Fővárosi Lapok 1876. május (100-124. szám)
1876-05-04 / 102. szám
Csütörtök, 1876. május 4. 102. szám. Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre...............................8 frt. Negyedévre.........................4 . Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A legszerencsétlenebb ember, vagy: Az elszalasztott alkalom. Balázs Sándortól. (Folytatás.) Felix úr lelopta kezéből kését s egy falatot sem evett többé, sőt maga a háziur is egészen belezavarodott nemzetgazdasági fejtegetéseibe, s hangja egész oktávával alább esett. Én azonban, mintha mi sem történt volna, minden legkisebb géné nélkül tovább falatoztam s bár jól éreztem a rám vetett tekintetből kilövelő szikrákat, mosolyogva viszonoztam e lesújtó tekintetet, s azt mondtam, hogy jóizű szalonna, meglátszik, hogy makkon hízott disznóról való! Borgóné asszony ajkába harapott, de bár keble hullámzása elárulta a belsejében dúló vihart, mit sem szólt. Nyugalmam és nevem egyaránt imponáltak neki. E pillanatban az ajtó ismét feltárult, s azon nem, Coralie és a gyermekek léptek be. Brúnóm ahogy meglátta a szalonnát, eszeveszetten az asztalhoz rohant, s tapsolva kért, hogy adjak neki egy nagy darabot. Ugyanezt tette kis angyalkám, a kis Coralie is. Sőt maga nem is, a Percivalok otthonosságával egy pillanat alatt levetette kalapját, egész fesztelenül és mosolyogva helyet foglalt az asztal mellett; azt mondta, hogy ez igazán eredeti, ilyesmi csak falun történhetik meg, s azután egy tisztességes darab szalonnát leszelt magának. Éhes volt, szegény. De hát csoda-e, oly nyomorért ebéd után! ? Borgóné asszonyság ezt látva, nem tudta magát tovább mérsékelni, hangos, pokoli gúnykacajban tört ki s egy szúró és lenéző tekintettel rám és családomra, megvetőleg igy kiáltott fel: »Ez már valóban eredeti!« •—• Nemde hogy az, kedves, aranyos Náncsikám? — Kérdézem, kit, ha egyszer tájékozva volt követendő magaviselete iránt, senki és semmi sem volt képes zavarba hozni. — De hát miért is ne éreznék magunkat nálad egészen otthon, egészen fesztelenül. Te oly jó szívvel hivtál meg, s oly szeretetreméltó, elbájoló vendégszeretettel fogadtál bennünket, hogy igazán sértés és rét hálátlanság lenne részünkről, bármi tekintetben is gonirozni magunkat. — Kérlek, — hebegte Borgóné asszony, ki majd megpukkadt a dühtől. Nem erre felugrott, oda rohant hozzá és összevissza csókolta. — No már annak igazán örülök, hogy az asszonyok így szimpatiiroznak, — mondá Borgó úr. — Ez jól is van igy ! Felix úr mit sem szólt, csak egy nagy könyet morzsolt szét szemében. Én pedig teletöltöttem poharamat s eme felkiáltással : a legszebb, a legkedvesebb és a legszeretetreméltóbb háziasszonyért ! — egy hajtással kiürítettem. Mind e részleteket csak azért hozom fel, hogy kézzelfogható konkrét esettel bizonyítsam be önöknek, hogy a routin, a fesztelenség s a bátor és határozott fellépés az élet minden viszonya között oly fölényt nyújtanak az embernek, melynek ellent állni nem lehet, s melylyel csak dacra szállni is hiú erőködés! Borgóné megpróbálta egy párszor, de mindig csúfosan visszavezetett. Toasztomra, e merész sakkhúzásra sem tudott egyebet felelni, mint hogy azt mondta, hogy most már csak azt sajnálja, hogy a jó kávét hasztalan főzette meg, mert ugyan ki ennek még szalonna után kávét is! Erre meg Coralie felelt meg. — Sobse búsulj, édesem, megiszszuk mi azért a kávét is, mert nekünk itt, falun, mezei étvágyunk van. De hát lehet-e az máskint oly szíves, igazán nagyszerű fogadtatás mellett! Borgóné asszony most már egészen vérig harapta ajakát, — de hasztalan, azért be kellett hozatnia a kávét, melyből, be sem várva a kínálást, magam is kértem egy findzsával. Borgóné asszony ezt azzal beszálta meg, hogy nem adott egyebet vacsorára hideg birkahúsnál. De újra elszámította magát: egy utósó árva falatig megettük mind, amit az asztalra adtak. E pillanattól kezdve csak félig leplezett, mondhatni nyílt harc és háború tört ki közöttünk. Azaz, hogy részemről csak önvédelem, mert ugyan miért támadtam volna én ? Én csak felfogtam az ellenem és családom ellen mért csapásokat. Én csak nem hagytam magamat e szeszélyes és fukar asszony által elűzetni s élvezni akartam vendégjogaimat. Miért nagyzol, ha nincs módja hozzá? Miért hi vendéget, ha terhére esik ellátni! Éreztem, hogy jogomban vagyok, s azért egy lépést sem tágítottam. Nem álltam különben egészen szövetségesek nélkül, habár azok, a dolgok kényes természete következtében, csak dugva és titokban voltak is segítségemre. A férj akkor, ha poharazás közben a magasabb politika kérdéseit fejtegette, vagy ha a felesége nem volt közelében. Mert papucs alatt állott az istenadta, mint többnyire a nagy politikusok. Ártatlan jó ember különben, ki folyvást azzal vigasztalt, hogy a feleségének kissé nehéz természete van ugyan, de azért maradjak a meddig tetszik, mert ő megszeretett és szívesen lát. Szerethetett is, mert oly figyelemmel még soha sem hallgatta végig senki értekezéseit, s oly könyedén miniszteri tárcához sem jutott még senki, mint ahogy azt én neki felajánlottam. Felix úr teljes szívvel barátom volt. De a szegény istenadta édes keveset tehetett javamra, mert ő neki még nálamnál is kényesebb helyzete volt a háznál. Ő itt addig, mig valami állása akad, stabil vendégkint tartózkodott s ezek mindig a háziasszonyok zsarnoksága alatt nyögnek. Felix úr különben a maga túlszerénységében még a rabszolgák emez egyedüli előjogával sem élt: ő még csak nem is nyögött, hanem folyvást szomorkodott és bánkódott. Hanem a mi keveset javamra tehetett, azt megtette. Maga Borgóné asszony a legbarbárabb hadjáratot folytatta ellenünk, s még a népjog által eltiltott láncos golyóktól sem iszonyodott, csakhogy annál nagyobb károkat tehessen táborunkban, ítéljenek önök. Ahogy észrevette, hogy a kertben egy-egy kis szilvát szedegetünk, egy szép hajnalban összecsődítette az egész cselédséget,s mire fölébredtünk, a kert összes gyümölcsfát kirabolva és letarolva állottak. A mily mértékben kezdte tapasztalni, hogy a birkahússal nőm és gyermekeim is kezdenek megbarátkozni — én magam mindig nagy kedvelője voltam — a betálalt mennyiség mindinkább fogyott, utójára pedig majdnem a lehetetlenségig csekélylyé változott, s midőn látta, hogy azért a sajtban igyekszünk kárpótlást keresni, ez ama semmis ürügy alatt, hogy teljesen kifogyott, egészen lemaradt az asztalról. A krumplihoz pár napig csak adott egy kis vajat — tolófánk-masinán áteresztve, hogy többnek lássák — de utójára egyszer csak ez is elfogyott. A kávé napról-napra gyöngébbé vált és kisebb adagokban jön kiosztva, a pirított kenyérből pedig utójára három, mindhárom kisujj-nagyságú szeletkénél többet senki sem kapott. A tej ellen rendesen szándékos merénylet követtetett el, s többnyire kozmásan került az asztalra. Azt hiszik önök, hogy ottlétünk alatt kétszernél többször ettünk pulykapecsenyét? Vagy legalább pro forma feltettek volna-e az asztalra egy-egy sódart ? Utójára még a kenyérliszt is elfogyott. Azt mondta, nagy a szárazság, nincs víz, nem lehet őrölni! Oly fekete cipókat kellett ennünk, a minőket őseink még kopóinknak sem adtak volna. Elképzelhető, hogy mennyit koplaltunk, s bizony nem tudom én, ha erős elhatározásunk dacára kibírtuk volna-e tovább is állani, s nem lettünk volna-e kénytelenek dicstelenül visszavonulni a csatatérről, ha ha szövetségesem, Felix úr, a legnagyobb veszély pillanatában nem hoz segélyt számunkra. Egy este, midőn egész vacsoránk egy tányérba rántott levesből, s fejenkint két-két mondatban levő krumpliból állott, Felix úr felhasználva egy pillanatot, midőn a háziasszony az asztaltól távol volt, búsan meghúzta kaputrükkomat s bánatosan azt súgta fülembe, hogy vacsora után legyek a kerti lugasban , beszédje van velem. Pontosan megjelentünk. Sóhajtva megszorította kezemet, s azt mondta, hogy nem nézheti tovább szenvedéseinket. Menjek vele. Legalább ő nagysága — nemet értette — és a szegény gyermekek ne éhezzenek. Messzi kerülővel, s néha hason csúszva, hogy a kastély ablakaiból valahogy meg ne láthassanak, a konyhakertbe vezetett. Hogy ez nekem hamarább nem jutott eszembe! Olyan sárgarépákat ástunk ki, mint a karom. Tele raktam zsebeimet, s ezenkívül még egy egész kendővel vittem fel családomnak. Ezt minden éjjel ismételtem, így szerezvén erőt a harc tovább folytatására. De e véletlenül nyert segélyforrás nélkül csakugyan le kellett volna tennünk a fegyvert, mert csakhamar kása, krumpli, kozmás tej, fekete kenyér és fehér répa (brrr !) cusperson kívül egyebet nem láttunk. Még a birkahús is csak a szép emlékek közé tartozott már. Borgoné minden reggel mindig kérdőbb és bámulóbb arccal jelent meg a reggelinél, mindennap biztosan számítván fegyverletételünkre, azaz elutazási szándékunk bejelentésére. De azt várhatta. Mi kitartók és rendíthetetlenek voltunk, sőt oly vidáman és mosolyogva jelentünk meg, s annyira elhalmoztuk őt nyájasságainkkal és udvariasságunkkal, hogy csak a guta ütögette pulykamérgében. Végre kiadta utósó tromfját is. Egy reggel Borgo úr kijelentette, hogy halaszthatatlan ügyekben Pozsonyba kell utaznia. Azonnal eltaláltam hogy ez az asszonyi praktika munkája, s hadi csel csupán s azért egész nyugalommal azt kérdeztem, hogy meddig maradsz oda, bruderkám ? Biztosan nem mondhatom meg, de biz abba két hét is bele telhetik ! Csak ? Na annak igazán örvendek. Akkor hát még itt fogsz találni bennünket. (Vége köv.) Gaston. (Francia beszély.) H. Roux Ferrand-tól. (Folytatás.) Az idegen pedig még mindig előtte térdelt, erdő szemét Magdolna arcára emelve. — Hátha e gyilkos helyén (mert annak kell lennie) az én fiam térdelne ? — Mint gyilkos! — a gondolatánál is irtózat szállja meg lelkemet! Pedig akkor is csak az én gyermekem volna ő, az, a kit keblemen neveltem föl, s karjaimon ringattam egykoron, s elképzelem, miként áldanám azt a jó asszonyt, aki megmentené az ő életét! — Ez a szivságta gondolat