Fővárosi Lapok 1873. augusztus (176-200. szám)

1873-08-01 / 176. szám

A nászinduló. (Norvég beszély.) Irta : Björnstjeme Björnson. (F­oly­tatás.) Majd fülébe sugdosta János, hogy ő tegnap, mi­dőn eltávozott, mindig egyre vontatva érzé magát e helyre s midőn sziklai lakására érkezett, hol azelőtt való nap egy előkelő németet,ki a háborúban nagyon elgyöngült, vezetett oda föl, nem tehetett egyebet, mint e vendéget saját magára hagyni s kimenni a he­gyek közé. így aztán az éjt a magas hegységben ülve tölté, s csak reggel tért étkezni vissza s aztán újra eltávozott. Azt is tudatta, hogy ő huszonnyolc éves és igy nem gyermek már , — hanem azért mégis érzé, hogy vagy övé lesz e leány, vagy ellen­esetben vége neki. Elmondá, hogy tegnap óta foly­vást vonzotta őt e helyre valami s hogy ő meg sem álmodta, hogy Mildridet itt találja, hanem midőn őt ott ülni megpillantá, azonnal elhatárzá magát, hogy lelő, midőn pedig azt is észrevette, hogy ők mind a ketten oly egyformán különösen érzik magukat, akkor, nos akkor... Az ifjú fölemelte a leányka fejét, ki már nem sírt többé, úgy ragyogott Jánosnak a szeme s Mild­­rid tekintetének találkoznia kellett azzal! Elpirult s lehajtá fejét. De az ifjú újra beszélni kezdett, halk, susogó hangján. A nap a fenyér fáinak csúcsai mögött rej­lett ; a nyírfák levelei remegtek a lenge szellőiül s a madarak csevegése összevegyült a csermely morajá­val, mely tőlök oldalvást, alantabb folydogált. Ki tudná azt megmondani, meddig ültek ott egymás mellett, csak az eb rebbenté őket föl, mely el-elkó­­szált egy ideig a környékben s aztán újra visszatér­ve , leheveredett előbbi helyére. Most azonban csaholva rontott lefelé. Mind aketten fölugrottak s egy ideig állva hallga­tóztak, de mitsem vettek észre. Újra rátekintettek egymásra s aztán az ifjú karjába emelte Mildridet, kit gyermekkora óta senki sem cepelt karján, ahonnan ő most egyszerre oly gyámoltalannak ér­ezte magát Hanem mikor az ifjú oly lángoló tekintetet vetett rá, lehajlott s átkarolta annak nyakát. Hiszen védőjét, jövőjét s örök boldog­ságát szemlélte benne, és igy érzelmének engedel­meskednie kellett. Átölelve zárták egymást. Majd visszatértek előbbi helyükre, hol az ifjú letelepedett és újra karjaiba zárta a leánykát, ki szintén nem vévé le karját János nyakáról, csak épen fejét hajtá le jobban hozzá, hogy kedvese ne láthassa arcát. Az ifjú épen arra akarta erőtetni, hogy hozzá föltekintsen, midőn egyszerre közvetlen közelékben egy csodálatot kifejező hang szólalt meg : »Mildrid!« Inga volt, ki az eb lépteit követte. Mildrid fölugrott, egy futó pillanatot vett ba­rátnőjére, s lógott hozzá sietve s átkarolva nyakát, vállára hajtá fejét. Inga gyöngéden átölelve Mildrid derekát, susogva kérdezé : — Ki e férfi ? Mildrid észrevette Ingának remegését, de ő mit­sem válaszolt. Hiszen Inga tudta ki e férfi, mert is­merte őt, hanem kétkedett saját szemeiben! Ekkor János közelébb lépett s nyugodtan igy szólt : — Azt hittem, hogy ismersz. — én Haugen Já­nos vagyok. Az ifjúnak e szavaira Mildrid fölemelte fejét s rászögzé szemét: Oh, mily jóságot, becsületességet fejezett ki a férfi arca! Oda nyujtá kezét Mildrid­­nek, ki megfogta azt s a szemérem és öröm vegyes pírjával tekinte barátnőjére. János fölvette fegyverét s köszönt, miközben ezt súgta Mildridnek : —■ Elgondolhatod, hogy e történet után újra visszatérendek. A leányok elkísérték őt egész a mesgyéig s lát­ták őt eltűnni ugyanazon az utón, melyen azelőtt való nap távozott a fenyéren át. Ott vesztegeltek a leányok, míg csak láthatták az ifjú körrajzát, mert Mildrid, ki Ingába kapaszkodott, nem akarta ezt el­bocsátani, ez pedig érzé, hogy most sem szólani sem mocanni nem szabad. Csak pár ízben suttogok egy­másnak. »Ké, most megint hátrafordult.« Mikor aztán János végkép eltűnt szemük elől, Mildrid oda fordult Ingához : — Ne kérdezz, — szólt, — mert mit sem mond­hatok el. Még egy ideig vesztegeltek s aztán a kunyhó felé irányzók lépteiket. Csak ekkor jutott Mildridnek eszébe, hogy ő mindent rendetlenségben hagyott vissza, Inga azonban segítetett neki. Foglalatosság közben nem sokat beszélgettek egymással s legfelebb a munkakörükbe tartozókról. Hanem Mildrid még­sem állhatta meg, hogy egyetlenegyszer föl ne sóhajt­son : »Nos, hát nem szép-e ő ?« Majd föltálalta az ebédet, csakhogy ő maga na­gyon keveset evett, noha ép úgy szükségét érze a tápszernek, mint az álomnak. Inga, mihelyt szerét tehette, távozott. Látta ő jól, hogy Mildrid most egyedül óhajt maradni. Mi­helyt Inga elment, Mildrid lefeküdt az ágyba, mert úgy érze, hogy az alvás jól fog neki esni. Azonban még egyszer át akarta futni a nap eseményeit, ki­vonni azokból kedvesének szavait s megállapítani, hogy melyek voltak legszebb pillanatai. Persze ez által kényszerülve volt kérdést intézni önmagához : várjon mit válaszolt ő az ifjú kérdésére ?! S ekkor tisztába jött arra nézve, hogy ő bizony egész együtt­­létük alatt egyetlenegy szót sem szólt! Mildrid ki­kelt az ágyból. János sem messze mehetett még — gondolá midőn e körülmény neki is eszébe jutha­tott, — s ha igen , ugyan mit gondolhatott ő akkor ? Azt hogy ő afféle öntudatlan állapotban levő alva­­ járó leány! De várjon hogy is érezhetett őiránta vonzalmat ily rövid idő tartama alatt ? Csak ak­kor, midőn János eltávozott, juthatott eszébe, hogy mit tartson ő felőle, é­s remegve gondolta el Mild­rid , hogy mit mit nem képzel most ő felőle az ifjú, oly leány felől, ki ugyanott telepedett le újra, ahol tegnap­ Mildrid teljes életében ahhoz volt szokva, hogy saját maga vigyázzon magára, s már nem egyszer volt nehéz körülmények közt, de ép azért, abban, a mint magát ma viselte , sem tapintatot, sem megfontolást nem talált s illemet is vajmi keveset. Ő az ilyesmit sem könyvekből sem hallomásból nem ismerte. Ő csak pórias szemmel tekintő a dolgot s ki sem bir szigorúbb erkölcsi nézlettel, mint ép a pár. Szükség, hogy az ember fékezni tudja érzelmeit; a becsület kívánja, hogy tartózkodjék vonzalmát fölleplezni. És Mildrid, ki teljes életében inkább kö­vette a becsület ösvényét mint bárki más, és ki min­denkinek tiszteletét magára vonta — ő egy nap alatt megadta magát egy oly férfinak, kit soha azelőtt nem látott! És ép e férfi az, ki ő iránta a legnagyobb tévedésben élhet!.. (F­olyt. köv.) Agy. i­. A szellemi életet, vagy az úgynevezett értelmi tevékenységet az idegrendszer központja az agy közvetíti. A központi szerv e tevékenységét nem szükségkép külbenyomások vagy ingerek okozzák, és e működés kívülről felismerhető tevékenység­­nyilvánulással nincs szükségkép összekötve. Azon­ban e szellemi tevékenységeket olyan érzések is okozhatják, melyek a test legkülönbözőbb részeiről közvetlenül, vagy olyan benyomások által okoztat­­tak, melyek az idegek által az agyhoz vezettetnek s igy aztán öntudatra jutnak. Másrészről a szellemi tevékenység az akaratot szülheti, mely az agyból kifelé az idegek segélyével a külrészek ingerét okozhatja, melyet a testnek leg­különfélébb tevékenységei bizonyítnak. Végül szel­lemi inger által az akaratnak nem tökéletesen alá­vetett számos működés támad az agyból, melyek ezért az agy önkénytelen tevékenységei gyanánt te­kintendők. A testben véghezmenő más folyamatoknak nagy száma nincs szükségkép a központi szerv szellemi in­gerületeihez kapcsolva, hanem az idegrendszer befo­lyása alatt megy ugyan véghez, azonban anélkül, hogy annak központi szerve által öntudatra jutna. Ide tartoznak a visszahajlási (reflexoria) és elválasz­tási (secretaria) működések, úgyszinte számosan tes­tünk különböző szerveinek másnemű működései kö­zül, melyek az akarattól függetlenül és anélkül foly­nak le, hogy öntudatra jutnának. A szívnek és más belszerveknek mozgása, a véredény-falazat összehúzódása tehát, úgyszintén az észrevehetlen változások az elválasztási és táplálási folyamatokban az idegrendszer befolyása alatt álla­nak és annak behatása által csalhatatlan és lényege­sen módosulnak. E mellett nincs kizárva, hogy e fo­lyamatok, noha azok akaratunk nélkül szoktak vég­­hezmenni, részben legalább, úgy az akarat, mint más szellemi ingerek által lényeges módosulást ne szen­vedhetnének. Ez átalánosságból bizonyos határig átléphetünk a részletességbe. A szellemi tevékenységek fészke a nagy agy. Bizonyítékai annak, hogy a lelki tevékenységeket a nagy agy féltekéinek kell tulajdonítanunk, a követ­kezőkben öszpontosulnak. Először: az állatcsopor­tok között a test tömegéhez és az egész állathoz vi­szonyítva annál erősebben találjuk a nagy agyat kifejlődve, mennél inkább közelednek annak szelle­mi képességei az emberéhez. A kifejlettség fokának mérvadója a súly s azonkívül az agy­tekervények száma, mivel ez utóbbinak szaporodása a felület aránylagos nagyságát és ezzel a szürke állománynak egyedül tekintetbe jövő mennyiségét szaporítja. Mindamellett is az összehasonlító következtetések azért bizonytalanok, mivel a különböző agyrészek jelentősége sok állatnál még nincs kipuhatolva. Má­sodszor : a nagy agy­féltekék együtt­ született kicsin­­ségénél (kisfejűek, hülyék) vagy azok elfajulásánál (vízfejűek sat.) a magasabb szellemi képességek meg­felelő kisebbedését (tompaelmüség, bárgyúság) ta­láljuk. Harmadszor: a nagy agy sérülései, összenyo­­matásai, megbetegedései csaknem mindenkor eszmé­letlenséggel, elfogadással, álomkórral vagy szellemi izgatottsággal vannak összekötve. Negyedszer: a nagy agy féltekéinek lemetszése (madaraknál és em­lős állatoknál) álomszerű állapotot hoz létre, mely­ben minden önkényes mozgás hiányzik. Mindamellett is fenmaradnak még a visszahatások durvább be­nyomások ellenében. Flourens szerint: a rétegen kint való lemetszegetésnél lassan kinti alábbhagy­ása áll be minden lélekmű­ködésnek, jelzéséül annak, hogy ezek nem az agy bizonyos helyéhez vannak kötve, hanem egyenlően vannak szétoszolva. Ama korábbi, mindenelőtt phrenologiai adatok, melyek szerint bizonyos, egyébiránt önkényesen elaprózott szelle­mi körök külön agytájakhoz volnának kötve, mind­annyian csalódáson alapulnak. Újabban kórtani ész­­leletek alapján állították, hogy a beszéd központja, vagy a szavakra való emlékezés fészke az agy hom­­loki részének harmadik tekervényében van és pedig különös módon csak a hrí féltekében (Broca és má­sok) ; beszélési képtelenség — aphasia — ugyanis gyakran ez agyrészlet megbetegedéseivel (és a törzs jobboldali büdösével) esik össze. Mások ellen­ben, mint Bouillaud is, azt állítják, hogy a jobb fél­teke ugyanazon helyének sérülése is hozhat elő be­szélési képtelenséget, miből világosan kitűnik, hogy azok vélekedése, kik a szellemi tehetségeket az agy bizonyos egyes helyeihez kötik, jégre van építve. Az elmondottak után, bár e cikknek tendenció­zus célja távolról sem az, vethetünk egy tekintetet a napjainkban oly sokat emlegetett nőemancipációnak még mindig elég csiklandós kérdésére, melyet ha va­laha tisztába jön, korántsem nemes lelkesedés szülte jóakaratú túlzásokkal, hanem a szellemi tehetségek bírási képességének gondos mérlegelésével lehet kü­lönben is megoldani. Bár az eddigi adatok is, melyeket a férfi és női agy és koponyáik­ méreteire nézve felhozánk, elég meggyőzők lehettek arra, hogy a különben is min­denki által jól ismert igen lényeges különbséget a két nem között e tekintetben is feltüntessék, mind­amellett nem hallgathatunk el egy pár kitűnő és tel­jesen megbízható szaktudóstól eredt mérési ered­ményt. Quetelet A. vizsgálatai a férfi- és nőnem test­­magasságára és test­súlyára vonatkozólag ez ered­ményre vezettek­ . Férfiak Nők Villerme adatai szerint, melyeket szintén Quete­let tett közzé, Tenon a múlt század nyolcvanas évei­ben Passyban Páris mellett férfiakat és nőket nagy számmal mért meg, és az átlagos test­súlyt felnőtt férfiaknál 62,071 és felnőtt nőknél 44,916 kilogramm­nak találta. Mindezekből nyilván következik, hogy a nő ki­sebb és könnyebb lévén mint a férfi; továbbá, hogy test-ma­test-s­úlya test-ma­test-súlya Életkor­­gassága kilogram­massága kilogram­méte­rnok­méte­mok­rekben ban rekben ban születésnél 0,500 3,20 0,490 2,91 5 éves korban: 0,988 15,77 0,974 14,36 10 »» 1,275 24,52­­ 1,248 23,52 15 »» 1,546 43,62 1,499 40,37 20 »» 1,674 60,06 1,572 52,28 25 » 1,680 62,93 1,577 53,28 30 » 1,684 63,65 1,579 54,33 40 » 1,684 63,67 1,579 55,23 50 »» 1,674 63,46 1,536 56,16 60 »» 1,639 61,94 1,516 54,30 90 » 1,613 57,83 1,505 49,34 764

Next