Fővárosi Lapok 1874. március (49-73. szám)
1874-03-31 / 73. szám
Kedd, március 31.1874. 78. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre............................. frt. Negyedévre.........................4 . megjelenik , ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetései (Budapest, barátok-tere., Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A „FŐVÁROSI LAPOK ápril-juniusi évnegyedére felhívjuk olvasóink figyelmét, kérve, hogy szíveskedjenek mielőbb megújítani előfizetéseiket, nehogy — mint ez az év elején is történt — a tömeges elkésések miatt újra kellessen nyomatni az első számokat, mi a kiadó társulatra nagy költséget hárít, az elkésőkre nézve pedig azzal a hátránynyal jár, hogy várniuk kell az első számok másodszori kiállítására. A szerkesztőség — jeles írók közreműködésével — igyekezni fog továbbra is oly lapot állítni ki, mely a műveit olvasó közönség igényeit kielégítse, s folyvást megérdemelje azt a nagymérvű pártolást, melyben részesül. Tóth Kálmán, laptulajdonos. Vadnál Károly, lapszerkesztő. Az „Athenaeum“-társulat, mint a lap kiadója, figyelmezteti a közönséget, hogy az előfizetéseket legcélszerűbben lehet postautalványok által eszközölni. A lap ára évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 frt. A postautalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők: a »Fővárosi Lapok kiadóhivatalába, Pesten.“ A hímzésről. (Fölolvasás.) Pulszky Károly túl. (Vége.) A tizenötödik század vége felé a transalpin művészeti világ hasonló állapotba jutott, minőre száz évvel később az Olaszországból kiindult renaissance, a díszítés elvesztő összefüggését tárgyával s mint egy elődi körülfonja, túltengve rajta. Az ilyen irány legérzékenyebben, leggyorsabban az iparművészetét sújtja. Csakhamar elő is tűnnek a domborhímzések; a szövetet keményítővel merevvé teszik vagy fából faragott alapra vonják, majd console-okat készítenek ily módon s gyöngyökkel bevont oszlopok emelkednek, csúcsíves fülkéket tartva, melyekben domborún egy angyal vagy szent áll. A hímzés irányt veszt s most az ötvösséggel, majd a faragással akar versenyezni. Olaszország a tizenhatodik században nagyrészt elvesztette függetlenségét, de uj urai átvették műveltségét, mint ez a barbár hódítókkal mindig megtörténik. Elvetették régi hagyományaikat s mohón karolták föl az uj eszméket és uj alakokat. A festészet a többi művészettel együtt mély változáson ment keresztül. Az olajfestés technikája megoldotta minden nehézségét, a freskót háttérbe szorította, az ezzel összekötött dekoratív jelleg mindinkább elenyészett, a kép öncéllá lett, keretbe vonulva, mely a külvilágtól elszigetelt, elveszté az összefüggést a körülte levő tárgyakkal, nem hatott többé velük együtt, hanem külön követelé meg a figyelmet, magában egészet képezve. Idegen láthatárokat nyitott meg előttünk, messze tájakra vezetett, események tanúivá tett, melyek semmi kapcsolatban nem voltak a környezettel. A festészet feladatainak e változását a hímzés és szövés nem érezték át s nem vették észre a szakadást, mely mind élesebbé lett a művészetek és iparművészetek közt, mint régen, követték a festészetet ezúttal is utáin. Ekkor látjuk ama nagy kompozíciókat ábrázoló függönyöket, melyek használatánál a ráncozat körül itt egy fej, amott egy láb, majd egy ház látszik ki, a legbizarabb khaoszban feküdve egymás mellett. Ekkor volt divat, hogy a szalonokban az ember most a Chloénak szerelmet valló Daphnisra volt kénytelen leülni , majd házát szent Györgyre támasztotta, amint ez a sárkányt megöli, vagy Aeneásra, mikor Anchizesz Trójából kiviszi A tizenhetedik és tizennyolcadik század művészetének alapvonása, minden egyes résznek önállóság után való törekvése. A díszítések legapróbb levele, virága, egy magában befejezett egész s a természetben található előképének hű tükre kívánt lenni. E minden szabályt és kszhangot megbontó irány csakhamar elő is idézte a művészet teljes hanyatlását, de az iparművészetek melynek első törvénye, a résznek az osszalak alá való szigorú rendelése, sokkal gyorsabban rontotta meg. A hímzés a többi technikánál még roszabbul járt. Legfőbb előnye, a színpompa, melyet a fényes selyemmel s a mélytónusú pamuttal kifejthet, veszni indult. Ez egész kor fokozódó ellenszenvet tanúsított az erős szín ellen. Mindig töröttebb, mindig halványabb színeket használt, míg végre csak a fehér tetszett, legfölebb arany díszítéssel. A szövés másrészt, mely a tizenötödik századot megelőző időkben a nagyobbszerű díszítésnek nem bírt megfelelni, ekkor oly tökélyre jutott, hogy meg tudott felelni a legnagyobb feladatoknak is, milyen például a Rafael kartonjainak megszövése volt s ettől fogva lassan, de biztosan elhódítá a hímzés elöl a tért. A legjobbat, mit a hímzés e korban fölmutathat, Spanyolországban találjuk, hol a mór befolyás utáló enyésző hatásai az ornamentika színének és rajzának még mindig bizonyos szigort és jellemet adtak. A keleti művészetnek, mely mint látjuk, legtávolabbi hatásában is oly jótékonyan hat az európai művészetre s mely annyiszor ébresztette ezt uj életre, egy közös alapvonással bír: a szigorú dekorativ jelleggel. Sem az arabi és persa, sem a hindu, khinai és japáni nem lépte át soha a határt, melyen az antik világ és a renaissance túlemelkedtek, hol a művek ideális szépsége elfeledteti a célt, melyre szolgálnak, mint történt ez a Parthenonnal a Sixtinánál és a Stanzáknál. A keleti művészetek körében a khinai és japáni külön csoportot képez. A tájak, a szabad természet szépségeinek szeretete jellemzi őket. Erre a modern Európán kívül sehol sem találunk, csak náluk. Az antik világ, a renaissance s a kelet többi része nem ismerte. S ez magyarázza meg a hatalmas vonzerőt, melyet műveik gyakorolnak ránk. Ki ne állt volna közülünk egy-egy mázas szekrényke előtt, melyre egyszerűn, de mesterileg egy pár vonással nádszálak vannak oda varázsolva s rajtuk egy madárka csicsereg ? Ki ne örült volna ama bronz-gólyáknak, melyek oly természethű méltósággal tartják, féllábon állva, csőrükben a gyertyatartót ? S másrészt, kinek ne jutottak volna eszébe az ezeregy éj dúsképzelmü meséi a faragványok láttára, melyeken hullámverte sziklán a sárkányok fekszenek s ide-tova kúszva őrzik az ormon ragyogó viztiszta kristálygömböt ? S mind eme realisztikus hajlam s a bartokhoz lejtő bizarr képzelet dacára, fölleljük mind a rajz, mind az egész technika szigorú stilisztikáját. A képzelet szülte szörnyek, melyekkel oly gyakran találkozunk, mozgásukban annyira igazak, alakjuk annyira öszhangzó egészet képnek, hogy gyakran azt hiszszük: létezniük is kell! Az állatok és növények ábrázolásánál pedig nem másolják szolgailag a természetet, hanem jellemző vonásaikat ellesve, a legegyszerűbbb eszközökkel érik el a kivánt hatást. S mily mesterek a technikák előnyeinek kiaknázásában ; mily tapintattal tudják a tárgyat megválasztani, melynél a technikát leginkább érvényre juttathatják. Az oltárernyők és a legyezők kifeszített felületei alkalmas helyet nyújtanak nekik a hímzés minden finomságának kifejtésére. Ezeken többnyire madarakat látunk s tollak fénye mennyire hasonlít a selyeméhez s szerkezetüket a lapos öltés egymás mellett fekvő sorai mily jól jellemzik. Most egy arany fácán ül a faágon, majd hosszú sorban röpülnek a darvak és gólyák, nyakukat előre, hosszú lábukat pedig hátrafelé kinyújtva, vagy épen lecsapnak ; az előtérben a kakas és páva ragyognak teljes szinpompájukban s a kép szélén fölnyuló fa lombjai közt számtalan jégér s más apró madár röpköd. Ha ellenben egy ruhaszövet díszítése a föladat, erőteljes vonásban kivarrják a körvonalakat, a belső részeket pedig a lokálszinekkel töltik ki úgy, hogy a rajz a távolban is hat. A kelet másik feléhez fordulva, a hímzést megint uj alakban találjuk, nem kevésbbé elterjedve és hasonló fontossággal. Az indus turbánja , öltönye köve, papucsa gazdagon boritvált hímzéssel s pazarul fénylenek az aranytól, pikkelyektől, ezüsttel vegyítve fényesebb és homályosabb szálakban s csodálkoznunk kell a sokszerü változatosságon, melylyel ez anyagot fölhasználják. De figyelmünket az indusok és persáknál még jobban magára vonja a hímzés egy külön válfaja, mely a leggazdagabb hatást teszi. Különböző szinű finom posztó darabok illesztvék egymáshoz, a varrás egy zsinórral van befödve s az igy létrehozott keretben aztán viráglevél-arabeszkek fonódnak egymásba, elfödve az egész alapot, mindez láncöltésben, melyet ép úgy lehet tűvel mint horoggal készíteni; ez a vonalakat hurkokkal képezi, úgyhogy a második az elsőt az alaphoz erősíti. De forduljunk vissza a mai Európához. A balti tengertől a Balkánig, a Volgától a Dunáig kisebb-nagyobb változásokkal egy közös hímzési szyl van a népek közt elterjedve. A paraszt díszruháját, gubáját, asztal- és ágyterítőjét, színes hímzésekkel díszíti, sőt néha szobája falát is ilyennel vonja be. Az ornamentika alapja részint a keresztöltés, mely egyszerű mértani alakzatokra utal, részint a stilizált virág. Néhol a bizanti művészet hagyományaira vélünk ismerni, gyakrabban keleti befolyásra. A nép egésséges érzéke föltalálta a technikának megfelelő alakokat, melyeket ép oly naivsággal és biztossággal változtathat s képez odább, mint a népdalokat s amazok gyűjtése és tanulmányass. is ép oly érdekes s hasonló élvezetet nyújt, mint a népdaloké. Még a műveit Európa hímzésének jelen állapotáról kell pár szót szólanom. A hímzés művészibb alakját ma csak az egyházi kellékeknél alkalmazzák. A reform, mely a negyvenes években a Rajna I mellékéről kiindult, ezekre is kiterjeszkedett. Az acheni és kölni kolostorban »vom armen Kindlein Jesu, a régi casulákat kezdték sikeresen utánozni, s e példát követő Németországban és Ausztriában is több kolostor s mint örömmel említhetjük. Ipolyi Arnold besztercebányai püspök hazánkban is meghonositá. Szent-Kereszten ő a tanoda mellett egy himzési iskolát alapított. A hímzés többi fajtája azonban szomorú sorsra jutott nálunk. A fehérhímzés majdnem kizárólag initiálék készítésére szorítkozik, legfölebb egy-egy virágot tesznek még melléje. A színes hímzést mindenütt gyakorolják s kevés nő van, ki egyszer-másszor a hímzőtűt kezébe ne venné. Megveszi a mintalapot, a canvast a megkezdett hímzéssel, a szálak közeit számolva, az előtte fekvő minta szerint kitölti a kitöltendőt. Gondolkoznia e mellett nem szükséges. Ha ízléstelen dolgot hoz létre, nem ő a hibás, hanem a minta. S ha ez javul, a hímzés talán szintén megint emelkedni fog ? Nem hiszem. Ez a javulás nem elég. A hímzés elhanyatlott, mert megszűnt művészet lenni s csak akkor fog előrehaladni, ha ismét azzá lesz. Hogy lehet ezt elérni ? Erre legyen szabad még az öreg Sempert idéznem, ki a hímzésről szóló fejezetét e szavakkal végzi: »Szépanyáink nem voltak képzőművészeti akadémiák tagjai, nem voltak albumgyűjtők s nem is hallgattak aestheticai felolvasásokat, de ha a hímzéshez rajz kellett, tudtak magukon segíteni«. Itt rejlik a dolog nyitja.