Fővárosi Lapok 1872. március (49-74. szám)

1872-03-31 / 74. szám

Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. 74-dik sz. Vasárnap, március 31. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft­­ kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj. Hatodhasábos petit­sor ....... 9kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor . . . . 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk az ol­vasók figyelmébe. Napi­lapunk ára évnegyedenkint 3 írt 50 kr., félévenkint 7 frt, s az „Athenaeu­m“ kiadó­hivatala kéri az előfizetések mielőbbi megújí­tását, hogy mindenkinek teljes számú példá­nyokkal szolgálhasson. Visszatérve: Ti napsugáros hegytetők, S jól ismert halmok enyhe bokra, Gyöngéden emlékeztetők Küzdelmes, ábrándos napokra ! Kit árnyatok keblére zárt S magasba törni készre régen, Az ifjú messze, messze járt És bujdosott­atlan vidéken. Hűs lombotok közt nemde vár Reményéből egy fris levélke ? S szerelméből egy tört sugár Villog még itt a tiszta légbe’ ? A múltak édes díja lesz, Ejtsétek azt szívemre, kérlek !.. Halom s bokor bámulva néz, Mintha csak azt súgná : nem érd­ek. Lévay József: Bilincsek közt. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtől. (Vége.) V. Egy vidám társaság mulat, szivarozik és plety­kál a k . . . i kastély verendája alatt. Köztök találjuk a mi régi ismerősünket a pös­­tyéni fürdőből: Louist. A derék gentleman ismét fölfedezett egy másik kétszázezer­ forintos leányt s nem restelte a fáradsá­got, hogy személyesen leránduljon Erdélybe, ahol eddig tudomása szerint csak koldus­mágnások, sava­nyúvizes székelyek és mezítlábas oláh papok laknak. Stefi báró elkísérte ez expedícióra. — Tudod, hogy ha füllenteni találsz, itt legyen mindjárt hátad mögött a lelkiismeret furdalása. Louis ugyan ezt a megjegyzést rendkívül szel­lemdúsnak, köstlich­nek és genialisnak találta, hanem most az egyszer szívesen elengedte volna a Stefi báró kíséretét. Minden baj nélkül megérkeztek Erdélybe. De mire a helyszínére értek, a hír trombitáján kürtért kétszázezer forint már százezerre olvadt össze. — Na, ha így megy a devalváció, félek, hogy a kisasszony nem hoz a házhoz egyéb stammkapitá­­list, mint Dunbar Fanny, — jegyzi meg Stefi báró. Louis nem ismeri Dumbar Fanny kisasszonyt. Stefi báró megmutatja neki egy költeményben, a­mit egy skót poéta írt, a Dunbar Fanny szamraka­­pitálisát, hol az egész hozomány „egy szál szoknyá­ra“ van becsülve. A skót poétának az is elég. Szerencse, hogy Peredy grófné nincs jelen. Ő méltósága kétszáz mértföldnyi távolságban szivja az Alpesek balzsamos levegőjét s arca a grogi sajt szí­néből kezd átmenni a chester szinébe. Azalatt a vidám társaság a k . . . i kastély ve­rendája alatt a Küküllő partján olyasmik elmesélé­sével mulat, melyeket ő méltósága talán shocking dolgoknak tartana. Kissé megszapulják X. szomszédot, azután Y. szomszédnép Istenem, hát miről beszéljen az ember, ha még a szomszédjairól se beszélhetne ? Szóba jön a szép Szentlőrinczyné is. Az a Dobo­­kay Béla nagyon is gyakran átlátogat Szentlőrin­­czyékhez. — Ah, vagy úgy ? Louis agyában egyszerre világosság támad, mint mikor a szentlélek leszállt az apostolokra. Világosan lát most mindent, múltat, jelent, jövendőt. — Hát azért ment férjhez olyan tehetetlen be­teghez, a­ki nem korlátozhatja szabadságában! Még csak egy megjegyzést kénytelen tenni a derék gavallér. El nem hallgathatja, mennyire örül, hogy nem vette el ezt a nőt. Stefi báró nem szól semmit, csak megrántja hátul­ról a kabátja szárnyát, a­mire Louis barátunk egy­szerre elnémul. Oh, Louis diskrét és hallgatag tud lenni. VI. — Mondtam, úgy-e, hogy ha nem vigyáz magá­ra, itt hagyja a bőrét ? — pattogott mérgesen a dok­tor, mikor egy hónap múlva ismét kihozták Szent­­lőrinczy Ernőhöz. Mi a tüzes mennydörgős mennykőt csinálhatott, hogy így elrontotta magát ? Az orvos úr praxisában voltak gyakori esetek, ahol a baj így átment a tüdőre, elgyengült Organis­mus mellett, s fiatal korban a legtöbbször ez a vége. De ilyen váratlan, ilyen gyorsan! Hiszen galoppi­­­end megy itt a sorvadás. Ni, milyen láza van! A pulsusát meg sem lehet számitni . . . Száz . . . száztiz . . . száztizenöt . . . százhuszonöt .... tuhü, millióm teringettét! Megkopogtatta a betegnek mellét jobbról, az­tán balról, fölülről lefelé, alulról fölfelé. Aztán be­ment a másik szobába, maga elé gyűrt egy fél konc papirost, mérgesen bevágta a pennát a tintatartóba, leszakított egy darab papirost, s irt rá valamit. — Hanem hát ez is mind hiába van, — dörmö­­gő, botjával nagyokat ütve a pallón. A tüdő fél ka­réja már oda van. Mit csinálhatott ez az ember? Mit csinálhatott ? Olga zokogva ült a szögletben, kezeit össze­kulcsolva. — Oh istenem, istenem! — A sírással már nem segítünk rajta, nagysá­gos asszonyom, — szólt az orvos mogorván , — előbb kellett volna gondot viselni rá. Fájdalomtól összeroskadva hajtotta le fejét Olga a pamlag támlájára. Arca fehér lett mint a kréta, s szeme lecsukódott. Az orvos kemény vén ember volt, de megha­totta az ifjú nő őszinte fájdalma. Ijedten futott egy pohár vízért, arcába fröcscsentett, s mialatt eszmé­letre térítette, psychologikus tanulmányokat tőn ma­gában. Lehetséges , hogy e viruló, ifjú hölgy szeresse azt a beteges nyomorékot, a kit férjének nevez ? Az oly lélektani rejtély volt az öreg úrnak, melynek megoldásán töprengve lógatta kövér ko­pasz fejét. Mily szép és mily fiatal! Még csaknem gyer­mek. Vonásain még az a szűzies tisztaság. Mily őrült gondolat, összekapcsolni e két lényt. — Szerencséd, szegény ember, hogy még jókor szétszakad e kapocs. Később talán sokat szenvedtél volna, — talán igen sokat. Ezt gondolta magában az öreg orvos, mikor visszatért a beteg szobájába. Szentlőrinczyt csönde­sen, nyugodtan találta. Tetszett az öreg embernek, hogy ilyen férfias resignációval veszi sorsát. Oda ment hozzá s melegen megszorította kezét. — Bravo. Ezt szeretem. Ön okos ember s tudja, hogy egyszer csak meg kell halni. Örökké nem él­hetünk. Hanem, vigasztalásul hozzá­tette: — Aztán még nem is következik ám ebből, hogy most mindjárt meghal. A beteg nyugodt mosolylyal felelt rá: — Látja, hogy készen vagyok s nem kérek ter­minushalasztást. Jó, jó, — viszonzá az orvos,­­ hanem azért csak szedje be annak rendje szerint, a­mit preskri­­bálok önnek. A szép asszony künn még mindig zokogott. A fájdalom, mely görcsösen elfojtotta szívét, oly hirte­len jött reá 6k oly erővel, hogy nem birt uralkodni magán. Tegnap még gondtalan csevegtek a nagy hársfa alatt, a férj tréfát űzött köhögéséből, ah nagy baj is az! És ma itt a halál, kopogtat az ajtón. Hideg borzadás reszkettette meg Olga tagjait. Fuldoklóit a sírásban. — De hiszen nagysád, ennek előbb-utóbb be kel­lett következnie, aziránt nem lehetett nagyságod csa­lódásban, — szólt az orvos, megdöbbenve e határta­lan fájdalomtól. Hát mit hitt nagyság? A nő nem felelt, csak keservesen sírt tovább. Délután Dobokay Béla jött át arra a hirre, hogy Ernő roszabbul lett. — Lám, lám, hát meg kell betegednem, hogy te meglátogass ? — szólt Ernő tréfás szemrehányás­sal. — Mit csináltál, hogy két hét óta nem láttunk ? Dobokay megszorította a felé nyújtott kezet, mely forró volt és nedves ; egy sóhajtást fojtott el mellében, s zavartan, komoran lesütve szemeit, vala­mi köznapi kifogást hebegett. Ernő tudta, hogy ez nem az igazi. Nagy fekete szemei, melyek most még nagyobbaknak látszottak, áthatóan függtek a szép erőteljes ifjú arcán, valami kimondhatlan nemes, magasztos és szomorúan elha­tározott kifejezéssel. Ajka már megmozdult, szólni akart, de abban a pillanatban egy új gondolat vil­lanhatott át agyán. Elhallgatott. Egy pillanatig tartott csak ez az egész, s Dobo­kay mit sem vett észre. Szemei még mindig a földön tétováztak. Mikor eltávozott, Ernő sóhajtva nézett utána. — Nem akarom, hogy egyetlen sötét árnyék is essék koporsómról életükre, — szólt magában, kezét erősen mellére szorítva, honnan a következő percben görcsös köhögési roham tört elő. Bágyadtan, kimerülten hanyatlott hátra kipár­názott nagy támlásszékében. — Nem tarthat soká, — biztatá magát szomorú mosolylyal. A nagy támlásszék oda volt vonva az ablakba, mely a terrassera nézett. Innen szokott elmerengni hűvösebb estéken, a lemenő nap nézésében. Néhány percig egyedül maradt a szobában. Ne­je és az orvos a terrasseon künn tanácskoztak. Do­bokay hozzájuk lépett most búcsúzni. A lemenő nap rózsaszínű fénynyel hintette be a csoportozatot. Az élet és az üdeség mintegy ragyogni látszott a két ifjú alakon, amint ott egymás mellett álltak s amint Olga egy tizenhat éves leány ártatlanságával emelte föl tiszta, gyermekded homlokát. Bent a homályosodó szobában is fölemelkedett e pillanatban egy kéz lassaban, mintegy áldásra emelve, s egy megtört, halk fohász szállt föl a hörgő mellből: Legyetek boldogok! Lapunk mai számához féliv van mellékelve. A halállal szemközt (Elbeszélés.) Dumas Sándortól. (Vége.) Előlépett az őrnagy, ki az elnök szerepét vállal­ta magára és Stammhoz fordulva igy szólott: — Uram! Ön az imént történteknél a becsület minden követelményét lábbal tiporta, és a segédek­nek joga volna, önt darabokra vagdalni. Ha mi a

Next