Fővárosi Lapok 1871. július (148-173. szám)

1871-07-15 / 160. szám

dés, melyet a szép őrnagy katonai egyenruhája és kardja ellenére is kiállott, remélhetőleg nem fog ár­talmára lenni. Te most a legpompásabban vagy beve­zetve a szép Lubinához. S képzelem magamnak, mint nyugszik most elragadó pongyolában kerevetén s te mint jelensz meg álmában előtte, szépen, mint Ado­nis, erősen és bátran, mint Herkules, bengáliai tűzzel hatályosan megvilágítva. . . No de most jer, igyunk meg egy üveg jó bort! — Úgy van, igyunk, a hercegnő egésségére! — Mit beszélsz? — nevete Lapinski. —Inkább ama nagy ismeretlenre, ki a taplót fölfedezte. Estefelé elment a két katonatiszt teljes díszben a hercegnő palotájába, hogy annak hogy léte felöl tu­domást szerezzen. Miután e tárgyban a legmegnyug­tatóbb feleleteket nyerték, visszaindultak. _Hallod-e, — mondá Lapinski barátjának, — nem elégedhetünk meg ily egyszerű tudósításokkal, hogy a hercegnőnek nincs semmi baja. Nagyon illő lesz, ha a fölötti örömünknek, hogy e balesetnek semmi komolyabb következménye nem lett, valamiképpen kifejezést adunk. Mit szólnál egy esti zenéhez ? Koltoff hangos nevelésben tört ki. — Esti zene, midőn egy kopek sincs a zsebben! — Már miért ne lehetne ? viszonzó pajkos pajtása, zsebeit kiforditva. — Ide nézz, még másfél rubel készpénzem van s mégis minden pénzerszény dacára is esti zenét adunk a hercegnőnek, olyat, mi­nőt még nőteremtés soha sem kapott. Mialatt Koltoff még fejét rázta, Lapinski pén­zét, a másfél rubelt markába nyomta s megbízta őt, hogy mindenféle szinti cifra papirt, olajat s fagygyú­­gyertyát vásároljon; ő maga fölvállalta a zene előte­remtését s valami drága szép virágbokréta megszer­zését. — Azt kezdem hinni, hogy az ördögökkel vagy cimboraságban! — jegyzé meg Koltoff. — Mindenesetre, — viszonzá Lapinski, — s ép­pen egy igen szegény, de vígkedvű ördöggel. Azzal elvált a két barát egymástól. Egy óra múlva — mint elrendelve volt — a preobrasenski testőrség laktanyáján találkoztak ösz­­sze. Lapinski egy óriási bokrétával jött, melynek­sszeillesztése, igaz, sok kívánni valót hagyott hátra, de az egyes virágok ritkasága s a pompás színek ál­tal mégis meglepett. — Hogy jutottál ehhez ? — kérdé Koltoff, mialatt a nehéz bokrétát kezében tartá­s csodálattal szemlélte. — A legegyszerűbb úton és módon a világon! — feleié Lapinski. — Az ismert úton bemásztam a hercegnő kert­jébe s ott saját úri kezeimmel kötöttem e bokrétát.­­ — Úgy hát loptad a virágokat ? — Vegyük, mintha úgy volna! — feleié a leg­kevésbé sem aggódó cimbora. — Az csak azért történt, hogy a legrövidebb idő alatt ismét visszaadjuk a tu­lajdonosnőnek. — Javíthatatlan vagy! — mondá Koltoff. Lapinski ekközben az ezred összes mosónőitől összekerestette a ruhaszárító rudakat s vezénylete alatt elkezdtek most katonái a Koltoff által bevásá­rolt gyertyákból és olajba mártott papírokból lámpá­kat készíteni s azokat a rudakra erősíteni. Az egész művelet oly katonai gyorsasággal és pontossággal ment, hogy a beállott esti homálykor el lehetett in­dulni. Legelöl katonák mentek, mindenféle színű égő lámpákkal; a lámpák sorai közt a két tiszt lép­delt, Koltoff a bokrétával; utána következtek a preobrasenski gárda összes kisdobosai és trombitá­sai, teljes díszben, frissen hajporozva, merev copfok­kal. A menetet ismét lámpavivő katonák zárták be. Számos bámuló is csatlakozott hozzájuk, s midőn a hercegnő palotája előtt megállották, már beláthatlan embertömeg volt ott összegyűlve. Lapinski embereit négyszögbe állította, a­mi a színes lámpák fénye mellett igen jó vette ki magát. Koltoff maga közvetlen a homlok előtt állott, a szép női őrnagy erkélyével szemben. Midőn minden el volt rendezve, Lapinski fölemelte nádbotját, melyet akkor minden tiszt hordott s a dobosok a különös, valódi katonás esti zenét pokoli pergéssel nyiták meg; ekkor belefúttak a trombitások s most már együtt játszották az eredeti pedáns indulót, melyet egyébiránt akkoriban a nyilvános vesszőzéseknél is használtak. Nem sokáig tartott, midőn megnyilt az erkély üvegajtaja s kilépett a szép Lubina fehér éji pon­gyolában, bársonyköpenykébe burkolózva. Látszóla­gos bámulattal tekintett a sokaságra, a dobosokra, tisztekre; csak midőn Koltoff kalapját levéve, erőtel­jes dobással a bokrétát fölhajitotta, úgy hogy az a hercegnő lábaihoz esett: ismerte föl élte mentőjét s értette meg annak célját. Csinos meghajlással kö­szönte meg a gyöngéd figyelmet, fölvette a virágot, s midőn a dobosok ismét pergőt vertek, bedugta füleit s hangos kacajban tört ki. Lapinski csöndet parancsolt. A hercegnő még egyszer bűvös mosolylyal mondott köszönetet s visz­­szavonult. Nehány perc múlva komornyik jött ki s a hercegnő nevében mindkét tisztet fölhívta. — Előre! — súga Lapinski örömtől sugárzó barátjának. — Most minden kezedben van. Nyilatkoz­zál neki rögtön. Én addig hazavezetem hőseimet. Mig a zenészcsapat erős dob- és trombitaszó közt megfordult s eltávozott, Koltoff csöndesen, min­den lépcsőszakasznál megállva, haladt föl a palotába. A komornyik pompás bútorzati szobasoron vezette keresztül, majd félrehúzott egy ajtófüggönyt s a kö­vetkező pillanatban a fiatal tiszt a bájos asszony előtt állott, egyedül azzal egy boudoir-ban, mely ily időpontban oly kacéran, oly csábosan tűnt föl! A hercegnő elég tapintatos volt barátja után nem tudakozódni, hanem kecses kézintéssel s szeretet­teli mosolylyal szólította föl Koltoff­ot, hogy foglal­­j­­on helyet mellette a valódi törökös pamlagon. — Bocsásson meg ön, — kezdé Koltoff beszédét, — bocsásson meg, hercegnő, a szegényes eljárásért, melylyel ily komoly veszélyből lett megszabadulása­­ fölötti örömemnek kifejezést adtam, de . . . — Nincs mit megbocsátanom! — szakítá félbe a­­ hercegnő. — Ez egy igazi katonás serenáde volt. — Ön fölötte jó! — viszonzá a testőrhadnagy. — De kérem mégis, ne ítélje ebből érzelmeimet. . . . — Én meg vagyok győződve önnek irántami jó érzelméről! — mondá a szép asszony, mialatt sötét­i bársony köpenykéjét lecsúszni engedte s egy olympi istennő mellszobrát mutatta. — Oh! én boldognak érezném magamat, ha önért véremet onthatnám, életemet adhatnám! — kiálta föl Koltoff szenvedélyes izgalommal. (Folyt. köv.) Vittoria Colonna. (Egy XVI-dik századbeli olasz költőnő). I. (D.­.) A tizenhatodik század első felében két barátnő élt, a­kiknek szorosan összefűzött neve ket­tős csillagzatként tündököl a költészet egén, honnan szellemük fényét szép hónukra , Olaszországra sugá­­roztaták. Forrongó idő dús keretében, a személyes megjelenés és költői törekvés vonzó ellentétében, egymást buzdítva és kiegészítve Vittoria Co­lo­n­n­a (marchese di Pescara neje) és Veronica G­a­m­b­a­r­a (Correggio grófnő) nem csak az olasz, hanem minden kor és nemzet irodalmi történetének legnemesebb s legvonzóbb női alakjai közé tar­toznak. Vittoria — kivel mint barátnőjét tetemesen fö­lülmúló költőnővel főleg foglalkozunk — Nápolyban született, s a szellemdús, erélyes Veronicánál öt évvel volt ifjabb. A kedves gyermeket már leggyöngédebb ifjúkorában jegyzék el játszótársával: Avalos Fe­renccel, Pescara gróf fiával. A serdülő leány fényes tehetséget és égő buzgalmat nyilvánított különösen a komoly tanulmányok iránt. E mellett megjelenésé­nek szépsége friss rózsabimbóhoz hasonlított, s moz­dulatainak ritka kecse, szinte lebegő menése, „l’andar celeste“ kit-kit megigézett, a ki csak látta. „Non era l’andar suo cosa mortale . . .“ Gyöngéd és nyúlánk volt, a mint magunknak a vil­­ket képzeljük; de arcvonásai a görög virág­kor­szak márványalakzataira emlékeztetett, s édes ajkait nem egy költő éneklé meg. Hullámzó fürtéi ama ritka aranyszinnel bírtak, melyet a velencei nők haján annyira csodálnak; madonna-pillantású szemei pedig mélysötétek voltak, fekete szemöldökkel, éjfekete pillákkal. Művelt és gyöngéd szülők által gondosan nevelve, — mint korának legtöbb előkelő hölgye, — hazája háborús zavaraival keveset törődvén, szenve­délyes érdekkel folytatott komoly tanulmányokat, a latin s görög nyelvekben kiképzé magát s elragadta­tással olvasó Danté­t és a Petrarca sonettjeit. Egy Sorrentoba való kiránduláskor, virágzó narancsfák árnyában irá első verseit: kész nő szózatot a „Divi­­na comoedia“ költőjéhez. Vittoria már tizenöt éves korában visszautasított két főrangú kérőt: a savoyai saraganzai hercegeket, noha a pápa maga lépett föl, mint szószólójuk ! Ifjú szíve minden idegszálával gyermekkora szép játszó­társán függött, ki magát lovagias küzdelmekben gyakorolva, merész tervekkel s nagyravágyó álmok­kal foglalkoztató képzelmét, s kinek szenvedélyes szerelme Vittoriát boldogsággal tölté el. A szép pár oltár elé lépett, midőn még alig hogy befejezék tizen­hetedik évüket. Vittoria életében erre rózsaillatból s napfényből szőtt idyll következik; az ifjú pár Ischiába vonult vissza, hol Avalos Ferencnek birtoka és palotája volt. A nápolyi tengeröböl mellett fekvő e varázsszép sziget, e szőlővesszőkkel koszorú­zott paradicsom —­örökké virágzó rózsáival s ko­moly vulkánjával — négy éven át oly szerencse színhelye volt, minőt halandók csak ritkán élveznek. A híres nő legtöbb későbbi dalában az aeolhárfa hangja gyanánt rezg az ischia­i u­tasító boldogság emléke. Az ez időben kelt édes versek csak neki szólottak a szeretettnek; leírj­a szép szemeit, harcias tehetsé­geit, nemes lényét, dicsőség után való vágyát és a saját szerelmét. És csakugyan a dicsvágy égető láza ragadta ki végre is az ifjú Pescará­t bájos neje kar­jai közül. Midőn első Ferenc francia király, ötödik Ká­rolyt lovagias vetélytársa, a német császári koroná­ért ebbeli reményeit meghiúsulni látta, nyílt küzdel­met kezdett a császár ellen, s elkeseredett ellensége­ként betört Olaszországba. Flandriában s a Pro­­vence-ban, Milánóban s a Romagnában a kisebb-na­­gyobb csatárzások változó hadi szerencsével foly­tak, míg végül a páviai csatában a király legy­e­­zetett. Avalos Ferenc a háború kezdetén a csá­szár zászlójához sietett. Hő könyükkel búcsúzott el tőle a szerető nő, s a legszebb szemekből forró csöp­­pek hulltak ama diszköpeny arany szegélyére, melyet Vittoria készített férje számára a magányban, egy­úttal fehér, selyem lobogójára gyöngéd kezeivel e szavakat hímezve: „Nunquam minus otiosus, quam otiosus.“ (Soha sem vagyok kevésbé tétlen, mint ha mit sem teszek). A marchese már huszonkettedik évében lovas­tábornokká kinevezve, a raverunii csatában vett részt, és noha merész bátorsága s hősies vitézsége által ki­tűnt, kétségbeesett védelem után mégis elfogták, s egy egész évig tárták vissza Milanóban. A fájdalmas válás és vágyódás ama korában keletkeztek Vittoria első jelentékeny sonettjei. Lelkesülten dicsőíti ked­vesének hőstetteit, s leirhatlanul gyöngéd költemény­ben csak azon kesereg, hogy az ég nem áldá meg őt gyermekekkel, „fiúkkal, hírnevének s erényeinek örököseivel.“ Kedves fordulattal kéri erre imádott férjét: engedje meg neki, „hogy — az ő nevét saját magáéval költeményeiben egyesítve s vitézségét megénekelve — anyja legyen tetteinek.“ De az ifjú vitézt is költővé tette szerelmi vágya, s a ma igéző ischia­i napok álmai egy „dialog“-ot írattak vale „A szerelemről,“ egy méltán csodált, szellem-, ékesszó­lás- és költészetteljes művet E nehéz napok után boldog viszontlátás s új u­tasitó szerelmi élet következett a bájos sziget virá­gos rejtekében, noha rövid, mert az ifjú hadvezért kötelességei császári ura oldala mellé hivták. De gyakran, sőt Páviának egy évig tartó ostromlása alatt is, el-elsietett „gondolatainak úrnőjéhez,“ hogy vigasztalja s bátorítsa őt, s hogy édes ajkainak csók­ját és szeme pillantását elvigye magával óvó taliz­mánul a harc ádáz zajlongásai közé. Mily fájdal­mas szerencsét nyújtott ily együttlét­­és mégis : noha a szép nő fehér karjai a kedvest szorosan átfonták s arcát a könyek özönlék át, ajkai egy szóval sem tárták őt vissza. Végetlen bájjal bir ama­sonett, melyben e napokról szól, midőn viszontlátás és elvá­lás majd egygyéolvadtak. Hasonlithatlan szépséggel rajzolja keze e könyteljes szerencsét. Elevenen áll előttünk a tiszta kép: férfias szépségében, kitünteté­sekkel elhalmozottan, zsákmánynyal terhelten tér haza a barnáti hadfi, és gyöngéd, aetherikus neje fé­lelmetes csodálattal tekint rá, mig ajka halkkal kö­­nyörg, mutassa meg neki sebeit. .................................poi mi mostrava Le belle cicatrici, cl tempo, el modo De le vittorie sue tante, e si chiare.“ Marchese di Pescara a császári hadak fővezére lett.Alattvalói imádták,ellenségei rettegték,császárja szerette. A páviai győzelmet főleg neki s a seregekre való befolyásinak köszönték. Látása, szavai, dicsé­ — 744 —

Next