Fővárosi Lapok 1877. február (25-47. szám)
1877-02-01 / 25. szám
— Nem korunk atyáit és fiait tűzte e ön ki tanulmánya tárgyául ? •— Semmi sem érdekel ennél jobban! — Nos, tanulmányozza Boyer apót, tanulmányozza életét! Kitűzött tárgyának egyik legérdesebb kérdését fogja megvilágítani az ő élete. — Melyik kérdést ? — Nem kerülhette ki figyelmét az az élénk vágy, melylyel korunk gyermekei még atyjuk életében örököseik óhajtanak lenni, vagyis helyüket akarják elfoglalni a gyárban, a kereskedésben, a tanulmányban, mihelyt a törvényes kort elérik. E kapzsiság, mely a mivelt osztályok gyermekeiben is megvan, erőszakos és feltétlen bitorlásban nyer kifejezést a parasztoknál. Ott az atya földjeinek felosztását és átengedését még életében követelik. Mentős kevesebb valódi gazdag paraszt volt régenten, a birtokelvétel esete is annál kevesebb volt. Akkor még meg volt a tisztelet a családfő iránt, és a büszkeség a vagyon nagyságára és egységére. De a mai időben mennél gazdagabbak az atyák, vagyonára annál erősebben sóvárognak a gyermekek, s mentői szerényebbek a munkában és vagyonszerzésben megfáradt öregek, annál tolakodóbbak az ifjak, kiknek pedig még semmi érdemük sincs. Boyer apó története e részben meg fogja önt ismertetni korunk parasztjainak családi életével. — Ki tehát ez a Boyer apó! — Boyer apó hű képviselője ama parasztoknak, kikben van erő, jóság, józanság és korlátoltság. Egész életében munkája után élt. Bámulandó, hogy hatvannyolc évig miképen győzte e szegény ember folyvást erővel a munkát. Otthon érezte ő magát a munka minden ágában Ő volt a környék rendes harangozója a téli kemény hónapokban ; ő volt a kaszások példányképe ; ő volt a fáradhatatlan földmíves, kivel senki sem mérkőzhetett; ő volt a legügyesebb vincellér és a leghatalmasabb bárddobó. A folytonos munka emészti erőnket, de hoz a konyhára, így nyert Boyer apó véres verítékével egy hektár szántóföldet, egy kis szőllőt, egy kis részerdőt, takarékpénztárba elhelyezett kis tőkét és egy házat, melyben lakott. E ház felépítésének története jellemző vonásokat tüntet fel Boyer apóról. Két vagy három évig rendes szokása volt ünnepi napokon vagy üres idejében kétkerekű kis talyicskájával végig kocsizni földjeit; a vízmost a köveket, fadarabokat mind összeszedte; ócska tetődarabokat, ajtókat, ablakokat itt és ott munkadíj fejében elfogadott és midőn minden anyag együtt volt, felépítette házát, mely e szerint munkaerején kivűl semmi egyébbe nem került. Azt mondom az előbb, hogy csak egy szenvedélye volt: a munka. Csalódtam, két szenvedélye volt: a munka és kicsikéje. Özvegyen maradva egy ötéves gyermekkel, atyja és anyja lett ennek egy személyben. Mihelyt a gyermek járni tudott, magával vitte minden munkájára. Talán fel is tűnt kegyednek, hogy a tél elején, midőn megkezdődtek a munkálatok a parkban, vagy hozzá fogtak a gyepföld felásásához, a munkás ásója mellett ott volt a kis játszótárs is. Jó kedvében vagy a munkás körül, vagy ásója körül futkosott, örömhangokat adva, s azután egyik cserje közül a másikba bújva el, mint a vörösbegy. Meghatóbb családiasságot alig lehet képzelni, mintha a kicsike fel akarta volna vidámítani nehéz munkája közben. Mindig mellette volt a kicsike, az ásó után lecsúszott a földbe, csacsogott folyvást a felhányt föld göröngyein, mint kis madár, mely hangban és mozgásban adja jelét az életnek ! Csakugyan a kis gyermek Boyer apó vörösbegye volt! Kaszáláskor szüntelen ott őgyelgett atyjának széles kaszája körül; az erdővágáskor, kemény téli időben együtt ültek le pihenni és falatozni ; egy ugyanazon kámzsával takarták be magukat ; egy ugyanazon kenyérből ettek, egy ugyanazon korsóból ittak és egy ugyanazon tűznél melengették fagyos lábaikat, és midőn este, a munkát végezve, Boyer apó visszatért a faluba és két győzelmi jelét hozta magával: fején kis fiát, vállán fejszéjét; vagy midőn vasárnap délutánonkint egyedüli fényűzésével, ócska fekete kalapjával fején kiült háza elé és csöndes nevetéssel térdein ringatta gyermekét: durva, redős arcát a boldogság a szépség sugarával vette körül! — Ez a Boyer apó valóban megindít, — mondom, — egyszerű és igaz érzésű ember! De fia, mi lett fiából ? Nyugtalankodom, mert előre bocsátott szavai sejtenem engedik, hogy szomorú dráma történt e családban! — Eltalálta! Talán ép a Shakspeare legszomorúbb drámája! A fiú férje annak a magas fiatal nőnek, kit ön az imént látott. Az esküvő napján az apa két részre osztotta vagyonát; a takarékpénztárban elhelyezett tőkéjét és házát nászajándékot fiának adta, fentartva a házban magának a legszebb szobák egyikét. Szántóföld, szőllő és erdő az öregnek maradt meg. Jelen voltam a lakodalmon és sohasem láttam még oly vngat. Talán csak én voltam egyedül az, ki aggódtam egy kissé. A fiú sehogysem tetszett nekem. Egyetlen egy hibát vettem észre benne, de ez az egy hiba alapja minden bűnnek: gyönge, könnyen hajlítható volt. A menynyel sem voltam megelégedve. Úgy vettem észre, hogy eléggé munkás ugyan, de csúfolódó, lármás természetű nő ; az erőteljesség nála zsarnokságba ment át és még szívélyessége is a parancsolás eszközének tűnt fel. Nem is tarthattam vissza magamat, hogy távozásomkor így ne szólítsam meg az öreget: — Hibát követett el, Boyer apó! — Minő hibát, maire uram ? — Hogy házát fiának adta. Miután jövőben közös életet óhajtanak folytatni, kigyelmednek kellett volna szállást adni gyermekeinek, nem pedig hogy gyermekei adjanak kigyelmednek. Félek, hogy rósz kezekbe adta ma kigyelmed magát! — Rósz kezekbe ! Fiam kezébe! — Nem fiát értem! Ha ő szigort tudna kifejteni, nem félteném kigyelmedet! De mikor ő olyan mint a viasz, azt lehet vele csinálni, amit akarnak ! Végre is, adja isten, hogy csalódjam. Te éjszakát ... A következés megmutatta, hogy nem csalódtam!És itt a maire szünetet tartott, mintha csak fájdalmába került volna folytatni. Én vettem fel a beszéd fonalát. — Mi történhetett Boyer apóval? Függetlenségét megőrizte gyermekeivel szemben, miután bölcs előrelátással fekvő birtokát maga számára tartotta fen! (Folyt. köv.) A Petőfi-fordításokról. Magyarból való fen tiltásoknál nem a magyar a biró, mert hisz az eredeti mindig szebb, hanem az idegen olvasó, ahogy ennek tetszik a fordítás a maga nyelvén. Tisztelt Szerkesztő Úr! Olvastam becses lapjának azt a cikkét, mely a Brassay és Meltzl Hugó uj közlönyét s abban a Daumer-ről szóló magasztaló cikket bírálja. Meglepett, hogy Daumer úgy van bemutatva, mint ki a magyar költészetet bevezette a világirodalomba. Hogyan vezette be, ahhoz én is járulhatok egy pár adattal. Frankfurtban 1849 február havában jelent meg az én első Petőfi-fordításom: 170 dal, nyelv és metrum tekintetében egyaránt rész munka, mely azonban mégis elkelt ezerkétszáz példányban, mivel akkoriban a németek rajongtak a vitézül harcoló Magyarországért. Ugyanez év júniusában hiába igyekezvén visszatérni hazámba, Grácból vissza kellett fordulnom s július 15-től aua. 9-dikéig Nürnbergben időztem, írva a dr. Faust »Nürnberger Kourir«-jában néhány felvilágosító cikket a magyarországi ügyekben. Egyszersmind naponkint meglátogattam Daumer F. A. tanárt, néha meg ő jött hozzám a »Bayerische Hof«-ba. Érdekelt, mint a híres »Nürnberger Findling« (Hauser Gáspár) egykori nevelője ; különben is tiszteltem az 1846-ban kiadott Hafiz-dalok átköltéséért. Mert az nem volt fordítás, mivelhogy Daumer nem is értette a keleti nyelveket. Mikor Petőfit az én fordításomból megismerte, el volt ragadtatva. Megkértem, öntsön át e dalokból néhányat tiszta német alakba, a Hafiz-dalok módjára. Ő hamar el is készült 58 Petőfi-dallal, gyönyörűen, de úgy, hogy egy szikra sem maradt bennök Petőfiből. E dalok 1850-ben a Christian Schadh-féle »Nürnberger Musenalmanach«ban jelentek meg először, azután pedig 1855-ben a Daumer »Polydora« című tarkabarka gyűjteményében, melynek három kötete — mint előttem sopánkodva panaszló kiadója — száz példányban sem kelt el. Ha Meltzl Hugó szerint:e Daumer-féle utánzatok, vagy inkább átalakítások csakugyan hatást csináltak, akkor abban nekem is van részem, mert Daumer egy szót sem értett magyarul s az én látogatásaim nélkül azt sem tudja meg, hogy létezik magyar költészet. Petőfit is csak az én gyönge fordításomból ismerte meg, dacára, hogy Dux Adolftól már 1846-ban jelent meg németül 55 német dal, de amely mű — dacára, hogy máig is a legjobb Petőfi-fordítás, — ma sem kelt még el teljesen. Hogy Petőfi által a magyar költészet terjesztésére én és mások többet tettünk Daumernél, arra nézve szabad legyen néhány adatot elsorolnom. Stuttgartban 1850-ben 700 példányban jelent meg tőlem a »János vitéz,« híven, de rímek nélkül. Hartman Mór és Szarvadi Frigyes Darmstadtban adták ki Petőfi 64 dalát, sikerült fordításban, de e kiadás példányai sem keltek el még teljesen. Vassy Antallal 1852-ben az egykor híres »Hangok a múltból« című magyar anthológiát, háromezer példányban, adattam ki Keil-nál Lipcsében, hová a kéziratokat Szilágyi Sándor küldte ki. Ez anthológiát, mely Petőfiről harminc költeményt foglal magában, németül is kiadták ezer példányban. Elkelt mind. Az eredeti magyar kiadás is, noha a Bach-kormányzat a legerősebben eltiltá. 1857-ben újra lefordítok Petőfiből 228 költeményt s azokat Lipcsében Bodenstedt, kinek szigorú bírálatán ment át, adta ki háromezer példányban s 1866-ig teljesen elfogyott. Bodenstedt e fordításokat már elég jóknak találta. Bécsben, 1859-ben, a »Tündérálom« elbeszélő költeményt adtam ki hatszáz példányban; Münchenben 1860-ban a »Tündérálom,« »János vitéz« és »Bolond Istók« címűeket együtt 750 példányban, s bár a kritika jót mondott róla, magam e fordítással nem voltam megelégedve. Berlinben 1860-ban egész uj fordításban 58 Petőfi-dal jelent meg tőlem stereotyp kiadásban s háromeer példány fogyott el belőle. Pesten Heckenaszt 1864-ben Opitz Tódor fordításában adott ki két kötetet, mely nem kelt el, noha három év múlva új címlapot is tettek rá; ez a fordítás hű, de bár Opitz született német, mégis e könyvben annyi a nyelv és prosodia elleni vétség, hogy a németek azt mondták rá: »Das ist wohl ein schlechter Witz.« Nem hitték, hogy Petőfi. A derék, szabadelvű német író szerencsétlen volt e fordításban. Prágában 1865-ben megint én adtam ki kétezer példányban a »16 erzählende Dichtungen von Petőfi« című könyvet, harmadik, egészen új fordításban, melyről a német kritika kedvezőleg ítélt, s melyre — úgy hiszem — nekem is van jogom tartani valamit. Elberfelden 1866-ban jelent meg tőlem hetedik, egészen újra fordított Petőfikiadásom, 160 dal, mely oly nagy keletnek örvendett, hogy bár tízezer példány jogát adtam el, mégis 1874-ben már ismét visszanyertem a tulajdonjogot. A »Neue freie Presse,« mely mindig legnagyobb gáncsom vala, e gyűjteményről azt írta, ép oly könnyen olvasható, mintha német eredeti volna. Lipcsében 1867-ben Meltzl Hugó adott ki 50 Petőfikölteményt, könnyen folyó fordításban, tiszta, jó német nyelven, de nem érte el a Dux Adolf fordításainak színvonalát. Opitz 1869 és 70-ben megint két kötetet adott; az elsőt nem láttam, a második (az »Apostol«) elég jó fordítás, rím nélkül. Két év előtt a Steinacker Gusztáv »Ungarische Lyriker«-je jelent meg, benne húsz Petőfi-dal, köztük tíz az én fordításaimból. Dudumi, Machik, Tomanik, Nordheim, Hennig, Teniers csak néhány dalon próbálták meg fordítási erejüket, s így a Petőfi-fordítók közt csak futólag említhetem meg őket. Ami a másnyelvű Petőfi-fordításokat illeti, az angol Sir John Bowring, a dán Thurah, a francia Saint René Taillandier és Thales Bernard, az orosz Michailowa s a flam Hiel maguk is elmondták műveik bevezetésében, hogy csak általam ismerték meg Petőfit s az én német kiadásaimból fordítottak ; valamint a költő öt lengyel fordítója is. Magyar eredetiből csak a francia Ujfalvy, a fin Swahn, az olasz Oussone és Helly, a cseh Brábek és a szerb Jovanovics fordították Petőfit, de előszavaikban nagyobbára ezek is megemlékeznek az én német kiadásaimról. Ez adatokból megítélheti az olvasó, ha várjon Daumert tarthatja-e a magyar költészet bevezetőjének a világirodalomba? Akármilyennek tartja valaki az én Petőfi-fordításaimat, melyekből huszonegyezer példány kelt el, azt nem vitathatja el tőlem senki, hogy a német földön való elterjesztésén buzgón törekedtem. Ha most a magyar költőt ismerik a berlini szalonban és műhelyben, irói körökben és kaszárnyákban, abban valamivel több részem van, mint Daumernek.*) Egyszer komor hangulatban egy vendéglőben heves szóvitába elegyedtem egy idegennel, miközben valaki a nevemen szólított. Az idegen rám nézett s erős gunynyal mondá: »Nem hittem volna, hogy a Petőfi finom fordítója az életben olyan goromba ember!« Tableau. Mikor pedig 1872-ben betegen mentem Wildungen fürdőbe, egy ott időző díszes nagy társaság, nevemet olvasva a vendégek *) Ne is higyje ön, hogy nagy Magyarországon valaki komolyan vegye a dr. Meltzl Hugó e Daumer-hóbortját. Kuriózum az, nem egyéb. »Boger« — mint a magyar mondja. Szerk. 126