Fővárosi Lapok 1871. augusztus (174-199. szám)
1871-08-02 / 175. szám
— Menjen ön vissza! —kiáltó szorongó hangon. — Balra a kettős tölgy között! Hozzám akar jönni ? Türelem, eléje megyek. Egyedül van-e? — Nem, én is itt vagyok! — válaszolta Luiza kis vezetője, s rögtön ott termett, hogy levezesse. Luizának magától el kellett hárítani a bokrokat kis kezével, míg a hídhoz elért. Itt új akadály volt: a megáradt patak. Edgar úr bocsánatot kért, hogy rögtön nem jöhetett, mert rendbe kellett hoznia öltözékét; a fiúnak pedig megparancsolta, hogy a hidat tegye helyére, s majd udvariasan kérte Luizát, hogy lépjen a hídra. — Ne menjen tovább, a hid csak egyet bir el! — Majd tréfásan téve hozzá: — Az a hid is, melyet életem vad hullámaira épitek, csak engem bir el. Luiza nem felelt. A festő elbeszélte, hogy erdei szent helyét eddig csak maga ismerte, s kérte Luizát, hogy e titkot őrizze meg. — Átadnám felső kabátomat is, ha elfogadná, mert e hely a köszvénybarlang. Sokba került, míg a tavaly itt kapott köszvényt elkergetem. Ön is német. Azt hittem, valami gyermek ujjong. Most erősen rálépett a hidra s monda: „Jöjjön engem és önt a hid elbírja.“ A festő kezet nyújtott Luizának, ki most az állványon levő képet, majd a sziklát és a rohanó patakot szemlélte. Mi volt vonzóbb, a való-e, vagy ennek művészi ábrázolása ? A patak egy sziklán zúgott át, hullámai egy dombot szigeteltek körül, melyen fiatal fenyő vert gyökeret. Egy mélyedésben sok ősznek harasztja gyűlt össze, csodás színben tarkálvá. A fenyők sűrűjén át az ég kékje látszott. — Mit szól ön ehhez ? — kérdezi a festő Luizát, ki még mindig némán állt. — Legjobban szeretnék hallgatni. E kép fényén és kifejezésén nyugtot talál a lélek. Köszönöm ! Örülök, hogy parlamenti beszédet nem tart ön a jobb osztályhoz tartozó német nők szokása szerint. Azok legalább is a művészt, mint a természet felelős miniszterét, interpellálják: „Hogyan tehette ön ezt? Miből fedezi költségeit?“ Lujzát, a parlament leányát, furcsán érintik e szavak. A festő folytatá: — Kisasszony, nincs könnyebb, mint egy kép ellen debattot tartani. Hiszen ha azt, mit a kép kifejez, szavakban mondhatnék el, úgy a festészet fölösleges lenne. — A festő elmondá Luizának, amit ő olaszországi útjában tapasztalt. — Most tudom csak, a művészet mire való. A távoli hegyek a természet kedvelőjét elragadják, hanem .... — Hanem? — Bocsásson meg, ha szót keresek, melyivel kifejezem magamat. — Fölösleges, ön jól beszél. Rajzol a kisaszszony ? — Eddig rajzoltam, de többé nem fogok! — fejezte be a társalgást Luiza. Egyszersmind kérte a festőt, hogy munkáját folytassa. Ő neki igen érdekes: egy művészi remek keletkezését látni. Edgar festeni kezdő a lombot, miközben elbeszélte, hogy ennek a helynek köszönheti szerencséjét. Ez a kép alapíta meg hítét, ez szerzette meg számára a becsület rendjelét. Ha e vidék nem oly elragadó, nem oly szép , úgy ő ma is csak ismeretlen homályban él. Elmondá, hogy ezt a képet már másodszor viszi ki, de mindig újabb fölfogásban. Elnevezte a sziklát „Becsületrend sziklájáénak. S míg festett, mindig a lombot és a képet nézte. Lujzára csak egy újabb festék vételénél tekintett, s megkérdező, hogy Németország melyik részébe való ? Luiza megnevezé hazáját. A művész ismerte jól, sok tanulmányra tett ott szert, s reménye van, hogy ott még több kép eszméjének is adhat életet. S ismét festett, miközben Luizától kérdezé, hogy a székvárost ismeri-e ? Luiza „igen“-nel felelt. — Talán ismeri ön Korneck Marit is, egy nyugalmazott őrnagy árva leányát ? — Hogy ne? Ifjúkori barátnőm. Nem rég vőlegényével volt jószágunkon. A híd recsegett; a festő fölkiáltott; Luiza szintén a festő lebukott, Luiza pedig a képhez kapott, s magasra tartván kezét, ő is alázuhant. A festő fölkelt s látta Luizát, amint erőlködve tartotta a képet. — Vegye el tőlem, mert nem bírom! — kiáltá. Luizával együtt kivitte a képet a partra. — Nem történt baja? — kérdé gyöngéden. — Semmi jelentősége nincs, bár a bal lábamra állni nem tudok. A fiú a vendéglőbe szaladt, s Merz úr hordszékkel és hordárokkal érkezett meg. Megindultak Luizával. Mellette Edgar úr ballagott a képpel. Szerelem. Luiza balesete az egész házat rész hangulatba ejte. Örültek, hogy orvos van közöttük, s mindenki a hallgatag fiatalember körül csoportosult. Ez megvizsgálta a lábat s úgy találta, hogy az ki van ficamodva. Gáspár, a mindenről gondoskodó, ily esetekre mindig tartott kéznél segélyt. Volt egy tégely kenőcse, mit még a pápai szolgálatból hozott magával. Nem is kevéssé kevélykedék, midőn az orvos hasznát vette e kenőcsnek. Amint a Luiza sebét bekötzék, ő egyedül akart lenni. Gondolkozott, hogy várjon a Mars eljegyzése miért hatott annyira Edgar úrra ? Azután azon tépelődött, hogy a szomszédok mit szólnak az esethez ? E tépelődésektől jótékony álom mentette meg. Midőn fölébredt, fényesen ragyogott a nap, s jól esett maga előtt látni a megmentett képet. Atyját és Edgar urat hivatá. Az utóbbitól, természetesen, megkérdezte, hogy honnan ismeri Korneck Marit ? És csak most hallá Luiza először, hogy a kapitány nem volt a Mari jegyese, s hogy csel volt az egész. Kendővel fedé el szemeit. A festő ellenben örömmel kiálta: — Meggondolatlan tett volt, de hála istennek, hogy ő szabad. Ezt nem volna szabad egy nőnek sem tenni, különösen annak, aki már el van jegyezve. Luiza eléggé nyugodt volt, hogy Marit védelmezze. Eszébe jutottak nagyanyja szavai: „Mari pályát tévesztett, belőle jó színésznő lett volna.“ A festő komolyan végignézte Luizát és engedelmet kért arra, hogy elbeszélje a Mari és ő közötte levő ismeretség történetét. Luiza kényelmesen elhelyezi magát és sóhajtott. Atyja megtapinta homlokát, s ebből a láz közeledtét gyaníthatta. A festőnek tehát másnapra kellett az elbeszélést halasztania. Luiza nem merte kérni, hogy ma beszélje el. A festő távozék, s a lány egyedül maradt atyjával. Még egyszer megkérdezé, hogy a kapitány vőlegénysége csak szerep volt-e, vagy igazság ? S Mert úrnak a valót meg kellett újra mondania. Az est elérkezett, s Luizát a láz fogta elő. Használni kényszerült az orvos csillapító szerét. Csöndes volt minden, a gyermekek nem zajongtak, a szökőkútat is elzárták. Nem halták a susogó lármát. Másnap Luiza jobban érze magát. Edgar úr megkérdezi ette: várjon elfogadja e látogatását ? Megnyervén az engedelmet, azonnal Merzékhez sietett s elbeszélte történetét. (Vége köv.) Kiló panasza. (Capriccio, a német-francia háború Saarbrücken mellett aug. másodikén történt első ágyúlövésének emléknapján). Azt mondják: pattogó, meleg kandalló mellett jól esik a hófuvatokra s jégesőkre emlékezni, melyek egykoron fejünk fölött viharoztak el. Nem igaz! Csak a kedves dolgokról emlékezünk mindig kedvesen, de bármily kellemes, biztos és kényelmes állapotba jutottunk is, mindig bizonyos bánat komor jellege vonul el homlokunkon, ha ama balvégzetű napokra emlékezünk, midőn a sors szeszélye kíméletlenül tépett és cibált bennünket. Ne csodáljuk tehát, ha a történet múzsája, Klió is — habár immár nyugalmasb óráknak örvend — a lefolyt háború első ágyúlövésére megemlékezvén, e tompa durranás évforduló napján véletlen rekriminációkban tör ki, és keserves szemrehányásokkal illeti az istenek istenét, a hatalmas Jupitert. Hírlapírói minőségünkben mindent, még a legelrejtettebbeket is tudván, a múzsa e panasza is fülünkhöz jutott, és köszönetül ama sok tanulmányért, melyben minket részesített, sietünk azt közzétenni; tán az istenek apja meghajlik a sajtó hatalma előtt, és megszűnik továbbá is oly irgalmatlan és zaklatni szorgalmas leányát. íme, a panasz. Midőn Klió ma reggel felhőágyában fölébredt, az irtát és történetkönyvet fáradtan kiejtő égi ujjai közül, és mély sóhajokkal imigyen tört ki: „Nagy Jupiter, mit vétkeztem, mily korholandó bűnt követtem el, hogy többi testvéreim közül épp engem kínzasz és gyötresz oly véletlenül? Terpsychorének, Thaliának, Melponenének, l'olyhymniának s egyéb nővéreim mindegyikének nyugpontokat, szünidőt, sőt hébe-hóba még szórakoztatási utazásokat is engedsz, mig nekem szegénynek évről-évre, óráról-órára szakadatlanúl az idő és eseményeinek nagy conto correnti-je mellett kell ülnöm, minden oldalra figyelnem és írnom, Írnom, oh! Jupiter, hogy szinte megmerevednek ujjaim, így megy ez szünet nélkül az évek ezrein meg ezrein át. Ha valaki új vallást alapít, vagy a sark melletti tengerben új szigetet fedez föl, nekem meg kell ezt örökíteni; ha fenséges fejdelemasszony fiút szül, vagy az éhes föld egy várost nyel el: föl kell azt jegyeznem, ha új öldöklő eszközt találnak föl, vagy egy korona ezer darabokra törik szét, nekem kell azt föntartani az utóvilág számára. „De hála neked, istenek atyja, vasizmokkal és acélidegekkel áldottad meg leányodat; évezredeken át egésségem kára nélkül kitartom a véletlen fáradságot. És meg kell vallanom: volt is belátásod, nagy Zeusz, a kis és nagy világeseményeket örökösen folyó árban ugyan, de bizonyos, kényelmes egyöntetűséggel és természetszerű lassúsággal engeded tovább hömpölyögni, úgy hogy a könyvek könyvével, a nagy történetkönyvvel mindig lépést tarthattam, egy perccel hátra nem maradtam, és szorgalmam, buzgalmam és tevékenységem folytán képes valók magam túlterhelése és túlérzékeny fáradalmak nélkül az emberek cselekvényeit híven följegyezni , így volt ez, oh! isteni atya, épp ama napig, melynek ma évfordulóját írjuk. Dolgoznom kellett folytonosan, de meg is birtam a munkát. Épp ma tizenkét hava, hogy a dolog rám nézve rettenetes fordulatot nyert. Ez egy esztendő fáradalmai egy évszázaddal tettek öregebbé; kezem remeg a borzasztó megerőltetéstől,mint az aggastyánnőé ; ujjaimon gyakran oly sajátságos merevséget érzek. — Aesculaptól hallottam: ez az úgynevezett irói görcs, — hogy alig bírom azokat mozdítani; szemeim homályosak s égnek a gyorsan odavetett apró vonások szakadatlan figyelemmel tartásától; testem beteg, fáradt és levert, s kimondhatlanul vágyik az Olymposz gyógyforrásaiban tartandó fürdői kúra után. „Igen, Zeusz atya, a gyötrelem egy éve vala ez, melyben busásan bűnhődtem mindazokért a szerelmi vétkekért, melyeket évezredek előtt, ifjúságom zománcos idejében, a szép, fürtös Apollóval elkövettem. Én uram, én istenem, mily hajszolás és unszolás volt ez! Elkopott még a gyémánt-lila is. Mily szünet és nyugalom nélküli munka volt ez ama végzetes nap óta, melyen a vaksággal megvert Napoleon császár fölvétette gyönge fiával birodalma határán a nevetséges tűzkeresztelést! „Íme, csak tekintsd meg a történelem könyvét ! Egy foliánssal szaporodott, mely — súlyát és nagyságát illetőleg — egy nyugodtabb század könyvével is megmérkőzhetik. Nagy szemeket meresztesz majd, oh! Jupiter, ha ez év irodai költségeit eléd teszem, óriási póthitellel fogok színed elé járulni. És csak nézd meg magát az Írást. Ismered ez ákom-bákom vonásokat? Alig! Abban az időben, midőn te az alphabet megtanításával kínzod magadat, még senkinek sem volt sejtelme e furcsán rakott, girbe-görbe vonásokról. Az emberek találták föl azt óriási, kutató szellemükkel, s alkalmazását— a szó görög, bizonyára érteni fogod — stenographiának nevezték el. E röpülő gyorsirászathoz kellett e száguldó évben folyamodnom, különben lehetetlen lett volna az őrülten egymás sarkára lépő eseményeket követnem; közönséges írásommal ma még január havát sem fejeztem volna be, és Klió könyvében arra a nevetséges anachronismusra akadnál, hogy a párisiak még mindig patkányokat esznek, hogy Gambetta még mindig Franciaország kormányzója, és Vilmos fejét még csak királyi korona díszíti. „Borzadok, ha a jövendő iskola gyermekeire gondolok. Mint fognak engem átkozni, hogy ez egy évben oly roppant hosszú leckét jegyeztem föl számukra ! Mint magolnak és bovizálnak majd a szegény fiúk, mint nyögnek a föladat terhe alatt, melyet ez egyetlen év története vet vállukra! Mint a nyugtalan gyermek kezétől rázott kaleidoskop képei, úgy váltják föl egymást a csaták; az egyik puskaporfüstje még el nem oszlott, és máris megrendíti a földet a másik tombolása és dübörgése. Az új nevek hentergetik egymást, mint a fiatal csikók, melyek pajzánkodva szaladgálnak a réten ; helyek válnak híresekké, melyek létéről még földrajzi intézetek elnökeinek is alig volt sejtelmük; az ember-tenger fölszinén nevek tűnnek föl, melyek lenn a fenéken, a homályos-