Fővárosi Lapok 1873. október (225-251. szám)
1873-10-18 / 240. szám
dalán szilárd állást foglalni s míg egyik karjával egy gyökeret ölelt át, a másikban nyöszörgő gyér- smekét tartotta. Aztán erős recsegést-ropogást hallott megint s az előbejárat s alak egész homlokzata — melyet csak az előbb hagyott oda — lerogyott, épugy, mint mikor az állatok térdre ereszkednek mielőtt lefeküdnének s ugyanabban a pillanatban a nagy szantálfa egyet fordult s élő terhével a sötét éjbe sikamlott tova. A nő, dacára minden izgatottságnak és veszélynek, dacára síró gyermekének, melyet csitítani törekedett, dacára a vihar zúgásának, morajának s a helyzet bizonytalanságának, hátratekintett az elhagyott, vizlepte kunyhó felé. Még az is eszébe jutott — min ő maga is elcsudálkozott, hogy jöhet ily időben oly bohó gondolata, — miszerint kár volt neki más öltözetet nem venni föl s a gyermekre is legjobb holmiját adni, s imádkozott, hogy a házikó nem omlott egészen össze; legalább ha férje visszatér, hajlékot talál s nem lesz rá nézve oly rettentő a csapás. De hajh, mi módon fogja ő azt valaha megtudni, mi lett gyermekéből ? E gondolatra oly roszul érezte magát az anya. Azonban még más dolga is volt az epekedésen kívül, mert valahányszor bárkájának hosszú gyökerei akadályra találtak, mindannyiszor elkezdett a törzs ingadozni s pár ízben már csaknem alámerült a fekete vizbe. A kutya, mely őt csaknem kétségbe ejté a fán szüntelen való fel s alá futkosásával és keserves vonításával, ily erősebb mozgolódás közben a Vizbe zuhant. Egy ideig ott úszott mellette és ő megkisérte a szerencsétlen állatot újra fölsegíteni a fára, de ez ügyetlenül viselte magát s végre örökre eltűnt szem elöl. Most egyedül maradt a nő gyermekével. A világ, mely a kunyhóban még néhány percig látható volt, egyszerre kialudt. Már nem tájékozhatta magát többé a nő, merre sodortatik. A fehér fövenypartok körrajza ott a félszigeten homályosan tűnt föl feje fölött, ahonnan ő úgy vélekedett, hogy a fa a folyammal egy irányban haladt. Közelben állóvíznek kelle lenni s a nő valószínűleg elérte az öbölt, melyet az ár és folyam habverő vize képezett. Ha az apály még soká késik, attól lehet félni, hogy a csatornába sodortatik a fa s onnan egyenesen a tengerbe, vagy a zuhatagba, hol a szétzúzatás veszélye merült föl. Ha azonban — gondola a nő —, e veszély kikerülhető, és ő az apálylyal az öbölhöz eljut, remélhető, hogy a félszigetnek valamelyik erdős előfokánál kiszállhat s ott napkeltéig kipihenheti magát. Néha úgy tetszett neki, mintha szavakat és kiáltásokat hallana a folyam felől, és tehenek bőgése, juhok bégetése ütné meg fülét. Azonban amit hallott, nem igen lehete egyéb, mint fülének csöngése-bongása és szivének dobogása. Végre e kucorgó helyzetében annyira meghűlt és megmerevült, hogy már alig tudott megmozdulni, a gyermek pedig még hevesebben kezde sírni, midőn emlőjéhez emelte, miből azt sejté, hogy feje kiapadt, és ő e miatt annyira elrémült, hogy kendőjét lehúzta arcára s az egész borzasztó éj alatt csak most kezdett el keservesen sírni. Midőn fejét ismét fölemelte, a hullámtorlat zaja mögötte hangzott, miből azt következteté, hogy bárkája újra más fordulatot vett. Egy kevés vizet mentett, hogy kiszáradt torkát megnedvesitse s ekkor úgy tapasztalta, hogy az a viz oly sós, mint a minek az ő könyei. Megkönnyebbült, mert e jelből tudta, hogy a dagálylyal van dolga. Most csilapult a szél s a rettenetes mély csönd nyomasztólag hatott rá. Alig érinté egy-egy gyönge habocska a nagy fatörzsnek, melyen ő vesztegelte redős oldalát. Köröskörű, zord sötétség és halotti csönd uralgott. Beszélgetett az anya gyermekéhez, csak azért, hogy saját magát beszélni hallhassa s meggyőződhessék, hogy hangját még nem vesztette el. Eközben az ötlött eszébe, — különös volt, de ő nem tehetett róla — mily iszonyú és lehetett az, midőn Noah bárkája Ázsia hegyfokai fölött lebegett el s a teremtés jelei és hangjai a világon elmosódtak. Eszébe jutottak a tengerészek is, kik gerendákon és palánkokon csüggtek a hajótörés órájában s ama szegény nőkre, kik a kegyetlen ten 5ger habjai által halálra ostoroztattak. Megkisérlé imát rebegni istenhez, hogy őt attól megkimélte s fölemelő szemét gyermekéről, ki aggasztó álomba merült. Egyszerre dél felől fényes világ tört át a sö-ötétségen, mely mindig élénkebben lobogott és ragyogott. Az anya szíve hevesen dobogott gyermekének hideg arcocskája alatt. Az öböl bejáratánál emelkedő világítótorony volt az. Még nem ocsúdott föl ámulatából, midőn a fa kissé nehézkesebben csúszott tovább, aztán megállapodott és mozdulatlan maradt. A nő kinyujta kezét a viz felé, mely locscsanva ütődött azon vissza. A fa megakadt a fenéken s mint a világító torony állásából, meg a hullámtorlat mora- jából következtetni lehetett, a dedlowi mocsárban. Ne lett volna esek a gyermek oly beteges s ne kellett volna a nőnek félnie, hogy tápszere hiányozni fog, mi oly nyomasztólag hatott rá, ő most biztosság-ban s megmentve érzi vala magát. Az volt az ok, mely miatt minden oly sötét benyomást tett rá. Mi- időn a dagály hirtelen eloszlott, egész nagy csapat vadliba vonult el zajos gágogással feje fölött; aztán jött a lile, szomorú füttyét hallatva, midőn csapatosan, minden félelem nélkül, szürke felhőként a fade- i rókára lecsapott. A gém is ott röpködést ide-oda föé lőtte, vijjongva, lármázva, mig végre is nem távoli tőle, száraz csontjaival aláereszkedett. De sajátságo 'sabb volt mindennél, midőn egy, galambnál nagyobb szép fehér madár, — mely gödényhez hasonlított, anélkül hogy az lett volna — egyre csak körülötte röpködett. Végre a fának egyik ágára ereszkedett le, épen a nőnek a válla fölött, ki megsimogatta a madár szép fehér tollazatát, s a madár mindamellett sem szállott el. Folyvást azon a helyen maradt, ahonnan az anya úgy vélte, hogy jó lesz gyermeket fiatal anyáknak. Átalában a gyermekek pavillonjá- ban is lehet valamit tanulni, néznivaló pedig annak — aki szereti a csecsebecsét — igen sok van jegyüvé halmozva. Németország nevelésügyi kiállítása egy nagy épületben van elhelyezve. Első helyen áll itt Szász- ország, hol most minden gyermek 17 éves korig iskolába járni köteles. Van ott számos iparrajz-iskola, művezetői, építészeti és gazdasági tanoda. Némely iskolában a játékszer, csipke, szalmafonás stb. készítését tanítják, a vakok, siketnémák és tompaelméjűek intézeteiben pedig — mint a kiállított tárgyak mutatják — oly technikai képzést nyújtanak, hogy e szerencsétlenek önmunkájuk után megélhessenek. Würtemberg is nagy haladást mutat, kivált földmivelési iskoláiban, minő 697 van, 14,600 tanulóval. Vannak vándortanítók is, kik faluról falura járnak; a lányok ipariskoláiról pedig főleg a Katalin királyné által 1816-ban alapított stuttgarti »jótékony egylet« gondoskodik. Poroszország, hol már ki van mondva, hogy a nőnevelésről szintén az állam tartozik gondoskodni, e tekintetben a berlini nőképző-iskolával tűnik ki. Drezdában, Darmstadtban és Boroszlóban is vannak magas női intézetek. (Bécsben a nőiparegylet tart fen egy tanodával összekötött munkaintézetet.) A német kiállításban Szászország népiskolai bútorai és taneszközei szerfölött jelesek. Ott az embertant is jól ápolják, hogy a gyermek ismerje meg saját testét s tudjon segíteni, ha baj (például járvány) van. Dr. Bock gipszből készült antropológiai mintái, a Wagner-féle irótáblák,papírból, mely- ' fölemelni s ennek figyelmét lekötni. De mikor gyermekét föltárta, ez merev és hideg volt és sötét pillái alatt, melyeket nem nyitott föl, oly kékes árnyalat mutatkozott, hogy a nő élénken sikoltott föl. A madár elröpült, ő pedig elveszte eszméletét. A legroszabb történt meg, mely azonban mégis csak javára vált. Ereje annyira túl volt feszítve, hogy végre is engednie kellett. De midőn ájultságából magához tért, már tisztán ragyogott a nap s elapadt a viz Zavart hangokat hallott maga körül. Egy agg indusnő, ült a mocsárvidéken rakott tűz mellett, indus bölcsődalt dalolva. Közelében feküdt a kimerült anya, kinek első gondolata is gyermekére irányult s már épen kérdezősködni akart utána,midőn egy fiatal indusnő,— kinek bizonynyal feleségnek és anyának kellett lennie, — gondolatát eltalálva, oda vitte a gyermeket. Halvány volt ez, de élt. Sajátságos kis bölcsőbe volt befűzve, épugy mint az indus gyermekek. Az anya sirt is nevetett is egyszerre s az agg és fiatal indusnő egyre mosolygott, nagy fehér fogsorokat láttatva és fekete szemük sugárzott, mondván: »Csak igyekezzél, szép, fehér asszony, mielőbb visszanyerni egésségedet; férjed is mihamarább ide érkezik.« A szegény nőnek oly nagy volt szívbeli öröme, hogy szinte szerette volna e barnaarcú nőket összecsókolni. Majd értesült, hogy ez asszonyok bogyót szedni indultak ki sajátságos alakú kosaraikkal, miközben lobogó kendőjét nem nagy távolból észrevették s az öreg indusnő nem állhatott ellen a kísértetnek, hogy magát uj öltönydarabbal láthassa el s igy bukkant rá a »fehérek« re, az anyára és csecsemőjére. Képzelhetik önök, hogy e nő szivesen oda ajándékozta kendőjét az öregnek s midőn férje megérkezett s feléje rohant, ki a kiállott izgatottság és aggodalmak miatt legalább tiz évet látszott vénülni, ismét annyira megszállta a gyöngeség, hogy a férjnek ölben kellett őt a bárkába cepelni. A férj mit sem tudott az áramlat felől mindaddig, mig őt a felől Utópiában az indusok nem értesiték s csak akkor tudta meg, hogy az ő kedves felesége az a nő, ki oly sokat szenvedett, amikor őt körülményesen leírták. A legközelebbi dagály alkalmával kötelek segélyével haza vontatta a fát, noha alig érdemelte az a ráfordított fáradságot s uj viskót építvén, a vén fát alapúi és a cölöpök között használá föl, elnevezve azt »Mary bárká«-jának. Elképzelhetik azonban önök, hogy az uj lakás a dagályjelzőn fölül épült. Ennyi az egész. Nem valami nagy dolog talán, ha az ember a dedlowi mocsár nyomorú tulajdonságát tekintetbe veszi.De alacsony vízálláskor járjanak önök ott, vagy akár áramlatkor gázolják azt át, avagy néhányszor a ködben tévedtek legyen azon el, — mint az velem is történt , hogy Mary anna kalandjáról kimerítő tudomást nyerhessenek, s teljesen méltányolhassák : minő áldás a vizárjelző fölött élni!ről a tintával való írást is mindig le lehet törülni), a Dietrich-féle chemnitzi tornaszerek, a berlini »kézműves-egylet« gazdag könyv- és taneszköz gyűjteménye, a bajor tanképezdei tárgyak, a würtembergi Bopp természettani képei, (melyek a mi népiskoláinkban is elterjedtek), a hamburgi Hestermann-féle rovargyűjtemények s a hamburgi lány-ipariskola írásbeli dolgozatai (törlésekkel együtt), megannyi érdekes eszközök és tanulmánytárgyak. Svájc méltón van képviselve híréhez. Tanszer ugyan nincs valami nagyon sok, mert ottan a tanító szóbeli ügyességére fektetik a fősúlyt, de a tanítókat igyekeznek is aztán jól kiképezni és kellőleg jutalmazni. Az iparpalota mellett egy svájci »Chalet«ben látható tanügyi kiállítása. A felsőbb lány-iskolák tantárgyai mutatják, hogy főcél: a nőt családi hivatására képezni. A szeretetházak igen célszerűek s van 79. A berni iskolatanács szemléltető képei (olajszin nyomatban) példányszerűek, a térképek, énekes tankönyvek szintén jók, s ami különösen feltűnik, az, hogy kantononként a helyi viszonyokhoz képest tanítanak. S ezt nálunk is figyelembe kellene venni, hol oly nagy különbség van felső Magyarország és a sík alföld természeti viszonyai közt. A fővárosi népiskolákban szintén a külön viszonyoknak megfelelő tankönyveket kellene használni. A női népiskolákban, a svájci lányokat csak a háztartásban előforduló szükséges kézi munkákra tanítják, hanem aztán láthatni is oly remekül foltozott ruhadarabokat, melyek valódi szövéseknek mondhatók. Atalában, amit Svájc bemutatott, az mind hasznos, célszerű. A népnevelésügy a világtárlaton. i. (K.) »A kis gyermekek pavillonja« szintén Ausztriához tartozik. Szervizner ugyanazt mondja felőle, mit egyik tárcaírónk mondott, midőn lapunkban hónapok előtt részletesen ismertető, jó eszme, de kivitele még hézagos s tökéletesítése a következő világtárlat feladata lesz. A bécsi bölcsőde bemutatása elmaradt, a gyermekszobák bútorai közt van egésségtelen is, például a ruhaszárító állvány, holott a ruhaszárítás megrontja a szoba levegőjét, a gyermekjátékok halmazában pedig nemcsak a képző természetűek láthatók, hanem sok olyan is, mely csak a rombolási hajlam anyagját képezi. A gyermekkertek játékszerei azonban gondosan rendezvék, bár az olvasási játékok itt még koraiak, a Suchard csokoládé abc-éi pedig komikusak, mert a csokoládéban adott tudomány nem a főbe, hanem a gyomorba jut. A csecsemők hordását ábrázoló néprajzi szoborműveknél gyakorlatibb értékűek a dr. Weil gipsz-ábrázolásai, melyek mutatják, hogy a jól fekvő gyermek feje alatt csak egy kis vánkos van s háton fekszik kinyújtott tagokkal, a roszúl fekvő pedig összehúzott tagokkal, karját feje alá téve baloldalán alszik; a jól ülő gyermek (irás közben) egyenesen ül s vállai egyforma magasan állnak, mig a roszúl ülő görbén ül, jobb karját könyökig az asztalra téve; a jól vezetett gyermeket mindkét kezénél fogják, a roszul vezetettet pedig csak egyik kéznél foeria cerv mazas dajka. E szobrokat jó nézni a 42