Fővárosi Lapok 1875. augusztus (174-198. szám)
1875-08-05 / 177. szám
Csütörtök, 1875. augusztus 5. 177. szám Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ........ 8-Ötiiegyedévre...........................4 . Megjelenik ez, ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A Petneházy-család. (Elbeszélés.) Irta Homoki József. (Folytatás.) Ez a suttogás a kalákából a nép közé is kiszivárogván, házról házra, utcáról utcára kezdett terjedezni, s mikor annak is híre futamodott, hogy a táborba vonult szegény önkénytesek családjának szekérszámra szállíttatja Petneházyné a lisztet és zsirozót , a vármegyeház előtt szádorgó népcsoport zajosan követelte Petneházy szabadon bocsáttatását, s csak akkor csilapodott le, mikor a kapuban a nyájas arccal megjelent várnagyba téns alispán úr nevében, kijelentette, hogy a tisztelt polgárság méltányos kívánsága, a legközelebbi napokban figyelembe fog vétetni. A téni alispán ur be is váltotta a tisztelt polgárságnak tett ígéretét, mert néhány nap múlva foganatosítván a vármegye ama határozatát, mely szerint a csekélyebb vétség miatt letartóztatott foglyoknak a táborba vonulás megengedtetett, ez alkalommal Petneházy az Erdélybe vonuló lovas nemzetőrséghez csatlakozott. Most sem igen tudott még megbarátkozni az új idők szellemével, mert attól tartott, hogy a már megindult hógörgeteg pusztulást hoz az állam épületére, melynek az ő felfogása szerint legerősebb támasza megingattatott, de a haza veszedelmével szemben elnyomta minden aggodalmát, s igaz hazafiúi érzelemmel lépett a megtámadott nemzet védői sorába; sőt még azzal sem elégedett meg, hogy csak saját személyében rójja le hazafias tartozását, hanem eszélyes neje tanácsára még négy polgártársat látott el csatalóval és egész felszereléssel, mely hazafias áldozatkészségért az első alispán, a szorongatott haza nevében személyesen fejezte ki köszönő elismerését, annak kijelentésére is felhasználván e kedvező alkalmat, hogy az értelmiség, méltányolva a Petneházy helyzetét, rég óhajtotta volna a vele történt sajnos esemény kellemetlen következményeit enyhíteni, ha bizonyos emberek folytonos izgatása miatt, még kellemetlenebb fordulattól nem kell vala tartania. Nagyon jól tudta Lívia, hogy ki legyen amaz izgató, kire az alispán céloz, de uralkodott felindulásán, s boldogabb időre halasztva a leszámolást, a legszelídebb hangon biztosította az alispánt, hogy személyes bántalmak fölötti elérzékenykedésre és súrlódásra a közveszély idején gondolni sem szabad, s kikérte a szerencsét, hogy a táborba készülő lovas századot elindulása előtt megvendégelhesse. A búcsúlakoma a csekélyszámú duzzogókat is végképen kiengesztelte, s mikor a kivonuló századot a hármas halomig a csókavári nép apraja nagyja kikisérte, Petneházy alig győzte a szerencsekivánatokat elfogadni, a hazafelé kocsizó Líviát pedig egész utcahosszában, mint a szegény nép védangyalát, éltették. Kopcsányinét, a még nem nagyon régen ünnepelt zászlóanyát a néphangulat ily átalakulása anynyira felháborította, hogy betegség ürügye alatt egészen elvonult; midőn pedig egy pár ablaka bevezetésével is gyarapodott az ellenszenves tüntetés, nem nyugodott addig, míg férjét rá nem bírta, hogy a kiállhatlanná vált székvárosnak egy időre hátat fordítsanak. A fővárosba tették át lakásukat, hol Kopcsányi a kormányhoz közel álló körökben nagyon aggasztólag beszélt a csókavári viszonyokról. A köznépet osztozkodási hajlammal gyanúsította s egyenesen az olyan embereket tette felelősekké a hangulat elfajulásáért, a kik előbb az üdvös törvények nyílt gyalázásával célt nem érhetvén, most túlhajtással akarnak zavart támasztani, hogy a rend felbontásával könynyebben foganatosíthassák átkos terveiket. Magát a megye tiszti karát, s különösen az alispánt is kárhoztatta, hogy ily egyének irányában túlságos elnézést is tanúsítván, tudva vagy akaratlanul a haza ellenségeinek cselszövényeit legyezgetik. Úgy oda vetve azt is több ízben felemlítette, hogy ha Csókavárra minél előbb valami erélyes kormánybiztos nem küldetik, attól lehet tartani, hogy a különben hazafias szellemű, de lelkiismeretlen izgatók által tévútra vezetett nép, nyílt lázzadásban fog kitörni. Az időközben Debrecenbe költözött kormány itt sem menekülhetett Kopcsányi hazafias színezetű tépelődéseitől, de az alispántól megnyugtató jelentés érkezvén, nem igen tudott a kormánybiztosi méltóság lépcsőjéhez közeledni. Kevés idő múlva hire futamodott Debrecenben, hogy a Dézsnél csatázott magyar sereg visszaszorittatott s ez alkalommal a szétugrasztott lovas nemzetőrök hazáig meg sem állottak. Mint vesztett csata után szokás, aggasztó rémhírek kezdtek keringeni, melyeket mindenki elhitt, noha az első forrásnak senki urát adni nem tudta. Minden ember árulást emlegetett, közbeszéd tárgya volt, hogy a lovas nemzetőröket valami Petneházy nevű csókavári gyanús egyéniség lázította fel, aki szabadságellenes fellépéséért már be is volt börtönözve, sőt azt is tudta minden gyermek, hogy ennek a hazaárulónak a neje, valami fekete-sárga katonatiszti család ivadéka, már Csókavár egész környékét is megmételyezte. Hangosan kárhoztatták a kormányt, hogy az ilyen veszedelmes hazaárulókat vésztörvényszék elé nem állíttatja. A kormánynak annyival inkább kötelessége volt a szállongó híreket figyelemre méltatni, mert azoknak a Petneházy tagadhatlanul megtörtént bebörtönöztetése csakugyan némi valószínűséget kölcsönzött. A kormány már hajlani kezdett ama mélybelátású államférfiak tanácsára, kik ama hazafias meggyőződésben voltak, hogy a fenyegető bajnak legjobb módon csak úgy lehet elejét venni, ha Kopcsányi, a csókavári viszonyok alapos ismeretével biró feddhetetlen hazafi neveztetik ki teljhatalmú kormánybiztossá s bizatik meg a vésztörvényszék szervezésével. Az ügyesen szított fondorkodásnak azonban halálos döfést adott ama váratlan körülmény, hogy a dézsi csatáról beérkezett jelentésben különösen ki volt emelve bizonyos Petneházy Vince lovas nemzetőr kitűnő magatartása, ki az előrenyomuló ellenség feltartóztatása alkalmával tanúsított vitézségéért érdemjellel jutalmaztatott, s a ki belátván, hogy csak gyakorlott és fegyelmezett csapatnál tehet a hazának sikeres szolgálatot, magát rögtön a csata után, többedmagával a huszárok közé soroztatta. Másfelől pedig Csókavárról az alispántól olyan jelentés érkezett, hogy a csatavesztés hírére felbőszült nép, Petneházy Livia úrnő lelkes indítványára egy szívvel lélekkel elhatározta, hogy a hazaszállingózott nemzetőröket odahaza meghalni se engedjék, hanem azon az útón, amelyen jöttek, elhagyott zászlójuk felkeresésére küldjék vissza. E két rendbeli hivatalos jelentés teljesen helyreállította a közvélemény előtt a Petneházy-pár alattomosan megtámadott becsületét. A Kopcsányi-pár pedig lemondván a kormánybiztosság reményéről, Debrecenből elpárolgott. A nemzeti létért vívott óriási tusa magasztos fordulatai közben, a Petneházy-név dicsősége itt-ott felcsillámlott. Egy ízben telve voltak vele a lapok, hogy Petneházy Vince huszárfőhadnagy Szeben bevétele alkalmával egy ellenséges üteg elfoglalásáért a csatatéren neveztetett ki századossá. Nemsokára azután körülményesen le volt írva, hogy a hadvezér már körül volt fogva az ellenséges lovasságtól, de egy huszárcsapat, Petneházy századossal élén hősies támadással kivágta. Majd ismét ama lélekemelő ünnepély leírása volt olvasható, a melylyel Csókavár népe, a Petneházyné költségén Budavár bevétele emlékére emelt díszes szobor leleplezését megünnepelte. A kikiáltott hazaárulók neve tehát mégsem enyészett el egészen nyomtalanul. Hanem a dühös hazafi, a felizgatott nép jó útra térítésére ajánlkozott a bujtogatók megfékezése végett kormánybiztosi dicsőségre áhítozott Kopcsányi nevét egy lélek sem emlegette, egész a nemzeti ügy leveretéséig, mikor aztán a császári orosz segédsereg egy osztályának élén mint a törvényes rend helyreállítására vállalkozott császári biztos kezdhette meg áldásos működését. A nép megrémülve Kopcsányi közeledésének hírére, kétségbeesve rimánkodott Petneházynénak, hogy gyermekeivel együtt idejében meneküljön. Az egyszerű nép jól ismerte emberét s ösztönszerűleg érezte, hogy a ki oly könnyű szívvel tud a végletekbe átcsapkodni, elég jellemtelen lesz féktelen boszúvágyának kielégítésére a Petneházy-család nyugalmát feláldozni. A szegény, tapasztalatlan nő nem hallgatott a jószívű emberek tanácsára; állhatatosan megmaradt ama szilárd feltétele mellett, hogy odahaza várja be az események kifejlődését. Hadd jöjjön aminek jönni kell! El sem tudta képzelni hogy lehessen olyan magyar ember, aki a közveszély napjaiban el ne tudná feledni az aprólékos sérelmek emlékét; büszke jelleme sem engedte, hogy egy kopcsányi hatalmától rettegni lássák; de még abban is bízott, hogy anyai ági rokonai magasrangú tisztséget viselnek a császári hadseregben ; azok nem fogják elnézni bántalmaztatását oly vétségért, mely ama mozgalmas idők viszonyait véve tekintetbe, alig eshetett beszámítás alá. A következés megmutatta, hogy csekély emberismerete volt, ha Kopcsányitól nemeslelkű emberhez illő bánásmódot várt, valamint azt is sajnosan tapasztalhatta, hogy a büszkeség a fenyegető veszély ellen nem igen sikeres védelem, és hogy rokoni összeköttetéseibe bizakodni hiú számítás volt. Alig várta Ropcsányi, hogy az orosz csapatok elszállásolása és élelmezése iránt megtehesse a szükséges intézkedést, mindjárt azután legelső gondja volt, hogy azt emlékszobrot ledöntesse s a szoboremelés indítványozói ellen a vizsgálatot megindítsa. A kihallgatott tanúk, a plébánostól kezdve a bakterig az állították, hogy a szoboremelés indítványozója s főtényezője az alispán volt, aki épen azelőtt egy héttel halt el kolerában, és ez állítás mellett minden falgatás, keresztkérdés és fenyegetés dacára is állhatatosan megmaradtak. Hanem elvégre is jelentkezett egy csarlaui születésű kéményseprő legény, aki a szobor keletkezésének történetét híven előadta, és Petneházynét a forradalmi szellem élesztésének rajongó eszközeként mutatta be a császári biztos előtt. Ennek sem kellett több, az orosz tábornokot azonnal írásban megkereste, hogy a parancsára letartóztatott Petneházynét korbácsoltatná meg. Az orosz tábornok elundorodva olvasva a császári biztos levelét, megparancsolta, hogy a letartóztatott úrnő, további rendeletig, saját lakásán tartassák házi fogságban; a megkeresésre pedig udvarias hangon csak annyit válaszolt, hogy a vád nem oly természetű, hogy ily röviden el lehetne intézni; a vizsgálat annak idejében majd az osztrák hadbíróság feladata leend. Egyúttal bizalmas levélben figyelmeztette gróf Borbazini ezredest, Livia nagybátyját, hogy siessen rokonáról a fenyegető veszedelmet elhárítani. Míg az orosz sereg tanyázott Csókaváron, nem is lett a házi fogságban őrzött Líviának semmi bántódása, hanem mihelyt osztrák csapatok váltották fel az orosz helyőrséget, azonnal a megyei börtönbe szállíttatott, hol a Kopcsányi korlátlan rendelkezése alatt keserves napjai következtek. (Folyt. köv.)