Fővárosi Lapok 1874. január (1-25. szám)
1874-01-13 / 9. szám
Kedd, január 13. 1874. 9. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ tizenegyedik évfolyamára ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 ft. A postautalványok vagy pénzeslevelek a „Főv. Lapok kiadóhivatalába, Pestre“ küldendők. Az út a tébolydába. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtal. (Folytatás.) De szerfölött finom, gyöngéd érzésű lelke kételyekkel küzködött Nem az ő boldogsága, hanem a Margité az, melyre irányoznia kell élete összes törekvését. S lehet-e boldog Margit az ő oldalán ? Szabad-e a viruló ifjúságot a korhadó törzshöz kötni, hogy vele hervadjon ? Egyik oldalon az ifjúság áll, még első üdeségében, alig lépve át a gyermekkor határát, a másikon egy az élet sanyarúságaiban megtört, elcsüggedt lét, őszülő haj s elaggott lélek. Mily egyesülés volna az ? Mit nyújthatna ő kárpótlásul az ifjú nőnek föláldozó szerelméért ? Gondtelt, nehéz, sanyarú életet. Nélkülöznie kellene Margitnak az élet minden kényelmét, megismerkednie a szegénységgel, melynek zsibbasztó érintésétől eddig megőrizte őt Élesdy gondossága; alá kellene hajtania szép gyöngéd fejét a legnyomasztóbb szegénység jármának, tűrni, szenvedni, sorvadni az élet terhe alatt. Iszonyodva szorította kezeit szivére Élesdy Pál. Heves képzelete még rettenetesebbé festette ki a nyomor képeit, melyek Margitra várnának. — Nem, nem szabad ily életet készitnem számára! — térd elé reszketve. — Ne érezze soha az anyagi gondok súlyát és szép arcára ne vessen soha redőt a szorongás és búbánat i s, így hányatott az álmodozó lelke vágy és lemondás, föllobbanás és elcsüggedés közt s nem birt sehol horgonyt vetni az ingadozó hullámok közt. A gondolatok meg el-, meg visszaszálltak, nem találtak sehol megnyugvást. A szegénység aggasztó súlya ellen bőszülten csörtette láncait a föllázadt szív. Mesés, hihetetlen véletlenekre számított, a szerencse szeszélyes fordulataira, kincsre, melyet az ember útjában talál, gazdagságra, melyet Fortuna istenasszony kegyenceinek ölébe önt, a nélkül hogy jóformán tudná az ember, honnan és hogyan jött. A képzelet, ha egyszer lerázta láncait, korlátlan csapong s a legnagyobb képtelenségek összehalmozásában is mulatságát leli. Jól tudta Élesdy Pali, hogy mindez hihetetlen, lehetlen, de azért mégis örömmel engedte át magát e képtelen ábrándoknak, melyek legalább percekre eltakarták előle a zord valót s elámithatták szivét. Csodákat várt, mint a tündér regékben előfordulnak s kiszínezte a képzelet e csodás eseteket legapróbb részleteikig. Hátha megtörténnék ? Hátha csak úgy vájkálna az aranyban? Mily bohó álom s mégis mily jól esik elandalogni rajta ! Mily gyönyör volna az, Margit lábaihoz önteni mind e tömérdek kincset, elhalmozni őt minden örömmel, minden élvezettel, amit a világ nyújthat s látni édes mosolygását, hallani köszönő szavát s szívni mosolygó ajkának csókját! így táplálta magában az ábrándozó a szerelmet, melyet leküzdenie kellett volna. Miért ne álmodozzék ? Úgyis csak álom marad mindez, valósággá soha sem lehet. Azt hitte, még csak a képzelet játéka az egész, de a vér, mely lázasan lüktetve tolult agyára, meggyőzhette volna, hogy az ábránd kezd átmenni szenvedéllyé. Margit képe lebegett körülte éjjel-nappal, óhajtotta volna látni őt. Élesdyt égette a vágy, hogy közelében lehessen, mégis habozott, félt fölkeresni. Ke- megett e találkozástól s napról-napra halasztotta, pedig oly hőn sóvárgva vágyott utána. Lelkében még határozatlanok voltak a gondolatok, csak egy volt bizonyos : hogy amit Margit iránt érez, az szerelem, a legforróbb szerelem. A találkozás, mely végre megtörtént, csak még nagyobb izgatottságba ejtette Élesdy Palit, anélkül hogy bármi tekintetben döntő hatást gyakorolt volna. Az ábrándozónak természetes félénksége rögtön előjött, mihelyt emberek közé lépett s cselekednie kellett. Félt kitárni szivét, félt bepillantást engedni oda még magának Margitnak is. Az aggodalmak, melyek a magányban gyötörték, megkétszerezve nehezedtek most rá, amint szemben állt ábrándjainak imádott alakjával. Szólni alig mert hozzá s kerülte tekintetét, de a mit látott s a mit hallott tőle, az a pillantás, az a néhány szó is több volt, mint a mit hullámzó lelke könynyen elviselhetett. A miért sóvárgott, a miért epedett, az vált most ijesztő rémévé; reszketett a gondolattól, hogy szerelme a leány szivében visszhangra talál. Még jobban behúzódott félénk, komor zárkózottságának palástja alá. Tán nem jól látott? Tán a hiúság vakítja el? Mindegy. Remegett és néma maradt. A bizalmas közlés, melyet Tárnokynétól nyert, Margit szándéka a nevelőnői pályára lépni, még kevésbbé nyugtathatta meg. — Menekülni akar előlem, —gondolá magában reszketve, — hát én hová meneküljek? Van-e a világnak olyan sarka, hol elfelejthetem ? Mindaz, mit e nap hallott, Tárnokynénak minden szava csak lázas izgatottságát fokozta. A jó partiéra való utalás, a kilátás, hogy Margit nemsokára férjhez mehet, hogy valami fiatal ember maholnap megnyerheti szerelmét s megkérheti kezét, mint késszúrás hatott Élesdy Pali szivébe. Ha valami képes lehetett háborgó lelkét még jobban lángba boritni, épen e szavak voltak azok. E pillanatban úgy érezte, mintha izmai feszülnének karján s ereje volna megküzdeni minden vetélytárssal és odakiáltani: én nem vagyok öreg és nem vagyok szegény, itt hordom lelkemben az érzelmek minden kincsét, az ifjúság ábrándját, melegségét, szerelmét! Szegény ábrándozó, szived oly hevesen vert, de ajkad néma maradt s újra a magányba temetted álmodozásaidat és szerelmedet. A néma falak hiába voltak tanúk, a sóhajt nem vitte el az esti szél odáig, hol a szép leány e percben talán épen rád gondolt-Két hét telt el újra álmodozásban és küzdésben A lázas szív jogait követelte az élettől. Szeretett és szerettetni akart. Az elmúlt évek minden veszteségéért, a rideg magányért, az örömtelen ifjúságért e szerelemben keresett most kárpótlást, — e szerelemben, mely első, igaz, nagy, mély érzése volt ez elhagyott szívnek. Későn jött, de annál hevesebb erővel. Voltak pillanatok, midőn azt hitte Élesdy, hogy e szerelem hatalma mint szalmaszálat ellú az útból minden gátat, minden akadályt; de a leglángolóbb föllobbanásokra mindig visszatért a hanyatlás, a kétség és aggodalom. — Mit tegyek, mit tegyek ? — suttogó, égő fejét a nedves hideg falra hajtva. A vén kastély falai tompán visszhangozák sóhaját, csöndesen hulltak a fákról a sárguló levelek s mélán tekintettek le az ég kárpitjáról a csillagok. A lázas szivnek nem adott tanácsot senki. A szenvedély sarkalta, az aggódás visszatartotta. — Esztelen vagyok, hogy föl merem emelni szemeimet a szép ifjú leányhoz. Áh, nem szerethet az, nem fog szeretni soha! Az álmatlan éjek aláásták egésségét s növelték izgatottságát. Úgy érezte néha, mintha tűz futna ereiben vér helyett. — Enyimnek kell lennie! — mormogák égő ajkai. Évek óta övé volt minden gondolatom, szivemnek minden érzése. Most tudom,hogy szerettem már mint gyermeket s most tudom, hogy nem engedhetem át őt senkinek, senkinek a világon ! Többé nem akart gondolni szegénységére, sem a negyven évre, mely vállait nyomta. Fiatal erőben, bátran, a sorssal megküzdeni készen, emelkedik föl lelkében a szenvedély. — Jobban szeretem, mint bárki más szerethetné őt e világon. Miért engedjem át léha ifjoncoknak, kiknek minden érdemök, hogy pár évvel kevesebbet számlálnak mint én ? De egy hang mégis minduntalan fölemelkedés belsejében: boldoggá teszed-e ? Megtartod-e az esküt, melyet anyjának halálos ágyánál esküdtél, hogy gondot viselsz rá s csak boldogságát tartod szem előtt ? Nem vegyülnek-e önző gondolatok lelkedbe ? Nem mert felelni rá, de felelt a lángoló szenvedély, mely kitört ajkain: — Megőrülök, ha Margit nem lesz az enyém! XI. Nem dacolt tovább. Tompa, komor elhatározottsággal hagyta el vén kastélyát, beszélni akar Margittal. A mint visszapillantott hosszú, szomorú magányos életének néma tanúira, az ódon, porladozó falakra, búsan kérdé önmagától: beköltözik-e e falak közé valaha az öröm s az édes vidámság ? A nyájas, verőfényes szeptemberi nap szétterítette meleg sugarait halmon és völgyön, a szőlő levelei közül sárga fürtök kandikáltak ki s a levegőben mint ezüstös fátyol úszott a bikanyál, a zöld rét is be volt vonva apró pókok csillogó finom hálóival. A szivárvány minden szine ragyogott a sárguló, pirosló lombokon. A táj nyájas szépsége öntudatlan behatott a kedélyre s érintésére kezdett szétoszolni a benső, rideg mogorvaság. A természet hívó szózata hangzik napsugáron, lombokon, aranyszínű gyümölcsök sokaságán át: az év és az élet minden szakának megvan öröme s nemcsak a tavaszé a verőfényes meleg nap. Mintegy megifjedni látszott a férfi, ki most útra kelt. Még az élet delén állt s szép nemesvonású arca, bár meghalványodva és meghúzódva, még mindig érdekes és vonzónak volt nevezhető, az ősz szálakkal vegyített fekete szakál sem nyomta még rá az öregség bélyegét és szemeinek tiszta fénye még beillett volna az ifjúságnak. De e szemek ismét a távol ködében merengtek. Amint a lágyabb benyomások alatt szétfoszlott az elhatározott lélek mogorva szigorúsága, az álmodozás lágy, ringató ölébe sülyedt újra. A régi Élesdy Pál lett ismét. — Klementin, nézd csak, — szólt testvéréhez a pajkos Zsófi, —hogy megfiatalodott Élesdy és milyen szép ember ma. Meglásd, még egyikünkbe szerelmes lesz. Tárnokyék házánál vendégeket talált Élesdy, egész csoport fiatal embert és ifjú leányokat. Az időpont nagyon roszul volt választva arra, hogy Margittal hosszasabban beszélhessen magányosan. Talán arra is roszul választva, hogy a hódító nimbuszában tűnjék föl egy ifjú leány szemei előtt. Bizonyos bátortalanság, félszegség és szögletesség társalgási modorában, elvonult, magányos életének, a világtól való elzárkózottságának szüleménye némileg homályba burkolhatta őt az ügyes, könnyeden mozgó s élénken társalgó fiatal emberek mellett. Az összehasonlítás semmi esetben sem üthetett előnyére ki. Maga is érezni látszott ezt. Sötét redők húzódtak homlokára s komoran, hallgatagon húzódott félre a zajongó, vidám társaságtól. Tárnokyné hiába igyekezett fölvidulni őt.