Fővárosi Lapok 1875. március (49-72. szám)
1875-03-31 / 72. szám
Szerda, 1875. március 31. 72. szám. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................9 fr. Negyedévre.........................* , Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A „FŐVÁROSI LAPOK“ ápril-júniusi évnegyedére felhívjuk az olvasók figyelmét. A szerkesztőség, jeles írók közreműködésével, igyekezni fog továbbra is oly lapot álltni ki, mely a művelt olvasó közönség igényeit kielégítse s folyvást megérdemelje ama nagymérvű pártolást, melyben részesül. Előfizetni legcélszerűbben postautalványnyal lehet. A lap ára évnegyedre négy forint, félévre nyolc forint, egész évre 16 forint. A posta-utalványok vagy pénzeslevelek e cím alatt küldendők : a „Fővárosi Lapok kiadóhivatalába, Budapesten.“ A szerencse kereke. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtal. (Vége.) Oh, mily emlékek ezek! Az isten meghallgatta könyörgését s visszavezérelte a szeretett férfit. De mily más alakban, mint ahogy eltávozott! Az ifjúkori könnyelműség romlottsággá vált; a sikamlós kalandor-életben lesurlódtak a lélek nemesebb tulajdonai. A nő félve tekintett reá. Öröm helyett remegés fogta el szívét a viszonttalálkozásnál. Szabadok voltak mindketten, a nő egy év óta özvegy, szülői akarat nem állt többé gátul, egymáséi lehettek s a nő mégis oly remegve nyújtotta kezét a férfinak, ki fiatal éveinek egyetlen szerelme volt. Nem várt már boldogságot. A szenvedés hosszú iskolájában nőtt föl, a tűz kihalt, a vér megdermedt már szivében. De a férfi kívánta a házasságot s a nő engedelmeskedett. — Talán részvéttel, gyöngédséggel megédesíthetek neki mégis némely órát, ha az élet terhe nyomja, — gondolta magában. Gyermekei végett is cselekedte. Könnyítve lesz rajtuk , nem fogja oly terhesen nyomni a szegénység, a nyomor, iskolába járhatnak, a leány nem fogja gyönge mellét elrontani a nehéz munkában. Komáry Lőrinc egy kis tőkepénzzel rendelkezik. Valami üzletet kezd, forgatni fogja a pénzt, tisztességes, rendes ember akar lenni. Megunta a kalandor életet. A jó szerencse egy kis pénzt juttatott a kezébe s üstökön akarja ragadni a szerencsét. A szegény asszony nem mert kérdezősködni a pénz forrása után. Gondolta, hogy kártyából került. Komáry Lőrinc egész éveken át kártyázott. Azt is beszélték, hogy hamisan játszik, de a szegény asszony nem hitte. Oh, az nem lehet igaz, annyira nem sülyedhetett Lőrinc. Később aztán megtudta, honnan került a pénz. De már akkor neje volt Komáry Lőrincnek s a férj átkulcsolva térdeit, úgy rimánkodott a földön csúszva, hogy ne árulja el. Szemei előtt törte össze a réz lapot és a sajtót, melylyel a hamis bankót készítette. — Soha sem fogok többé hozzá folyamodni. Esküszöm mindenre, a mi szent, soha, soha! Nem volt tovább szüksége rá; megtarthatta fogadását. A sok mindenféle vállalatból csak úgy özönlött be a pénz az ablakon. Ostobaság lett volna hamis bankót csinálni még, vagy a kártyán csalni; a börzejáték biztosabb nyereséget ígért. A szegény asszony hallgatott és maradt. Az elválás most már botránynyal járt volna, nevük ismeretessé kezdett válni a társaságban, a leány nagy s maholnap férjhez kellene mennie , kerülni kell minden botrányt. Nem tehetett mást a szegény asszony, minthogy hallgatott. De szivében jéghidegség foglalt helyet attól az időtől kezdve s Komáry Lőrinc csakhamar belátta, hogy azt többé eloszlatni nem áll hatalmában. Ilyen volt e házas élet, melynek minden órája mázsányi súlylyal nehezedett a szegény asszony lelkére. És mégis mind hiába volt! Hiába az önfeláldozás, az önmegtagadás, hiába a szenvedés rettenetes évei ama férfi oldalán. Mind hiába. Lehajtja fejét és kimondhatlan szomorúsággal gondol a múltakra. Erős, durva kocogás hangzik az ajtón. A szegény asszony egész testében megrezzen. Ez ő, a rettegett üldöző. S az ajtó nyílásában megjelenik egy mocskos, rongyos alak, boglyos hajjal, torzonborz szürke szakállal, álla egy piszkos sálba takargatva s fején egy beütött kalap. Pálinka bűze ömlik be a szobába, amint kinyitja az ajtót. A nő reszketve ugrik föl s kitolja a csavargót az ajtón. Ott a folyosón lázasan lihegve kérdezi: — Mit akarsz ? Miért jöttél megint ? Megígértem neked, hogy minden héten két forintot kapsz, ha nem jösz ide többé. Nem kaptad meg? — Kéét foorint, az kevés, Karolin, — dadogá tántorogva a férfi. — Mit csinálok én azzal ?....... Két forint!........... — Magunk is nehéz munkával keressük kenyerünket, — szólt a nő reszketve. Szemei félénken futottak körül a folyosón, nem látta-e őket valaki. — Niincs se-se senki itt, —■ dadogá a részeges csavargó. — Ne-e n em kell szégyelni a férjét, haa nem is járok most diivatosan. A nő folyvást lázasan reszketve szakította félbe: — Mondd hamar, mit akarsz. Két forint nem elég? Éhezni fogunk, de megkapod betenkint a három forintot. Menj, menj! — Pfuj! — dadogó a rongyos ember. — Alkudoztam én veletek mikor nekem volt miből ? Szégyeld magad, Karolin! A szegény asszonynak minden idege rángatózott. — Miért jösz ide ? Miért akarod magadat ebben az állapotban a gyermekeknek mutatni ? — Miért? Hogy ők is lássák! — dünnyögő a korhely, a falhoz támasztva düledező testét. — Ha a leány látná az apja nyomorúságát, nem hagyna tovább kínlódni ... Én tudom . . . Nem hagyna. A remegő asszony most egyszerre kiegyenesedett s parancsolólag nyújtotta ki kezét. — Nem fogsz beszélni a leánynyal. Távozzál! A vén korhely dacosan emelte föl fejét. — Legyen eszed, Karolin. A gazdag bankár itt van megint. Most már igazán feleségül akarja venni Helént. — Távozzál! — Asszonybeszéd. Hüm. Hátha nem távozom ? — A rendőrséget szólítom. — A rendőrséget ? Hüm. Hátha meg akarnám kisérteni ? A nőnek szemei mint két tüzes golyó villogtak a folyosó félhomályában. Hangja most lassúbb, tompább lett. — Nem fogod megkisérleni. — De hátha ? S a vén korhely megragadta a nőnek a karját és durván félretaszította. — Odább, asszony! A rimánkodást meguntam, most már parancsolni fogok. A leányt akarom. S egy lépést tett tántorogva az ajtó felé. A nő még egyszer elébe állt, reszketve egész testében, halálsápadtan. — Ne lépj tovább. Tudod, mi vár rád, ha a rendőrség kezébe kerülsz ? Mindent fölfedezek, mindent. — Próbáld! — kiáltott a férfi, fölemelve öklét. De a percben léptek hangzottak mögöttük. A nő csaknem félig ájultan fordult az érkezők felé. A vén korhely káromkodva botorkált le a lépcsőn. — Nini, Komáryné asszony, ön az itt ? — szólt a beszédes házmesterné. Ez a nagyságos asszony meg ez a nagyságos úr érkeztek épen most, és önt keresik. — Van szerencsém bemutatni az én kedves mamámat, — hangzék, egy jól ismert szelíd hang. — Ön nem is tudatta velünk lakását, de mi mégis föltaláltuk. Menyasszonyomért jövünk. S az elájuló Komárynét Lovász Gyula karjai fogták föl.* A rendőrség azon este egy vén csavargót talált egy külvárosi csapszék előtt halva. Az orvosi látlelet gutaütésnek tulajdonította a halált s valószínűleg a mértéktelen pálinkaivás volt az oka. Egy párisi házasság. (Francia beszély.) Villars Emiliől. (Vége.) A legmélyebb kivágású mellényt öltöttem föl, meg egy vadonat uj frakkot, aztán bajuszomat pedertem ki. Végre három pár keztyűt tevén zsebre, fölvettem a kalapomat s eléggé vakmerő bátorsággal hagyom szobámat el és siettem le a lépcsőkön. Az utcán azonban meglehetős mértékben kezde bátorságom fogyatkozni, esannyira, hogy mármár visszariadok esztelen merényletem foganatosításától, midőn egyszerre két kocsi érkezik ama kapu elé, melynek küszöbét haboztam átlépni. A kocsikból nyolcan vagy tizen szállottak ki, capuchonos hölgyek s kicicomázott, keztyűs gavallérok, kétségkívül meghívottak. Érkezésük újra fölbátorított engem s megérlelé bennem a szilárd elhatározást. Föllépdeltem utánok a lépcsőkön s behatoltam velük együtt az előcsarnokba s oda dobtam az inas kezébe felső öltönyömet, a házhoz járatos egyén könnyed modorával. Onnan egy másik szobába léptem, melyben a szalon ajtaját egy csoport egyén zárta el, kik előrenyújtott nyakkal bámultak a terembe, melynek csupán csillárját láthatára. Ép a keringőt táncolták, s ami nekem most feltűnt, az volt, hogy a zene nem hangzott oly erősen, mint a közfalon át. Be kellett várnom a keringő végét, hogy tovább hatolhassak. Egyébiránt óvakodtam az újonnan jöttek csoportjától, e szerencsés csillagzatomtól, elmaradni, mely engem a háziasszonyság felé volt kalauzolandó, kit még csak látásból sem ismertem s ki nagyon valószínűleg szintén nem ismert engem azelőtt. Eltökéltem magamban, hogy mindent elmondok neki. Helyzetem furcsasága menthette vakmerőségemet s én előre készültem rá, minő mulatságosan s az udvariasság szem előtt tartásával fogom én a dolgot előadni, midőn egyszerre rettenetes remegés vett rajtam erőt s lábaim szinte megroskadtak. Hátam mögött egy kéz nehezedett a vállamra, úgy éreztem, mintha izzó vas lett volna az, mely engem megbélyegez. Hideg veríték gyöngyözött szégyentől elsötétült homlokomon. Annyi bizonyos, hogy fölfedeztetem s óhajtottam volna hátam mögött hagyni e lakot. De nem mertem visszafordulni. — Ejb, hát te márványból való vagy ? — szólalt meg ugyanakkor egy hang, mely mintha csak az égből szállott volna alá, holott tulajdonképen Didier barátom torkából keletkezett; tudod, az, aki a pénzügyőrségnél van. — Tehát te is ismered Haies asszonyt ? — tévé utána barátom. — Igen . . . nem . . . Oh, édes barátom, az isten küldött téged ide! Te azt mondod, nemde, hogy Haies asszony? Majd te bemutatsz engem neki.