Fővárosi Lapok 1875. október (224-250. szám)
1875-10-09 / 231. szám
tetve, atyjának nagyszerű bukása után egy szegény vidéki tanácsnok házához vezette a sors. Férje becsületes , szelid természetű ember volt, de nem állott a műveltségnek ama fokán, melyen neje, s így soha sem volt képes neki oly helyzetet nyújtani, melyet várni joga volt. Brancourtné mindamellett is türelemmel fogadta sorsát. Megvigasztalta magát bánatában s fiainak a nevelésére szentelte magát, kiből érdemes, tekintélyes embert óhajtott teremteni. Férjének véletlenül történt halála után megszükült életforrásai s amaz elzárkózottság dacára, melyre fiáért áldozta magát, megtartá kedélyének egyenletességét. Keresztyéni türelemmel viselte a sors terheit, a nélkül hogy vádolta volna a társadalmat, vagy irigyelte azok helyzetét, kik szerencsésebbek, mint ő. A jószivűség vagyis engedékenység, mely jellemének fővonását képezte, legkevésbbé sem csökkent. Elbeszélte élettörténetét Charlottenak, ki előtt e nő hovátovább kedvesebbnek tűnt föl. Le nem irható az a vonzalom, mely néhány hét leforgása alatt e két nőt oly szorosan egybekapcsolta. Nem lehet csodálkoznunk ama bizalom fölött, melylyel a báróné Brancourtnét megajándékozta. Charlotte, boldogtalansága óta nem volt abban a helyzetben, hogy fájdalmait valakivel közölhette volna, s midőn most szivét föltárva, keserveit kiönthette, megkönnyebbültnek érezte magát. És, szerencséjére, Brancourtné asszony ama nők közé tartozott, akik a beteg lelkek fájdalmait enyhíteni képesek. A báróné életét megédesítette ő, ki Charlotte gyermeki vonzalmát anyai szeretettel viszonozta. A nyár vége felé, egy délután, midőn együtt ültek a terrasz előtti gesztenyefa árnya alatt, egyszerre egy idegent pillantottak meg, ki a kert ajtaján belépve, feléjök közeledett. — íme, látogatója érkezett, — szólt Brancourtné asszony. — Én senkit sem várok. Talán inkább kegyedet illeti e látogatás, — viszonz a báróné. A nők várakozó helyzetben voltak néhány percig, míg az érkezett közelükbe ért. — úgy látom, e látogatás csakugyan engem illet, — kiáltott föl egyszerre Brancourtné, halványan és izgatottan állva föl. — Hiszen ez az én fiam. Azzal sietve ment az érkezett elé és Charlotte látta a mint egy feketébe öltözött, magas, csinos, kedves arcú fiatal ember karjai közé vetette magát. A katonát föl nem lehetett benne ismerni ama csinos barna bajusz nélkül, mely ajka fölött diszlett. A viszontlátás heves örömei után Brancourtné asszony karonfogta fiát s bemutatta a bárónénak. — íme az én parancsnokom, asszonyom. Brancourt Xavier némán hajtotta meg magát előtte. Charlotte kezét nyujtá neki s igy szólt: — Édesanyja oly sokszor emlegette önt, uram, hogy már ismerem is. — Tartok tőle, hogy anyám nagyon is kedvező szinben mutatott engem be, — viszonzá a parancsnok. — Nagyon kedvező szinben! Mintha bizony képesek volnánk felőled túlságos dicséreteket mondani • — Oh, anyám! Megbocsát nekem, asszonyom, nemde, anyai szeretetem e fölkiáltásáért ? Nem életem gyönyörűsége-e ő? Nem igaz-e, hogy te minden órában boldogságaimról álmodozol ? Nem erre mutat-e e meglepetés is, melyet nekem szereztél, most midőn nem is vártalak ? Nem a te gyöngéd figyelmednek köszönhetem- e én ezt ? A báróné egész meghatottsággal nézett hol az anyára, hol fiára s amint igy szemlélgette őket, elgondolta, hogy ők méltók egymásra. Oly kimondhatatlan boldogító hatással volt rá nézve e látvány, melyet ők neki nyújtottak. De a másik percben mélyen fogta el szívét, hiszen neki sem fia, sem fivére, sem férje nem volt, hogy e szent örömet élvezhette volna. Könybe lábbadt a szeme, de hirtelen elfojtotta elérzékenyültségét, háziasszonyi kötelességének betöltése jutván eszébe. — Magyarázza meg nekem, parancsnok úr, minő alkalommal érkezett ön ide ? Én sem kocsit sem podgyászt nem vettem észre. Talán csak nem jött ön az indóháztól idáig gyalog? — Zsignyből jövök, asszonyom. Az indóháztól a fogadóhoz vezettek; ott kitudakoztam a kastélyhoz vezető utat s miután értesültem, hogy az csak két kilométernyi távköz, szépen ide sétáltam. — De hát mért szállott ön a fogadóba ? Egyenesen ide kellett volna jönnie. — Oh, azt nem bátorkodtam volna tenni... — Igaza van fiamnak, — szólt Brancourtné. — Engedelmet kérek, kedvesem, de én egészen más véleményben vagyok. Kegyed nem viseltetnék irántam igazi baráti érzelemmel, ha azzal búsítana meg, hogy fiától megtagadná lakásának egyik szobáját. Hiszen kegyed itthon van , ebben mi megegyeztünk , tessék csak rá visszaemlékezni. Oly bájoló kedvességgel mondta a báróné e szavakat s midőn Brancourtné asszony válaszolni akart, Charlotte közbe vágott. — Remélem, uram, nem fog ön engem azzal megszomoritani, hogy szives vendéglátásomat visszautasítsa. Aztán mosolyogva visszavonult, hogy anya és fiú annál szabadabban beszélgethessenek. Midőn Xavier a bárónét eltávozni látta, igy szólott anyjához: — Oh, de szép s jószivű nő ez; imádásra méltó lény. — Ő mindig ilyen, valóban imádásra méltó nő. Oh fiam, ily nőt óhajtanék én neked ... — Istenemre mondom, ha neki férje nem lenne és nem volna gazdag s én vonzalmát megnyerném... — Ő még fiatal. Ki tudja, hátha még özvegy is lehet! A parancsnok elpirult. — Hagyjuk azt, anyám; én semmiesetre nem igénylek ily magas szövetséget; különben sincs okunk erről beszélgetni. Csak azt mondja meg nekem, anyám, boldognak érzi-e magát a báróné körében ? — Nagyon boldognak! Ha elgondolom, hogy te nem akartad... — Kétség szállott meg, hogy oly állomást ajánlanak föl, mely nem anyámhoz illő. — Oh, e kedves teremtés képtelen lett volna arra, hogy hozzám nem méltó állomást ajánljon föl. Ö napjában tízszer is bebizonyítja, mily tisztelettel és szeretettel van irántam. Egyébiránt magad is tanúja voltál ennek. Most tehát engedd, hogy elhozattassam málháidat a fogadóból. — Felesleges ez, anyám, — viszonzá Xavier. — Én az egész napot náluk töltöm ugyan, de még az éjjel visszautazom. — Ez éjjel! Pedig én azt reméltem, hogy legalább néhány napig nálam időzöl. — Gondolhatja, anyám, hogy nem jöttem ok nélkül, így minden előleges tudósítás nélkül. Azért jöttem, mert beszélni óhajtottam anyámmal. — Nos, mi történt ? — Tanácskérdés végett jöttem. — Tanácskérdés végett! ? És te ötven mértföldnyi utat téve, rögtön vissza akarsz térni ? Az ügy nagyon fontos lehet! Remegek... — Nincs mitől rettegnie. Ismétlem, csupán egy fontos ügy van szóban. Brancourtné órájára tekintett. — Még csak egy óra múlva fogunk ebédelni, addig elég időnk van a beszélgetésre. Jer kedves gyermekem. S karját nyújtva bevezette fiát a saját lakosztályába. (Folyt. köv.) A zsidó tanítók ügye. . A főváros izraelita polgárainak legtekintélyesebb tagjai vasárnapra népgyűlést hívtak össze — a zsidó tanítók érdekében. Ők maguk az egész felekezetre nézve szégyenteljes állapotnak nevezik a zsidó tanítók jelenlegi sorsát s elengedhetlen feltételnek tekintik, hogy azon javítva legyen. Mondhatjuk, hogy jelenleg már az összes közvélemény hasonlókép nyilatkozik. Közoktatásunk gyors fejlődésével szemben a zsidó tanítók nyomorult helyzete ama körülmény, mely legkirívóbb árnynak tekinthető. E hitfelekezet tanítói teljesen törvényellenes viszonyban élnek. A hitközségi elöljárók tetszés szerint fogadják s bocsátják el őket, mint valamely közönséges napszámost; képzettséget nem igényelnek tőlük, nem munkájuk eredménye, hanem a falusi basák iránt tanúsított alázatosság képezik a beszámított előnyöket s mi mindennél több, az izraelita polgárok gyermekei nagy részének nevelőit közönséges »tanitó-vásár«-okon szerzik össze, melyeken lelketlen kufárok s tudatlan schachterek szerzik meg látatlanban a ■ a legolcsóbban ajánlkozót. A Magyarországban működő mintegy ezerkétszáz zsidó tanító közül alig van száz, ki csak egy évig is nyugodtan hajthatná le fejét. Igen gyakran megtörténik, hogy már a megválasztás alkalmával aláíratják vele lemondását is, de csaknem rendes az a körülmény, hogy pár hó múlva bármely csekély ürügy miatt, vagy a nélkül felmondanak neki. Ha az elöljárók közül valamelyiknek ellene mond, ha szombaton szivarozik, ha netán valami elfoglaltatása miatt nem ül reggeltől estig szakadatlanul a gyermekek között, avagy ha beteges kezd lenni s nyugdíjaztatásától félni lehet, sőt ha talán az elöljáróságnak érdekében állana, hogy a neve a pályázati hirdetés alkalmával a lapban megjelenjék — s ki tudna minden apró okot elősorolni ? — a tanító el van csapva. Hasztalan ilyenkor minden kísérlet. A tanfelügyelő s szolgabiró óvakodnak beavatkozni az »egyházi önkormányzat« ügyeibe s legjobb esetben néhány évi kétes eredményű perlekedés áll előtte. Vándorbotot ragad. Eljön Budapestre vagy Székesfehérvárra a zsidó tanítóvásárra s költözködik. Nem ritka az oly tanító, ki harmincéves korában már a 12-dik helyre megy. A sok költözés az anyagi káron kívül lehetetlenné teszi önképzését, az elcsapatás lehetősége, mely Damocles kardjakint folyvást ott lebeg feje felett, szolgalelküvé s tányérnyalóvá teszi őt. S mindez nemcsak egyeseket ront meg, de erkölcsileg s szellemileg óriási befolyással bir ama nemzedékre, melynek tagjai e vásárról szedett képzetlen egyénekre vannak bízva. Bármit tartsunk is a zsidókról átalában , az kétségtelen, hogy befolyásuk a mi társadalmi életünkre kimondhatatlan nagy. Alig félmillió izraelita lakik e hazában, azonban — hogy a kereskedelemről ne is beszéljünk — a tudomány, ipar s társadalom minden körében számos vezérszerepet játszó akad közöttük. A földbirtok egy jelentékeny része az ő kezükben van, egyes megyékben, különösen ruthének s románok között egész vidékek felett uralkodnak, a börze szünetet tart, a vásárok panganak ünnepeik alatt s pénzük kifogyhatatlansága csaknem példabeszédszerű lett. Ily nemzetiségnek emelése nem lehet közönyös dolog. Az emancipáció megtörte a jeget, egyes nagyobb városokban találkozunk oly izraelitákkal, kik nemzetünk tagjai lettek s kik a magyar nyelvet anyanyelvüknek tekintik. Azonban a nagy többség még mindig ellenségünknek tekinti magát s felekezeti szűkkeblűségébe burkolózva irtózik mindattól, vagy legalább közönyös mindaz iránt, mit mi szépnek s nemesnek tekintünk. S épen e nagy többség az, melynek rendezetlen iskolái nem képesek kellő műveltséget terjeszteni, hol az úgynevezett zugiskolák halomszámra nőnek. E nemzetiséggel szemközt kiválóan áll, hogy a rendezett oktatás s felvilágosodás barátainkká teszi őket s beolvasztja ama nagy népbe, mely között évszázadokon keresztül olyannyira idegeneknek érezték magukat. Igen helyes s üdvös lépés volt ennélfogva a budapesti polgároktól, hogy ez ügyet fölkarolták. Oly férfiak szava, mint Wahrmann, Horn, Mandel, Mezei, Barnay stb. kétségkívül hatással lesz nemcsak a minisztérium, hanem az izraelita hitközségek előtt is. Kétszeres hatással most, midőn e szomorú ügy a napi sajtóban oly élénken vitattatik, midőn az izraelita tanítók országos egyesületének közgyűlése s a ma fentebb említett rendes zsidó-tanítóvásár a küszöbön van. Az eredmény ennélfogva csaknem biztosan várható. Más hitfelekezeteknél s törvényes hatóságoknál, habár kivitelesen, előfordulnak is oly esetek, midőn egyes tanítók önkényesen bocsáttatnak el, az állandósítás eszméje már uralkodó, még az izraeliták értelmiségének többsége is óhajtja annak életbeléptetését, mint ez értekezlet összehívásán kívül a kongresszus határozataiból is kitűnik, mely ez óhajtást felkarolta. Nem lesz tehát nagyobb küzdelem az országgyűlésen sem, ha a közoktatásügyi miniszer ama módosítást fogja indtványozni, hogy a népoktatási törvénynek az a pontja, mely a tanítók végleges alkalmazásáról szól, a felekezeti tanítókra is kiterjesztessék. Az állás biztonsága első feltétele annak, hogy az iskolák kellő virágzásra emelkedjenek. Az a tanító, kinek minden percben készen kell lennie, hogy családjával együtt a vándorbotot megragadja, kétségkívül nem lehet buzgó s szakavatott férfiú, a paedagógia követelményei az ily iskoláknál háttérbe szorulnak a szülők s tudatlan elöljárók naiv parancsai mellett s amaz osztályba, hol betegség vagy megöregedés esetében csak koldusbot a jutalom s hol a legbuzgóbb s legtehetségesebb egyén sincs biztosítva arról, hogy özvegyei s árvái számára kegydijat nyerhessen, abba az osztályba természetesen nem lép be önérzetes ember. A zsidó tanítók legnagyobb része ma már oklevéllel nem biró 16—18 éves tudatlan suhanc, kiváló teher- 1030