Fővárosi Lapok 1875. október (224-250. szám)

1875-10-09 / 231. szám

tetve, atyjának nagyszerű bukása után egy szegény vidéki tanácsnok házához vezette a sors. Férje becsü­letes , szelid természetű ember volt, de nem állott a műveltségnek ama fokán, melyen neje, s így soha sem volt képes neki oly helyzetet nyújtani, melyet várni j­oga volt. Brancourtné mindamellett is türelemmel fo­gadta sorsát. Megvigasztalta magát bánatában s fia­­i­nak a nevelésére szentelte magát, kiből érdemes, tekintélyes embert óhajtott teremteni. Férjének vélet­­­­lenül történt halála után megszükült életforrásai s­­ amaz elzárkózottság dacára, melyre fiáért áldozta magát, megtartá kedélyének egyenletességét. Keresz­tyéni türelemmel viselte a sors terheit, a nélkül hogy vádolta volna a társadalmat, vagy irigyelte azok helyzetét, kik szerencsésebbek, mint ő. A jószivűség vagyis engedékenység, mely jellemének fővonását ké­pezte, legkevésbbé sem csökkent. Elbeszélte élettörténetét Charlottenak, ki előtt e nő hovátovább kedvesebbnek tűnt föl. Le nem ir­ható az a vonzalom, mely néhány hét leforgása alatt e két nőt oly szorosan egybekapcsolta. Nem lehet csodálkoznunk ama bizalom fölött, melylyel a báróné Brancourtnét megajándékozta. Charlotte, boldogtalan­sága óta nem volt abban a helyzetben, hogy fájdal­mait valakivel közölhette volna, s midőn most szivét föltárva, keserveit kiönthette, megkönnyebbültnek érezte magát. És, szerencséjére, Brancourtné asszony ama nők közé tartozott, a­kik a beteg lelkek fájdal­mait enyhíteni képesek. A báróné életét megédesí­tette ő, ki Charlotte gyermeki vonzalmát anyai szere­tettel viszonozta. A nyár vége felé, egy délután, midőn együtt ül­tek a terrasz előtti gesztenyefa árnya alatt, egyszerre egy idegent pillantottak meg, ki a kert ajtaján be­lépve, feléjök közeledett. — íme, látogatója érkezett, — szólt Bran­courtné asszony. — Én senkit sem várok. Talán inkább kegye­det illeti e látogatás, — viszonz­ a báróné. A nők várakozó helyzetben voltak néhány percig, míg az érkezett közelükbe ért. — úgy látom, e látogatás csakugyan engem il­let, — kiáltott föl egyszerre Brancourtné, halványan és izgatottan állva föl. — Hiszen ez az én fiam. Azzal sietve ment az érkezett elé és Char­lotte látta a mint egy feketébe öltözött, magas, csi­nos, kedves arcú fiatal ember karjai közé vetette ma­gát. A katonát föl nem lehetett benne ismerni ama csinos barna bajusz nélkül, mely ajka fölött diszlett. A viszontlátás heves örömei után Brancourtné asszony karonfogta fiát s bemutatta a bárónénak. — íme az én parancsnokom, asszonyom. Brancourt Xavier némán hajtotta meg magát előtte. Charlotte kezét nyujtá neki s igy szólt: — Édes­anyja oly sokszor emlegette önt, uram, hogy már ismerem is. — Tartok tőle, hogy anyám nagyon is kedvező szinben mutatott engem be, — viszonzá a parancsnok. — Nagyon kedvező szinben! Mintha bizony ké­pesek volnánk felőled túlságos dicséreteket mondani • — Oh, anyám! Megbocsát nekem, asszonyom, nemde, anyai szeretetem e fölkiáltásáért ? Nem életem gyönyörű­sége-e ő? Nem igaz-e, hogy te minden órában bol­dogságaimról álmodozol ? Nem erre mutat-e e megle­petés is, melyet nekem szereztél, most midőn nem is vártalak ? Nem a te gyöngéd figyelmednek köszönhe­tem- e én ezt ? A báróné egész meghatottsággal nézett hol az anyára, hol fiára s a­mint igy szemlélgette őket, el­gondolta, hogy ők méltók egymásra. Oly kimondha­tatlan boldogító hatással volt rá nézve e látvány, melyet ők neki nyújtottak. De a másik percben mély­en fogta el szívét, hiszen neki sem fia, sem fivére, sem férje nem volt, hogy e szent örömet élvezhette volna. Könybe lábbadt a szeme, de hirtelen elfojtotta elér­­zékenyültségét, háziasszonyi kötelességének betöltése jutván eszébe. — Magyarázza meg nekem, parancsnok úr, minő alkalommal érkezett ön ide ? Én sem kocsit sem podgyászt nem vettem észre. Talán csak nem jött ön az indóháztól idáig gyalog? — Zsignyből jövök, asszonyom. Az indóháztól a fogadóhoz vezettek; ott kitudakoztam a kastélyhoz vezető utat s miután értesültem, hogy az csak két ki­lométernyi távköz, szépen ide sétáltam. — De hát mért szállott ön a fogadóba ? Egye­nesen ide kellett volna jönnie. — Oh, azt nem bátorkodtam volna tenni... — Igaza van fiamnak, — szólt Brancourtné. — Engedelmet kérek, kedvesem, de én egészen más véleményben vagyok. Kegyed nem viseltetnék irántam igazi baráti érzelemmel, ha azzal búsítana meg, hogy fiától megtagadná lakásának egyik szobá­ját. Hiszen kegyed itthon van , ebben mi megegyez­tünk , tessék csak rá visszaemlékezni. Oly bájoló kedvességgel mondta a báróné e sza­vakat s midőn Brancourtné asszony válaszolni akart, Charlotte közbe vágott. — Remélem, uram, nem fog ön engem azzal megszomoritani, hogy szives vendéglátásomat vissza­utasítsa. Aztán mosolyogva visszavonult, hogy anya és fiú annál szabadabban beszélgethessenek. Midőn Xavier a bárónét eltávozni látta, igy szólott anyjához: — Oh, de szép s jószivű nő ez; imádásra méltó lény. — Ő mindig ilyen, valóban imádásra méltó nő. Oh fiam, ily nőt óhajtanék én neked ... — Istenemre mondom, ha neki férje nem lenne és nem volna gazdag s én vonzalmát megnyerném... — Ő még fiatal. Ki tudja, hátha még özvegy is lehet! A parancsnok elpirult. — Hagyjuk azt, anyám; én semmiesetr­e nem igénylek ily magas szövetséget; különben sincs okunk erről beszélgetni. Csak azt mondja meg nekem, anyám, boldognak érzi-e magát a báróné körében ? — Nagyon boldognak! Ha elgondolom, hogy te­­ nem akartad...­­ — Kétség szállott meg, hogy oly állomást aján­­­­lanak föl, mely nem anyámhoz illő. — Oh, e kedves teremtés képtelen lett volna arra, hogy hozzám nem méltó állomást ajánljon föl. Ö napjában tízszer is bebizonyítja, mily tisztelettel és szeretettel van irántam. Egyébiránt magad is tanúja voltál ennek. Most tehát engedd, hogy elhozattassam málháidat a fogadóból. — Felesleges ez, anyám, — viszonzá Xavier. — Én az egész napot náluk töltöm ugyan, de még az éjjel visszautazom. — Ez éjjel! Pedig én azt reméltem, hogy leg­alább néhány napig nálam időzöl. — Gondolhatja, anyám, hogy nem jöttem ok nél­kül, így minden előleges tudósítás nélkül. Azért jöttem, mert beszélni óhajtottam anyámmal. — Nos, mi történt ? — Tanácskérdés végett jöttem. — Tanácskérdés végett! ? És te ötven mért­­földnyi utat téve, rögtön vissza akarsz térni ? Az ügy nagyon fontos lehet! Remegek... — Nincs mitől rettegnie. Ismétlem, csupán egy fontos ügy van szóban. Brancourtné órájára tekintett. — Még csak egy óra múlva fogunk ebédelni, addig elég időnk van a beszélgetésre. Jer kedves gyer­mekem. S karját nyújtva bevezette fiát a saját lakosz­tályába. (Folyt. köv.) A zsidó tanítók ügye. . A főváros izraelita polgárainak legtekintélye­sebb tagjai vasárnapra népgyűlést hívtak össze — a zsidó tanítók érdekében. Ők maguk az egész feleke­­zetre nézve szégyenteljes állapotnak nevezik a zsidó tanítók jelenlegi sorsát s elengedhetlen feltételnek tekintik, hogy azon javítva legyen. Mondhatjuk, hogy jelenleg már az összes köz­vélemény hasonlókép nyilatkozik. Közoktatásunk gyors fejlődésével szemben a zsidó tanítók nyomo­­rult helyzete ama körülmény, mely legkirívóbb árny­nak tekinthető. E hitfelekezet tanítói teljesen törvény­­ellenes viszonyban élnek. A hitközségi elöljárók tetszés szerint fogadják s bocsátják el őket, mint va­lamely közönséges napszámost; képzettséget nem igé­nyelnek tőlük, nem munkájuk eredménye, hanem a falusi basák iránt tanúsított alázatosság képezik a beszámított előnyöket s mi mindennél több, az izrae­lita polgárok gyermekei nagy részének nevelőit kö­zönséges »tanitó-vásár«-okon szerzik össze, melyeken lelketlen kufárok s tudatlan schachterek szerzik meg látatlanban a ■ a legolcsóbban ajánlkozót. A Magyarországban működő mintegy ezer­kétszáz zsidó tanító közül alig van száz, ki csak egy évig is nyugodtan hajthatná le fejét. Igen gyakran megtörténik, hogy már a megválasztás alkalmával aláíratják vele lemondását is, de csaknem rendes az a körülmény, hogy pár hó múlva bármely csekély ürügy miatt, vagy a nélkül felmondanak neki. Ha az elöl­járók közül valamelyiknek ellene mond, ha szomba­ton szivarozik, ha netán valami elfoglaltatása miatt nem ül reggeltől estig szakadatlanul a gyermekek között, avagy ha beteges kezd lenni s nyugdíjaztatá­sától félni lehet, sőt ha talán az elöljáróságnak érde­kében állana, hogy a neve a pályázati hirdetés alkal­mával a lapban megjelenjék — s ki tudna minden apró okot elősorolni ? — a tanító el van csapva. Hasztalan ilyenkor minden kísérlet. A tanfelügyelő s szolgabiró óvakodnak beavatkozni az »egyházi ön­­kormányzat« ügyeibe s legjobb esetben néhány évi kétes eredményű perlekedés áll előtte. Vándor­botot ragad. Eljön Budapestre vagy Székesfehérvárra a zsidó­ tanítóvásárra s költözködik. Nem ritka az oly­­ tanító, ki harmincéves korában már a 12-dik helyre megy. A sok költözés az anyagi káron kívül lehetet­lenné teszi önképzését, az elcsapatás lehetősége, mely Damocles kardjakint folyvást ott lebeg feje felett, szolgalelküvé s tányérnyalóvá teszi őt. S mindez nem­csak egyeseket ront meg, de erkölcsileg s szellemileg óriási befolyással bir ama nemzedékre, melynek tag­jai e vásárról szedett képzetlen egyénekre vannak bízva. Bármit tartsunk is a zsidókról átalában , az kétségtelen, hogy befolyásuk a mi társadalmi éle­tünkre kimondhatatlan nagy. Alig félmillió izraelita lakik e hazában, azonban — hogy a kereskedelemről ne is beszéljünk — a tudomány, ipar s társadalom minden körében számos vezérszerepet játszó akad kö­­­zöttük. A földbirtok egy jelentékeny része az ő ke­zükben van, egyes megyékben, különösen ruthének s románok között egész vidékek felett uralkodnak, a börze szünetet tart, a vásárok panganak ünnepeik alatt s pénzük kifogyhatatlansága csaknem példa­­beszédszerű lett. Ily nemzetiségnek emelése nem le­het közönyös dolog. Az emancipáció megtörte a jeget, egyes nagyobb városokban találkozunk oly izraeli­tákkal, kik nemzetünk tagjai lettek s kik a magyar nyelvet anyanyelvüknek tekintik. Azonban a nagy többség még mindig ellenségünknek tekinti magát s felekezeti szűkkeblűségébe burkolózva irtózik mind­attól, vagy legalább közönyös mindaz iránt, mit mi szépnek s nemesnek tekintünk. S épen e nagy több­ség az, melynek rendezetlen iskolái nem képesek kellő műveltséget terjeszteni, hol az úgynevezett zugisko­lák halomszámra nőnek. E nemzetiséggel szemközt kiválóan áll, hogy a rendezett oktatás s felvilágoso­dás barátainkká teszi őket s beolvasztja ama nagy népbe, mely között évszázadokon keresztül olyannyi­ra idegeneknek érezték magukat. Igen helyes s üdvös lépés volt ennélfogva a budapesti polgároktól, hogy ez ügyet fölkarolták. Oly férfiak szava, mint Wahrmann, Horn, Mandel, Mezei, Barnay stb. kétségkívül hatással lesz nem­csak a minisztérium, hanem az izraelita hitközségek előtt is. Kétszeres hatással most, midőn e szomorú ügy a napi sajtóban oly élénken vitattatik, midőn az izraelita tanítók országos egyesületének közgyűlése s a ma fentebb említett rendes zsidó-tanítóvásár a küszöbön van. Az eredmény ennélfogva csaknem biztosan vár­ható. Más hitfelekezeteknél s törvényes hatóságoknál, habár kivitelesen, előfordulnak is oly esetek, midőn egyes tanítók önkényesen bocsáttatnak el, az állandó­sítás eszméje már uralkodó, még az izraeliták értel­miségének többsége is óhajtja annak életbeléptetését, mint ez értekezlet összehívásán kívül a kongresszus határozataiból is kitűnik, mely ez óhajtást felkarolta. Nem lesz tehát nagyobb küzdelem az országgyűlésen sem, ha a közoktatásügyi miniszer ama módosítást fogja indtványozni, hogy a népoktatási törvénynek az a pontja, mely a tanítók végleges alkalmazásáról szól, a felekezeti tanítókra is kiterjesztessék. Az állás biztonsága első feltétele annak, hogy az iskolák kellő virágzásra emelkedjenek. Az a tanító, kinek minden percben készen kell lennie, hogy csa­ládjával együtt a vándorbotot megragadja, kétségkí­vül nem lehet buzgó s szakavatott férfiú, a paedagógia követelményei az ily iskoláknál háttérbe szorulnak a szülők s tudatlan elöljárók naiv parancsai mellett s amaz osztályba, hol betegség vagy megöregedés eseté­ben csak koldusbot a jutalom s hol a legbuzgóbb s legtehetségesebb egyén sincs biztosítva arról, hogy özvegyei s árvái számára kegydijat nyerhessen, abba az osztályba természetesen nem lép be önérzetes ember. A zsidó tanítók legnagyobb része ma már oklevéllel nem biró 16—18 éves tudatlan suhanc, kiváló teher- 1030

Next