Fővárosi Lapok 1875. szeptember (199-223. szám)

1875-09-12 / 208. szám

künn az udvaron hevert mély álomban. Szundikáltak a muzsikusok is, a kis Moschko meg tántorgott a fáradságtól s még a vizvegyitést is elfelejté. Pitymallatkor már csak néhány szál elpusztithatlan ivó dőzsölt a csapszék előtt álló asztalnál s a vén Jacek fáradhatlanul muzsikálta nekik a szebbnél szebb nótákat. Egyszerre félbehagyá játékát és a falu utcája felé bámult, mintha kisértetet látna. Lassan, nagyon lassan tántorgó alak közelgett a csapszék felé. — Jadwiga! — kiálta föl vadul az aggastyán , ki tudja, minő emlék támadt a szegény elmeháborodott szivében.— Jadwiga! sztarosztám leánya! Barila Hritzko, ki ott volt a dőzsölök között, jobban ismerte meg az alakot. Jajsikoltással oda futott az asszony elé, ki ügyefogyottan cammogott előre. — Hanuska! Mi történt ? Hol van Fedko ? . . . Az asszony a szólóra bámult, mintha nem értené szavait. Vonásai csúful el voltak torzulva, arcán rémület és fájdalom kifejezése ült. Kevés ruha volt rajta, az is összetépve, vérrel beszenyezve. Nyakán, karjain ostorcsapások nyomai látszottak. — Uratok! — nyögé kínosan. — Fedkót megkötözték . . . engem a kastélyba hurcoltak . . . most meg kitaszítottak. . . Ajultan összerogyott. — Vigyétek a csapszékbe! — parancsoló Hritzko s egy pár társával Fedko házához rohant. Halk nyöszörgést hallottak odabent. A szegény ember a kamrában feküdt, pecekkel a szájában, keze lába láncokkal, kötelekkel össze volt kötözve. Ruhája össze volt szakítva, a kamra holmija darabokra törve, itt is ott is vérnyomok és kitépett hajfürtök voltak láthatók , borzzasztóan védte magát ez az ember. Pajtásai leoldák kötelékeit. Amint arcába tekintenek, attól tartottak, hogy megőrült. — A csapszékben vagytok még mindnyájan? — kérdező mindenelőtt. — Mindnyájan, Hanuska is. — Jöttek velem! De Fedko bizony nem mehetett magában és a többiek karjára támaszkodott, kik óvakodtak attól, hogy arcába pillantsanak. Borsózott a hátuk Fedko arcának láttára; hamuszürke, teljesen merev volt az, csak szemei változtak furcsa kifejezéssel: hol szilaj tűz égett azokban, hol megmerevültek, szinte megüvegesedtek, mint a halottéi. A csapszék körül talpon volt minden ember. Odabenn az asszonyok rimánkodtak Hanuska miatt. A férfiak a csapszék előtt álltak s egyikök sem beszélt hangosan, csak néha-néha tompa suttogás járta át soraikat. Józanok voltak egy szálig: vannak rémítő dolgok, melyek behatnak a mámoros főbe is és kiűzik onnan a gőzt. Fedkót nem fogadták kiáltásokkal; ez a nép lassú, óvatos és mondhatlanul szívós. Némán utat nyitottak neki, Hritzko egy padhoz vezet, és leültette ott. A kétszáz paraszt kört képezett a pad körül. Csak egy aggastyán kiáltott fel siránkozva: — Szegény, jó ember! A többiek azonban rendre utasíták az öreget: — Fedkó maga fogja most parancsolni, hogyan történjék a dolog! . . . Hogy minek kellett történnie, a felől tisztában voltak valamennyien . . . Fedko fölkelt. — Emberek, — kezdő, de nem folytathatta beszédét. Végig tekintve a körülállókon, kik nászlakomájára jöttek úgy földiszitve, úgy érezte magát, mintha vasököl fojtogatná gégéjét. Nagy köny gyöngyözött elő szeméből s végig gördült orcáján. Azután újra kezdé: — Mindent tudtok. Tudjátok, mi történt Xéniával és most a másikkal. Vadállat az az ember, mi meg védelem nélkül és jog nélkül ki vagyunk téve önkényének; a császári írnok lengyel és az ő barátja. Nem akaratunk, de kötelességünk, hogy magunk megbeszéljuk és védjük magunkat. Amint össze szoktunk jönni, ha farkasvadászatra készülünk, úgy menjünk most oda és akaszszuk föl azt az embert. Ki tart velem ? — Mindnyájan ! — kiálták egy torokkal társai. — Induljunk hát! A menet majdnem szótlanul megindult és a falu utcáján keresztül vette útját. Itt-ott megállt egy csapat, baltát, kaszát, régi puskát hoztak ki a házból. A férfiak fölfegyverkeztek. Komolyan néztek maguk elé és úgy érezék magukat, mintha farkasvadászatra indulnának. Kiki tudja: »Talán ott hagyom irhámat.« De azt is tudják valamennyien: »Kötelességet tettetünk.« És a szürkülő hajnali órában némán a kastélynak vevők utjokat. Ekkér vette kezdetét a wolovocei lázadás. ... A wolowcei várkastély máskép van építve mint a legtöbb urilak Podoliában. Ezek jobbára köbül való, nagy, szép házak a tizennyolcadik századból, midőn még sok pénze volt a nemességnek, vagy pedig köbül való, kis, szegényes házak a tizenkilencedik századból, ahol a nemességnek fogytán van a bankója. Díszes épületek ritka madarak e tájon, ókori várak még ritkábban lelhetők. Hajdan, igaz, sok vihar, háború és ínség látogatta meg a szegény országot. Ott voltak a mongolok és a kunok, törökök és oláhok, svédek, tatárok, moszkvaiak és még több hívatlan vendég. Ami földhöz vagy falhoz nem volt erősítve, azt ellopták, ami pedig nem fért a tolvajtáskába, mint például a várak, azt lángba bobták. Múlt napok emlékei e szerint gyéren vannak e tájon s azt a keveset is,a mi megvan, kelleténél gyorsabban pusztulni engedik. A lengyelek, úgy mint minden hanyatló félben lévő nemzet, kevés kegyelettel viseltetnek eltemetett nagyságuk iránt; kevés igazi, tevékeny, a tettnek örvendő kegyelettel, ellenben bővelkednek kevés szuszba és tintába kerülő szólamokban, úgyhogy e téren talán csak Spanyolország versenyezhet velük. Nem egy büszke nemes a zsidónak adta el olcsó pénzért ősei várát. . . A woloncei régi, komor erőd, időbarnított óriási falaival, szűk kis ablakaival és lőréseivel, fenyegető szeglettornyaival valóságos ritkaság az országban. Sok nagy gránitkő rejlik az épületben s Wincenty ur szerette volna azokat megezüstöztetni. De szorosan illesztvek egymáshoz a kövek. Wincenty úr sokszor átkozta ezért elődeit, csak a szegény Fedko lakodalmát követő véres napokon nem — csak ama körülménynek, hogy oly erős helyre bújhatott, köszönhető akkor életét. A várkastély parton fekszik, a Szered partján. Komor ólomlábú egy legény az a Szered, csendes tavakból fakad, lassan folytatja örömtelen útját a kietlen pusztán keresztül, sőt meg is állapodik néha s nagy tavakat képez, mig sárga vize a Dnieszter kékjével vegyül és a fekete tenger felé ragadtatik. Ép oly helyen, ahol a tanya folyó megáll, épült a várkastély s így folyórészről eléggé védi a posvány. A szárazra néző rész széles árokkal van körülvéve, melyen keresztül csak szűk fahíd vezet a kapuhoz, az árokban pedig zavaros, örökké csendes vizek állnak, melyek nyár idején gyanúsan szoktak illatozni. Az a posvány meg az az árok nagy szolgálatot tett ama tavaszi napokon Wincenty urnak. A főérdem tagadhatlanul az okulincei lelkészé marad, vagyis inkább annak két tulajdonságáé, először hogy unokahuggal birt, másodszor meg, hogy potrohos ember létére nem járhatott sebesen. (Folyt. köv.) 928 Folytatás a mellékleten. A szarvasgomba. »A ki e főnevet említi: szarvasgomba, nagy szót ejtett ki.« Ezt írja e tárca tárgyáról Brillat-Savarin, s mi e szellemes gastrosoph régi tekintélye előtt meghajolva, a szarvasgombáról valóban azzal a tisztelettel fogunk szólni, mely az ilyen »nagy szót« megilleti. Mielőtt azonban hősünk physio- és psychologiájáról mondanánk egyet-mást, talán nem lesz egész érdektelen a mykologia (gombászat) llióját meghallgatni a »gombák királynője« története felől. A gombák királynője nagy nevét már a régi rómaiak és görögök is igen buzgón emlegették, s bizonyára nem kevesebb tisztelettel, mint Brillat- Savarin. Theoplastus, a híres hellén bölcselkedő, Krisztus születése előtt háromszáz évvel írt »Növények természetrajza« című könyvében »hyndon« név alatt említi. Plinius pedig »Historia naturalis«-ában tuber sincerusnak nevezi, s kommentárkép elmondja róla, hogy a gourmandok fölötte kedves eledele. Dioskorides görög orvos, ki Pliniusnak kortársa volt, gyógyászi szempontból tekintve a szarvasgombát, mind nyersen, mint főve egésséges tápszernek tartja. A rómaiak azonban nemcsak ily prózai tulajdonokkal ruházták föl hősünket. A tetszelgő hölgyek szarvasgombával vendégelték meg udvarlóikat, mert (amint hitték) ez ételnek az a költői sajátsága van, hogy a szívet szerelemre gyulasztja. Martialis több epigrammban említi a tuber e csodás erejét. A gombák királynőjét a régi lybiai arabok is ismerték, és egy fehér válfajával, a tuber niveummal »mison« név alatt élénk export-kereskedést űztek, főleg Rómában. A középkor durva, sötét, háborúskodó századaiban a tudományokkal és művészetekkel együtt eltűnt a »jó ízlés« is. A keresztes hadak és ököljogharcok fáradalmai szörnyű módon elrontották a lovag urak étvágyát. A hét bűn közül ki volt törülve a mértéktelenség vétke. Még a leggazdagabb várurak is beérték naponkint egy kis darab sült hússal, melyet aztán végül nyakon öntöttek egy kanta gégenyúzó csigerrel. S e »rosz ízlés« jóformán behatott az újkorba is. A tragikus sorsú, bájos Boleyn Anna, a történelem e valóban költői alakja, egy tizenhatodik századból fönmaradt levelében bevallja, hogy reggelije naponkint egy fél font szalonna és egy pint sör volt. »Mily más érzelmekkel kelt volna föl e királyné asztalától, kiált föl Liebig, a hires vegyész, ha egy csésze theát vagy kávét, egy szelet vajaskenyeret és egy tojást reggelizett volna!« Ez időkben persze a gombakirálynőnek interregnuma volt. Száműzték őt trónjáról, (az asztalról,) hű udvaroncai (az izes falatok kedvelői) elfeledték, megvetették. Hamm említi, hogy tébolyodott (VI.) Károly idejében élt valami Deschamps Eustache költő, ki egy ódában mennydörgő philippikát tart a detronizált királynő ellen, s elég udvariatlan és »sértéseknek való ételnek« nevezi. E sötét korban, a XIV. század vége felé, a szarvasgomba élvezete pláne el volt tiltva. Későbben azonban derültebb napokra viradott hősünk. Lenz, a kitűnő mykolog szerint, Franciaországban már I. Ferenc (1515—1542) alatt ismét rendkívül lábrakapott a szarvasgombaevés. Brillat-Savarin ellenben így ír : »A szarvasgomba föltámadása jóformán a legújabb időbe esik, mert több régi könyv van kezemnél, melyekben egy szó sincs felőle. Sőt azt is mondhatni, hogy az a nemzedék, mely e sorok írásakor *) hal ki, még tanúja volt ez újjászületésnek. A szarvasgomba Párisban ezerhétszáznyolcvan táján még ritka volt. Csak az amerikai és provengei vendéglőben lehetett néha egy keveset kapni, s a szarvasgombával töltött pulyka már valódi fényűzési cikk volt, mely legfölebb a nagyurak és a divathölgyek asztalán fordult meg olykor.« E szellemdús gastronom különben kiváló előszeretettel, teljes tiz oldalon át beszél e tárca hőséről, melyet ő »diamant de la cuisine«-nek nevez, s finom, könnyűd modorával több elmés anekdotát mond el róla. »A szarvasgombát, — írja a többi közt, — sokkal kevesebbre becsülnék, ha annyi s oly olcsó volna, mint a burgonya.« — »Örüljön kedvesem, mondom egyszer madame de W.-nek, mert az iparos körökben közelebb olyan szövőszéket mutattak be, melyen csodaszép csipkéket lehet szőni, s ezek úgyszólván semmibe sem kerülnek.« »Mit ?! felelt a szép, a souverain közöny egy tekintetével, azt hiszi ön, hogy viselnék ezeket a rongyokat, ha olcsók volnának ?« E valódi kis aesopusi mese élénk világot vet arra, hogy a szarvasgomba is ama sok dolog közé tartozik, melynek savát-borsát főleg az ár borsos volta képezi. S e szempontból tekintve a truffe ugyancsak fűszeres eledel; az ára nemcsak borsos, hanem paprikás is. A termelő ugyan, ki fáradságáért legtöbbet érdemelne, nyolc-tíz frankért vesztegeti kilogrammját, de utána a gombakereskedők közt jár kézről-kézre, mialatt ára hatalmas crescendóban folyton emelkedik. Mire aztán a jámbor fogyasztó jut hozzá, a crescendo furioso végződik , hatvanhetven frankban. A szarvasgombakereskedés azonban mind e mellett folyton nagyobbszerű mérveket ölt. Bizonyítják ezt a statisztikai adatok, melyekből néhányat (a Lenz mult évben megjelent mykologiája után) ide jegyzünk. A franciaországi truffe-export 1865-ben tett 52,000 kilogrammot, 1866-ban 60,000-et, 1867-ben 1,500,000-et, 1870-ben pedig 1,588,000 kilogramm volt a kivitel, egyszersmind behozva 15,881,000 frankot. Ez évben egymaga a carpentrasi Rousseau-cég 122,000 kilogrammot adott el. (1832- ben még csak 10,000-et.) E legutóbbi adatot Hamustól vettük át, ki a föntebbieket szintén közli, csakhogy csaknem még egyszer annyit számítva, mint Lenz, ki amint látszik, nem oly vérmes gombastatisztikus, mint Hamm. A szarvasgomba produkciójáról szólva, a logikai rend megkívánja, hogy hősünk physiologiájáról is mondjunk néhány szót. E kivált szakbelieknek igen érdekes tárgyról azonban csak dióhéjba szorítva fogunk szólni, mert ellenkező esetben igénytelen kis tárcánkból könnyen tekintélyes terjedelmű fűrésztáska nőné ki magát, melynek terhét csak fűért-fáért lángoló botanikus viselné szívesen és unalom nélkül. — A szarvasgomba (tuber) a de Baryféle rendszer negyedik (ascomycetes, tömlős pórásak) rendének negyedik *) Brillat-Savarine híres könyvét, az »ízlés physiologiájá«t, 1825-ben írta.