga közvetlen a homlok előtt állott, a szép női őrnagy erkélyével szemben. Midőn minden el volt rendezve, Lapinski fölemelte nádbotját, melyet akkor minden tiszt hordott s a dobosok a különös, valódi katonás esti zenét pokoli pergéssel nyiták meg; ekkor belefúttak a trombitások s most már együtt játszották az eredeti pedáns indulót, melyet egyébiránt akkoriban a nyilvános vesszőzéseknél is használtak. Nem sokáig tartott, midőn megnyilt az erkély üvegajtaja s kilépett a szép Lubina fehér éji pongyolában, bársonyköpenykébe burkolózva. Látszólagos bámulattal tekintett a sokaságra, a dobosokra, tisztekre; csak midőn Koltoff kalapját levéve, erőteljes dobással a bokrétát fölhajitotta, úgy hogy az a hercegnő lábaihoz esett: ismerte föl élte mentőjét s értette meg annak célját. Csinos meghajlással köszönte meg a gyöngéd figyelmet, fölvette a virágot, s midőn a dobosok ismét pergőt vertek, bedugta füleit s hangos kacajban tört ki. Lapinski csöndet parancsolt. A hercegnő még egyszer bűvös mosolylyal mondott köszönetet s viszszavonult. Nehány perc múlva komornyik jött ki s a hercegnő nevében mindkét tisztet fölhívta. — Előre! — súga Lapinski örömtől sugárzó barátjának. — Most minden kezedben van. Nyilatkozzál neki rögtön. Én addig hazavezetem hőseimet. Mig a zenészcsapat erős dob- és trombitaszó közt megfordult s eltávozott, Koltoff csöndesen, minden lépcsőszakasznál megállva, haladt föl a palotába. A komornyik pompás bútorzati szobasoron vezette keresztül, majd félrehúzott egy ajtófüggönyt s a következő pillanatban a fiatal tiszt a bájos asszony előtt állott, egyedül azzal egy boudoir-ban, mely ily időpontban oly kacéran, oly csábosan tűnt föl! A hercegnő elég tapintatos volt barátja után nem tudakozódni, hanem kecses kézintéssel s szeretetteli mosolylyal szólította föl Koltoffot, hogy foglaljon helyet mellette a valódi törökös pamlagon. — Bocsásson meg ön, — kezdé Koltoff beszédét, — bocsásson meg, hercegnő, a szegényes eljárásért, melylyel ily komoly veszélyből lett megszabadulása fölötti örömemnek kifejezést adtam, de . . . — Nincs mit megbocsátanom! — szakítá félbe a hercegnő. — Ez egy igazi katonás serenáde volt. — Ön fölötte jó! — viszonzá a testőrhadnagy. — De kérem mégis, ne ítélje ebből érzelmeimet. . . . — Én meg vagyok győződve önnek irántami jó érzelméről! — mondá a szép asszony, mialatt sötéti bársony köpenykéjét lecsúszni engedte s egy olympi istennő mellszobrát mutatta. — Oh! én boldognak érezném magamat, ha önért véremet onthatnám, életemet adhatnám! — kiálta föl Koltoff szenvedélyes izgalommal. (Folyt. köv.) Vittoria Colonna. (Egy XVI-dik századbeli olasz költőnő). I. (D..) A tizenhatodik század első felében két barátnő élt, akiknek szorosan összefűzött neve kettős csillagzatként tündököl a költészet egén, honnan szellemük fényét szép hónukra , Olaszországra sugároztaták. Forrongó idő dús keretében, a személyes megjelenés és költői törekvés vonzó ellentétében, egymást buzdítva és kiegészítve Vittoria Colonna (marchese di Pescara neje) és Veronica Gambara (Correggio grófnő) nem csak az olasz, hanem minden kor és nemzet irodalmi történetének legnemesebb s legvonzóbb női alakjai közé tartoznak. Vittoria — kivel mint barátnőjét tetemesen fölülmúló költőnővel főleg foglalkozunk — Nápolyban született, s a szellemdús, erélyes Veronicánál öt évvel volt ifjabb. A kedves gyermeket már leggyöngédebb ifjúkorában jegyzék el játszótársával: Avalos Ferenccel, Pescara gróf fiával. A serdülő leány fényes tehetséget és égő buzgalmat nyilvánított különösen a komoly tanulmányok iránt. E mellett megjelenésének szépsége friss rózsabimbóhoz hasonlított, s mozdulatainak ritka kecse, szinte lebegő menése, „l’andar celeste“ kit-kit megigézett, a ki csak látta. „Non era l’andar suo cosa mortale . . .“ Gyöngéd és nyúlánk volt, a mint magunknak a vilket képzeljük; de arcvonásai a görög virágkorszak márványalakzataira emlékeztetett, s édes ajkait nem egy költő éneklé meg. Hullámzó fürtéi ama ritka aranyszinnel bírtak, melyet a velencei nők haján annyira csodálnak; madonna-pillantású szemei pedig mélysötétek voltak, fekete szemöldökkel, éjfekete pillákkal. Művelt és gyöngéd szülők által gondosan nevelve, — mint korának legtöbb előkelő hölgye, — hazája háborús zavaraival keveset törődvén, szenvedélyes érdekkel folytatott komoly tanulmányokat, a latin s görög nyelvekben kiképzé magát s elragadtatással olvasó Dantét és a Petrarca sonettjeit. Egy Sorrentoba való kiránduláskor, virágzó narancsfák árnyában irá első verseit: kész nő szózatot a „Divina comoedia“ költőjéhez. Vittoria már tizenöt éves korában visszautasított két főrangú kérőt: a savoyai saraganzai hercegeket, noha a pápa maga lépett föl, mint szószólójuk ! Ifjú szíve minden idegszálával gyermekkora szép játszótársán függött, ki magát lovagias küzdelmekben gyakorolva, merész tervekkel s nagyravágyó álmokkal foglalkoztató képzelmét, s kinek szenvedélyes szerelme Vittoriát boldogsággal tölté el. A szép pár oltár elé lépett, midőn még alig hogy befejezék tizenhetedik évüket. Vittoria életében erre rózsaillatból s napfényből szőtt idyll következik; az ifjú pár Ischiába vonult vissza, hol Avalos Ferencnek birtoka és palotája volt. A nápolyi tengeröböl mellett fekvő e varázsszép sziget, e szőlővesszőkkel koszorúzott paradicsom —örökké virágzó rózsáival s komoly vulkánjával — négy éven át oly szerencse színhelye volt, minőt halandók csak ritkán élveznek. A híres nő legtöbb későbbi dalában az aeolhárfa hangja gyanánt rezg az ischiai utasító boldogság emléke. Az ez időben kelt édes versek csak neki szólottak a szeretettnek; leírja szép szemeit, harcias tehetségeit, nemes lényét, dicsőség után való vágyát és a saját szerelmét. És csakugyan a dicsvágy égető láza ragadta ki végre is az ifjú Pescarát bájos neje karjai közül. Midőn első Ferenc francia király, ötödik Károlyt lovagias vetélytársa, a német császári koronáért ebbeli reményeit meghiúsulni látta, nyílt küzdelmet kezdett a császár ellen, s elkeseredett ellenségeként betört Olaszországba. Flandriában s a Provence-ban, Milánóban s a Romagnában a kisebb-nagyobb csatárzások változó hadi szerencsével folytak, míg végül a páviai csatában a király legyezetett. Avalos Ferenc a háború kezdetén a császár zászlójához sietett. Hő könyükkel búcsúzott el tőle a szerető nő, s a legszebb szemekből forró csöppek hulltak ama diszköpeny arany szegélyére, melyet Vittoria készített férje számára a magányban, egyúttal fehér, selyem lobogójára gyöngéd kezeivel e szavakat hímezve: „Nunquam minus otiosus, quam otiosus.“ (Soha sem vagyok kevésbé tétlen, mint ha mit sem teszek). A marchese már huszonkettedik évében lovastábornokká kinevezve, a raverunii csatában vett részt, és noha merész bátorsága s hősies vitézsége által kitűnt, kétségbeesett védelem után mégis elfogták, s egy egész évig tárták vissza Milanóban. A fájdalmas válás és vágyódás ama korában keletkeztek Vittoria első jelentékeny sonettjei. Lelkesülten dicsőíti kedvesének hőstetteit, s leirhatlanul gyöngéd költeményben csak azon kesereg, hogy az ég nem áldá meg őt gyermekekkel, „fiúkkal, hírnevének s erényeinek örököseivel.“ Kedves fordulattal kéri erre imádott férjét: engedje meg neki, „hogy — az ő nevét saját magáéval költeményeiben egyesítve s vitézségét megénekelve — anyja legyen tetteinek.“ De az ifjú vitézt is költővé tette szerelmi vágya, s a ma igéző ischiai napok álmai egy „dialog“-ot írattak vale „A szerelemről,“ egy méltán csodált, szellem-, ékesszólás- és költészetteljes művet E nehéz napok után boldog viszontlátás s új utasitó szerelmi élet következett a bájos sziget virágos rejtekében, noha rövid, mert az ifjú hadvezért kötelességei császári ura oldala mellé hivták. De gyakran, sőt Páviának egy évig tartó ostromlása alatt is, el-elsietett „gondolatainak úrnőjéhez,“ hogy vigasztalja s bátorítsa őt, s hogy édes ajkainak csókját és szeme pillantását elvigye magával óvó talizmánul a harc ádáz zajlongásai közé. Mily fájdalmas szerencsét nyújtott ily együttlétés mégis : noha a szép nő fehér karjai a kedvest szorosan átfonták s arcát a könyek özönlék át, ajkai egy szóval sem tárták őt vissza. Végetlen bájjal bir amasonett, melyben e napokról szól, midőn viszontlátás és elválás majd egygyéolvadtak. Hasonlithatlan szépséggel rajzolja keze e könyteljes szerencsét. Elevenen áll előttünk a tiszta kép: férfias szépségében, kitüntetésekkel elhalmozottan, zsákmánynyal terhelten tér haza a barnáti hadfi, és gyöngéd, aetherikus neje félelmetes csodálattal tekint rá, mig ajka halkkal könyörg, mutassa meg neki sebeit. .................................poi mi mostrava Le belle cicatrici, cl tempo, el modo De le vittorie sue tante, e si chiare.“ Marchese di Pescara a császári hadak fővezére lett.Alattvalói imádták,ellenségei rettegték,császárja szerette. A páviai győzelmet főleg neki s a seregekre való befolyásinak köszönték. Látása, szavai, dicsé — 744 —