Fővárosi Lapok 1873. augusztus (176-200. szám)
1873-08-01 / 176. szám
A nászinduló. (Norvég beszély.) Irta : Björnstjeme Björnson. (Folytatás.) Majd fülébe sugdosta János, hogy ő tegnap, midőn eltávozott, mindig egyre vontatva érzé magát e helyre s midőn sziklai lakására érkezett, hol azelőtt való nap egy előkelő németet,ki a háborúban nagyon elgyöngült, vezetett oda föl, nem tehetett egyebet, mint e vendéget saját magára hagyni s kimenni a hegyek közé. így aztán az éjt a magas hegységben ülve tölté, s csak reggel tért étkezni vissza s aztán újra eltávozott. Azt is tudatta, hogy ő huszonnyolc éves és igy nem gyermek már , — hanem azért mégis érzé, hogy vagy övé lesz e leány, vagy ellenesetben vége neki. Elmondá, hogy tegnap óta folyvást vonzotta őt e helyre valami s hogy ő meg sem álmodta, hogy Mildridet itt találja, hanem midőn őt ott ülni megpillantá, azonnal elhatárzá magát, hogy lelő, midőn pedig azt is észrevette, hogy ők mind a ketten oly egyformán különösen érzik magukat, akkor, nos akkor... Az ifjú fölemelte a leányka fejét, ki már nem sírt többé, úgy ragyogott Jánosnak a szeme s Mildrid tekintetének találkoznia kellett azzal! Elpirult s lehajtá fejét. De az ifjú újra beszélni kezdett, halk, susogó hangján. A nap a fenyér fáinak csúcsai mögött rejlett ; a nyírfák levelei remegtek a lenge szellőiül s a madarak csevegése összevegyült a csermely morajával, mely tőlök oldalvást, alantabb folydogált. Ki tudná azt megmondani, meddig ültek ott egymás mellett, csak az eb rebbenté őket föl, mely el-elkószált egy ideig a környékben s aztán újra visszatérve , leheveredett előbbi helyére. Most azonban csaholva rontott lefelé. Mind aketten fölugrottak s egy ideig állva hallgatóztak, de mitsem vettek észre. Újra rátekintettek egymásra s aztán az ifjú karjába emelte Mildridet, kit gyermekkora óta senki sem cepelt karján, ahonnan ő most egyszerre oly gyámoltalannak érezte magát Hanem mikor az ifjú oly lángoló tekintetet vetett rá, lehajlott s átkarolta annak nyakát. Hiszen védőjét, jövőjét s örök boldogságát szemlélte benne, és igy érzelmének engedelmeskednie kellett. Átölelve zárták egymást. Majd visszatértek előbbi helyükre, hol az ifjú letelepedett és újra karjaiba zárta a leánykát, ki szintén nem vévé le karját János nyakáról, csak épen fejét hajtá le jobban hozzá, hogy kedvese ne láthassa arcát. Az ifjú épen arra akarta erőtetni, hogy hozzá föltekintsen, midőn egyszerre közvetlen közelékben egy csodálatot kifejező hang szólalt meg : »Mildrid!« Inga volt, ki az eb lépteit követte. Mildrid fölugrott, egy futó pillanatot vett barátnőjére, s lógott hozzá sietve s átkarolva nyakát, vállára hajtá fejét. Inga gyöngéden átölelve Mildrid derekát, susogva kérdezé : — Ki e férfi ? Mildrid észrevette Ingának remegését, de ő mitsem válaszolt. Hiszen Inga tudta ki e férfi, mert ismerte őt, hanem kétkedett saját szemeiben! Ekkor János közelébb lépett s nyugodtan igy szólt : — Azt hittem, hogy ismersz. — én Haugen János vagyok. Az ifjúnak e szavaira Mildrid fölemelte fejét s rászögzé szemét: Oh, mily jóságot, becsületességet fejezett ki a férfi arca! Oda nyujtá kezét Mildridnek, ki megfogta azt s a szemérem és öröm vegyes pírjával tekinte barátnőjére. János fölvette fegyverét s köszönt, miközben ezt súgta Mildridnek : —■ Elgondolhatod, hogy e történet után újra visszatérendek. A leányok elkísérték őt egész a mesgyéig s látták őt eltűnni ugyanazon az utón, melyen azelőtt való nap távozott a fenyéren át. Ott vesztegeltek a leányok, míg csak láthatták az ifjú körrajzát, mert Mildrid, ki Ingába kapaszkodott, nem akarta ezt elbocsátani, ez pedig érzé, hogy most sem szólani sem mocanni nem szabad. Csak pár ízben suttogok egymásnak. »Ké, most megint hátrafordult.« Mikor aztán János végkép eltűnt szemük elől, Mildrid oda fordult Ingához : — Ne kérdezz, — szólt, — mert mit sem mondhatok el. Még egy ideig vesztegeltek s aztán a kunyhó felé irányzók lépteiket. Csak ekkor jutott Mildridnek eszébe, hogy ő mindent rendetlenségben hagyott vissza, Inga azonban segítetett neki. Foglalatosság közben nem sokat beszélgettek egymással s legfelebb a munkakörükbe tartozókról. Hanem Mildrid mégsem állhatta meg, hogy egyetlenegyszer föl ne sóhajtson : »Nos, hát nem szép-e ő ?« Majd föltálalta az ebédet, csakhogy ő maga nagyon keveset evett, noha ép úgy szükségét érze a tápszernek, mint az álomnak. Inga, mihelyt szerét tehette, távozott. Látta ő jól, hogy Mildrid most egyedül óhajt maradni. Mihelyt Inga elment, Mildrid lefeküdt az ágyba, mert úgy érze, hogy az alvás jól fog neki esni. Azonban még egyszer át akarta futni a nap eseményeit, kivonni azokból kedvesének szavait s megállapítani, hogy melyek voltak legszebb pillanatai. Persze ez által kényszerülve volt kérdést intézni önmagához : várjon mit válaszolt ő az ifjú kérdésére ?! S ekkor tisztába jött arra nézve, hogy ő bizony egész együttlétük alatt egyetlenegy szót sem szólt! Mildrid kikelt az ágyból. János sem messze mehetett még — gondolá midőn e körülmény neki is eszébe juthatott, — s ha igen , ugyan mit gondolhatott ő akkor ? Azt hogy ő afféle öntudatlan állapotban levő alva járó leány! De várjon hogy is érezhetett őiránta vonzalmat ily rövid idő tartama alatt ? Csak akkor, midőn János eltávozott, juthatott eszébe, hogy mit tartson ő felőle, és remegve gondolta el Mildrid , hogy mit mit nem képzel most ő felőle az ifjú, oly leány felől, ki ugyanott telepedett le újra, ahol tegnap Mildrid teljes életében ahhoz volt szokva, hogy saját maga vigyázzon magára, s már nem egyszer volt nehéz körülmények közt, de ép azért, abban, a mint magát ma viselte , sem tapintatot, sem megfontolást nem talált s illemet is vajmi keveset. Ő az ilyesmit sem könyvekből sem hallomásból nem ismerte. Ő csak pórias szemmel tekintő a dolgot s ki sem bir szigorúbb erkölcsi nézlettel, mint ép a pár. Szükség, hogy az ember fékezni tudja érzelmeit; a becsület kívánja, hogy tartózkodjék vonzalmát fölleplezni. És Mildrid, ki teljes életében inkább követte a becsület ösvényét mint bárki más, és ki mindenkinek tiszteletét magára vonta — ő egy nap alatt megadta magát egy oly férfinak, kit soha azelőtt nem látott! És ép e férfi az, ki ő iránta a legnagyobb tévedésben élhet!.. (Folyt. köv.) Agy. i. A szellemi életet, vagy az úgynevezett értelmi tevékenységet az idegrendszer központja az agy közvetíti. A központi szerv e tevékenységét nem szükségkép külbenyomások vagy ingerek okozzák, és e működés kívülről felismerhető tevékenységnyilvánulással nincs szükségkép összekötve. Azonban e szellemi tevékenységeket olyan érzések is okozhatják, melyek a test legkülönbözőbb részeiről közvetlenül, vagy olyan benyomások által okoztattak, melyek az idegek által az agyhoz vezettetnek s igy aztán öntudatra jutnak. Másrészről a szellemi tevékenység az akaratot szülheti, mely az agyból kifelé az idegek segélyével a külrészek ingerét okozhatja, melyet a testnek legkülönfélébb tevékenységei bizonyítnak. Végül szellemi inger által az akaratnak nem tökéletesen alávetett számos működés támad az agyból, melyek ezért az agy önkénytelen tevékenységei gyanánt tekintendők. A testben véghezmenő más folyamatoknak nagy száma nincs szükségkép a központi szerv szellemi ingerületeihez kapcsolva, hanem az idegrendszer befolyása alatt megy ugyan véghez, azonban anélkül, hogy annak központi szerve által öntudatra jutna. Ide tartoznak a visszahajlási (reflexoria) és elválasztási (secretaria) működések, úgyszinte számosan testünk különböző szerveinek másnemű működései közül, melyek az akarattól függetlenül és anélkül folynak le, hogy öntudatra jutnának. A szívnek és más belszerveknek mozgása, a véredény-falazat összehúzódása tehát, úgyszintén az észrevehetlen változások az elválasztási és táplálási folyamatokban az idegrendszer befolyása alatt állanak és annak behatása által csalhatatlan és lényegesen módosulnak. E mellett nincs kizárva, hogy e folyamatok, noha azok akaratunk nélkül szoktak véghezmenni, részben legalább, úgy az akarat, mint más szellemi ingerek által lényeges módosulást ne szenvedhetnének. Ez átalánosságból bizonyos határig átléphetünk a részletességbe. A szellemi tevékenységek fészke a nagy agy. Bizonyítékai annak, hogy a lelki tevékenységeket a nagy agy féltekéinek kell tulajdonítanunk, a következőkben öszpontosulnak. Először: az állatcsoportok között a test tömegéhez és az egész állathoz viszonyítva annál erősebben találjuk a nagy agyat kifejlődve, mennél inkább közelednek annak szellemi képességei az emberéhez. A kifejlettség fokának mérvadója a súly s azonkívül az agytekervények száma, mivel ez utóbbinak szaporodása a felület aránylagos nagyságát és ezzel a szürke állománynak egyedül tekintetbe jövő mennyiségét szaporítja. Mindamellett is az összehasonlító következtetések azért bizonytalanok, mivel a különböző agyrészek jelentősége sok állatnál még nincs kipuhatolva. Másodszor : a nagy agyféltekék együtt született kicsinségénél (kisfejűek, hülyék) vagy azok elfajulásánál (vízfejűek sat.) a magasabb szellemi képességek megfelelő kisebbedését (tompaelmüség, bárgyúság) találjuk. Harmadszor: a nagy agy sérülései, összenyomatásai, megbetegedései csaknem mindenkor eszméletlenséggel, elfogadással, álomkórral vagy szellemi izgatottsággal vannak összekötve. Negyedszer: a nagy agy féltekéinek lemetszése (madaraknál és emlős állatoknál) álomszerű állapotot hoz létre, melyben minden önkényes mozgás hiányzik. Mindamellett is fenmaradnak még a visszahatások durvább benyomások ellenében. Flourens szerint: a rétegen kint való lemetszegetésnél lassan kinti alábbhagyása áll be minden lélekműködésnek, jelzéséül annak, hogy ezek nem az agy bizonyos helyéhez vannak kötve, hanem egyenlően vannak szétoszolva. Ama korábbi, mindenelőtt phrenologiai adatok, melyek szerint bizonyos, egyébiránt önkényesen elaprózott szellemi körök külön agytájakhoz volnának kötve, mindannyian csalódáson alapulnak. Újabban kórtani észleletek alapján állították, hogy a beszéd központja, vagy a szavakra való emlékezés fészke az agy homloki részének harmadik tekervényében van és pedig különös módon csak a hrí féltekében (Broca és mások) ; beszélési képtelenség — aphasia — ugyanis gyakran ez agyrészlet megbetegedéseivel (és a törzs jobboldali büdösével) esik össze. Mások ellenben, mint Bouillaud is, azt állítják, hogy a jobb félteke ugyanazon helyének sérülése is hozhat elő beszélési képtelenséget, miből világosan kitűnik, hogy azok vélekedése, kik a szellemi tehetségeket az agy bizonyos egyes helyeihez kötik, jégre van építve. Az elmondottak után, bár e cikknek tendenciózus célja távolról sem az, vethetünk egy tekintetet a napjainkban oly sokat emlegetett nőemancipációnak még mindig elég csiklandós kérdésére, melyet ha valaha tisztába jön, korántsem nemes lelkesedés szülte jóakaratú túlzásokkal, hanem a szellemi tehetségek bírási képességének gondos mérlegelésével lehet különben is megoldani. Bár az eddigi adatok is, melyeket a férfi és női agy és koponyáik méreteire nézve felhozánk, elég meggyőzők lehettek arra, hogy a különben is mindenki által jól ismert igen lényeges különbséget a két nem között e tekintetben is feltüntessék, mindamellett nem hallgathatunk el egy pár kitűnő és teljesen megbízható szaktudóstól eredt mérési eredményt. Quetelet A. vizsgálatai a férfi- és nőnem testmagasságára és testsúlyára vonatkozólag ez eredményre vezettek . Férfiak Nők Villerme adatai szerint, melyeket szintén Quetelet tett közzé, Tenon a múlt század nyolcvanas éveiben Passyban Páris mellett férfiakat és nőket nagy számmal mért meg, és az átlagos testsúlyt felnőtt férfiaknál 62,071 és felnőtt nőknél 44,916 kilogrammnak találta. Mindezekből nyilván következik, hogy a nő kisebb és könnyebb lévén mint a férfi; továbbá, hogy test-matest-súlya test-matest-súlya Életkorgassága kilogrammassága kilogramméternokmétemokrekben ban rekben ban születésnél 0,500 3,20 0,490 2,91 5 éves korban: 0,988 15,77 0,974 14,36 10 »» 1,275 24,52 1,248 23,52 15 »» 1,546 43,62 1,499 40,37 20 »» 1,674 60,06 1,572 52,28 25 » 1,680 62,93 1,577 53,28 30 » 1,684 63,65 1,579 54,33 40 » 1,684 63,67 1,579 55,23 50 »» 1,674 63,46 1,536 56,16 60 »» 1,639 61,94 1,516 54,30 90 » 1,613 57,83 1,505 49,34 764