Fővárosi Lapok 1877. május (99-123. szám)
1877-05-01 / 99. szám
— 483 — Melléklet a »Fővárosi Lapok« 99-dik számához, két a szívhez és homlokhoz emelve nyújtják ki szívélyesen. Mire a Deák-térre értek, bizony elzsibbadhatott a karjuk, pedig még jó sokáig kellett köszöntgetniök a »Hungáriádig, hol összeszorult a nagy tömeg s dörgővé vált az éljenzés. A kocsimenetben volt egy nagy nemzeti zászló is, meg egy vékonyrúdú török lobogó, melynek tetejéről a fehér félhold és a »Hungária« előtt esett le. Nem tekintjük rész ómennek! Midőn a vendégeket bevezették a »Hungária« virágokkal díszített fogadó termébe, az ifjúság részéről Szemere Miklós üdvözlé őket franciáúl, mire Mehemed effendi felelt, mondva, hogy eljöttek tanúságot tenni a barátságról, mely a török nemzetet a magyarhoz fűzi; volt idő — úgy mond — midőn e két nemzet közt háború dúlt, de az uj idő barátságot hozott létre köztük, mely élni fog közöttük; s e két nemzet méltó az életre és szabadságra, mert meg tudja azt védni s kész hősiesen vérezni el annak védelmében. »Lássa ellenségünk, mely az erőszak hatalmával tört ránk, hogy van nép, melynek barátságára büszkék vagyunk.« Mehemed után Fayl effendi egyetemi jogtanár folytatta a beszédet: »Ti a rokonszenv jeléül diszkardot küldtetek a mi nagy hadvezérünk Abdul Kerimnek, s látni fogjátok, hogy vezérünk e kardot az igazság és szabadság védelmére húzza ki a hüvelyből ; e kardra néz minden török s e kardtól vár sikert; sohasem feledjük baráti érzelmeiteket s ha a magyarnak szüksége lesz rá, minden török kész vérét áldozni a magyarért. Erődi Béla tolmácsolta még a magyarság érzelmeit. Nem sokára az alant várakozó tömeg kitódult a széles korzóra, melyre néznek mindama másodemeleti szobák, melyekbe vendégeinket szállásolták. Jó előérzet vezette a közönséget oda, mert a törökök csakhamar megjelentek az erkélyen mind. Látták most azt a Dunát, melybe őseiknek is annyi vére folyt s látták hires Budavárát, hol egykor másfélszázadig ők voltak az urak. Akkor és most! Akkor ellenségek, most testvérek! Fazyl efendi jogtanár kezdett az erkélyen beszélni törökül. Kegyeletesen hallgattuk, mintha értettük volna. Volt azonban, a ki megmagyarázta : dr. Erődi Béla, ki most valóban a »szükség embere.« Ő elmondá a török beszéd velejét, hogy t. i. a törökök testvéri üdvözletét hozták el a nemesszívű magyaroknak, kik úgy fogadják őket, ahogy még álmaikban sem képzelték volna; e fogadást — úgymond — ajkuk elmondani, tolluk leírni nem tudná, csak az a fölött érzett örömet fejezheti ki a szem, a lélek e tűkre. Erre a tömegből felkiáltott valaki : »Meleg köszönet ama testvéri oltalomért, melyet a török nyújtott a mi menekülő honfitársainknak 1849 ben.« Nagy éljenzés viszhangzott rá. Az erkélyen pedig következett a bemutatás Erődi Béla által. Akkor már nem voltak fent mind a tizenöten, mert három rögtön távozott a fogadóból a távírdába, megsürgönyözni a fogadtatás nagyszerűségét. * Délután fél négykor magánjellegű ebéd volt, melyen a vendégeken kívül vagy harminc polgár vett részt. Volt egy pár toaszt s közben az angol »Graphic« keletre menő rajzolója ott termett, lerajzolni lapja számára az érdekes képet. A vendégek (a három pap kivételével) bort is ittak, de csak keveset, úgyszólván udvariasságból. Ez alkalommal lehetett őket jól szemügyre venni. Vezetőjük, a hatvanéves sejk Szulejmán főpap, ki rrózsaszin-prémes öltönyben jelent meg; a többiek: Huszni bej képviselő, ki nem rég a parlamentben erőteljesen szónokolt a montenegrói béke ellen; Hodzsa Mehemed effendi egyetemi jogtanár; Mudir Mehemed effendi kollégiumi aligazgató; Fazyl effendi, ulema, zöld turbánnal, az egyetlen szőke férfi a tizenöt közt; Terük effendi a »Bassiret« laptól; a többiek mind ifjak: Essad bej (Kanan pasa fia,) Djevad bej, (a volt belügyminiszter fia,) Maury Rechard bej (egy francia eredetű ezredes fia,) Kaif bej, (a szintén itt levő Huszni bej fia,) Abdul Baki bej (Samih pasa fia, külügyminiszteri hivatalnok,) Chemseddin effendi (cserkesz ifjú,) Ali Biza effendi (trebizonti nemes,) Raghib effendi (morai nemes,) Hassan effendi (dardanelli nemes,) A három pap török öltözetben van, a többi csak fezt visel s egyenruhát. Hármon kivűl, a többiek tudnak franciául, egy pár, ki Zürichben tanuit, németül is ért. Az ifjak közül a katonai iskola növendékei félholdas sárgagomba kabátot viselnek. * Délután az athletikai klub versenyének meglátogatása volt kitűzve az Orczy-kertben, hová — noha folyvást esővel fenyegetőző szürke borulat volt — nagyszámú közönség gyűlt ki. Ott volt a fiatal herceg Coburgné is, kisérőnőjével. A rendezés és mutatványok némely része ellen lehetne bizony elég kifogást tenni, többi közt azt, hogy a boxot csak akkor mutassák be, ha majd jól értenek hozzá. A sík- és gátverseny s az ökölvívás győztese Liptay Béla volt; a bajnoki gátversenyben Barcza Károly nyerte el a bajnoki címet, levervén az elébbeni bajnokot, Helvey Bélát; a távugrásnál az első díj a Kacskovics Zoltáné lett; a bajnoki síkverseny-díjat a bajnoki címmel Kiss Aladár nyerte el; a versenyjárás derék győztese : Bendik István, a súlydobásban Kacskovics Zoltán győzött, valamint a vigasz-síkversenyben is. A török vendégek csak a vége felé, fél hatkor érkeztek meg a tömeg éljenzése mellett. Külön tribün volt számukra, de valami sokat nem láthattak, mert felbomlott az a kevés rend is, ami volt. A keleti vendégek mosolyogva fogadták a virágárus lány udvariasságát, ki sietett kis bokrétát tűzni föl valamennyiök mellére. Fordultak elő más epizódok is. Egy suhanc egy fa tetején rögtönzött magának páholyt, de az ág letört alatta s ő a négy ölnyi magasból lezuhant; azt hitték lábát törte, de mire a rendőr odaért, tovább karikázott. Az ősz utcai tornacsarnok holnap esti díszmutatványa (este hét órakor) kétszáz tornász részvételével, kétségkívül emlékezetes látványt fog nyújtani a török vendégeknek, mint nyújthatott az athletikai verseny, melyből keveset láttak. El is voltak vasárnap este fáradva s a sok zaj és ünnepeltetés után jól eshetett nekik a pihenés csöndje. * Tegnap egész nap esett s ez némi csorbát ütött az ünnepélyességekben, mert a villás reggeli nem eshetett meg szabad ég alatt az Erzsébet-sétányon s a déli körülkocsizás sem sikerülhetett kellőleg. De az esőzés dacára a »Hungária« körül mindig volt nép. Tíz órától háromnegyed tizenkettőig a tisztelgések voltak, Erődi Béla tolmácsolása mellett. A törökök szónoka nagyobbára Mehemmet ulema volt, de néha az öreg sejk is válaszolt. Erődi a térképen meg-megmutatta a vidéki küldöttek lakhelyét. A tisztelgők így következtek: a józsefvárosi kör tizenkét tagja; gyógyszerészhallgatók négyen; egri joghallgatók heten; békéscsabai küldöttek hárman; a selmeciakadémiából tizenketten; ajaradról ketten; Miskolc részéről Mocsáry Lajos képviselő, ki meghívta őket, (mint a két előbbiek is,) vendégnek; a kolozsvári egyetem három hallgatója; Kecskemétről két joghallgató ; a veszprémi »48-as kör« részéről az elnök Gersei Biró Vince, díszmagyarban; Kollerich Pál, gazdasági gépgyáros, ki a törökök hívására jelent meg, mivel ők jövőre nem Angliából, hanem Magyarországból akarják venni a gépeket; a magyaróvári akadémiából négy ifjú; Debrecenből négy joghallgató; a nagykőrösi polgármester és társai, kiknek meghívására a sejk azt felelte: »Ha csak lehet, az ottani török iratok kedvéért is szeretnénk elmenni, habár ma sokkal becsesb okmány pecsételtetett itt meg a magyar és török nemzet közt.« Tizenkét óra előtt a vendégek kikocsikáztak s mindegyiköket, amint kocsira ültek, megéljenző a közönség. Az erzsébet téri kioszkban volt a reggeli, Berkesék jó magyar zenéje mellett. Voltak rövid toasztok magyar, francia és török nyelven s szóltak a sejk, Fazyl, Rehad, Mehemed és Tertik bej is. (Megemlítjük, hogy a reggeliért a kioszk bérlője nem fogadott el díjat.) A reggeliről a »török testvérek« a Borsos-féle műterembe mentek, hogy lefényképeztessék magukat egy csoportban. Később az utcákon kocsikáztak.* Az ifjúság lakomája a »Hungária« üvegtermében fényesen sikerült. Körülbelül háromszázan voltak együtt a török vendégek ünneplésére. Az üvegterem török és magyar zászlókkal, címerekkel volt díszítve. Egyik oldalt óriási arab betűkkel e török felirat: »Török testvéreink sokáig éljenek.« A lakoma öt órától hétig tartott. Az első felköszöntőt báró Kaas Ivor képviselő mondta magyar és francia nyelven a mi uralkodónkra és a török szultánra, utána Erődi Béla ürített poharat a török nemzetért. Irányi Dániel képviselő a magyar s török barátságot élteté. Rashad effendi franciául beszélt, kijelentvén, hogy Törökország igyekszik a legcivilizáltabb s igazi alkotmányos államok sorába emelkedni és mint ilyen a magyar nemzettel testvéries jobbot szorít. Husni drinápolyi képviselő háromszor is emelt poharat és élteté a magyar nemzetet és a két testvér: török és magyar nemzet baráti szövetségét. Bad effendi Magyarországért emelt poharat; felemlíté aztán, hogy az orosz a török nemzetet nevezi folyvást barbárnak, pedig ha valakit, úgy az oroszt nem illeti meg, hogy a törökkel szemben dicsekedjék. György Aladár köszöntőjében kinyílvánítá,hogy a törökök igyekezzenek tanulni a magyar nyelvet s mutassák ezzel is ki testvériségöket, mire Sevák effendi rögtön felállott s fogadta, hogy egy év alatt fog tudni magyarúl. Majd többen a magyarok közül keltek föl és hasonlókép ígérték a török nyelv megtanulását. A török szónokok szépen, ékesen s teli lelkesedéssel beszéltek. Az »éljen« és »csokjasá«-nak hossza vége nem volt. A lakoma ünnepélyes és vidám is volt egyszersmind. A lakoma alatt Rácz Pali és Berkes zenekara játszott.* A tegnap ünnepélyes a népszínházi díszelőadással értek véget. Sajnálni lehet, hogy a vendégek tiszteletére nem népszínművet adtak elő, (például »A falu roszszát,«) magyar népviselettel, dalokkal és tánccal, hanem francia-japáni operettel, törökökre vonatkozó rögtönzettel. A szép színházban, a díszes kiállításban, Soldosné asszony kellemes énekében és játékában így is gyönyörködhettek ugyan a vendégek, de bizonyára helyesebb lett volna ezúttal előttük nem idegen bohózatot, hanem egy darab tősgyökeres magyar népéletet mutatni be. * Ma (kedden) d. u. két órakor a nagy polgári lakoma lesz a »Hungáriá«-ban. Délután kirándulás a városligetbe, ha t. i. az idő megengedi a nőképzőegyleti majális megtartását. Este pedig a török vendégek a nemzeti színházat szándékoznak meglátogatni, hol Gerster Etelka kisasszony fog énekelni a »Hamlet« és »Alvajáró« nagy jeleneteiben. A Dobrudzsa. (Harctér.) (L.) A világ szeme megint a Dobrudzsára van irányozva, e mocsáros sivatagra, hol az orosz újra áttörni készül a Dunán, mint 1854-ben. De akkor élt még Napoleon,az oroszlán, kit buktában és holtában annyi szamár rugdosott meg,) s meg tudta törni a muszka kényuraságot. Azóta, hogy ő nincs s Franciaország meg van alázva, »nagyon hideg van Európában«, mint a hollandi királyné mondá. Gyámoltalan vén világrészünk összefonja karját, midőn a doni kozák megint az oláh földön (biztosított terület!) vágtat, hogy a Dunában itassa meg gyorslábú, nagyfejű lovát. Ő maga a pálinkás fiaskóból iszik nagyot s zord búskomolysággal gondol hazafelé, elhagyott nejére. Hiába, kedvének kell lenni, harcolni a »hitetlen« ellen s lángolni a bolgár szláv testvérért, ki ma még nem muszka igát visel. A déli orosz seregnek nehéz volt a hosszú táborozás, de báz az előhaladás sem lehet könnyű. Egyik sivatagból a másikba jut. Kiseneff, a sokat emlegetett főhadiszállás, a magas talaj végpontján fekszik, s a mögött kezdődik az orosz sivatag, hol csak itt-ott lehet látni felhányt dombokat, pogány ősök temetkező helyeit. E rónaság, melyet most vasút szel át, alkalmas lehet seregek öszpontosítására és hadgyakorlatokra , de hónapokig ott várakozni, sok bajjal járhatott. Sem halom, sem erdő; kis faluk nyomorúságos viskókkal; a sivatag zord tele és esős tavasza — biz ez már előre megviselhette a várakozó sereget. Az élelmiszereket is messziről kellett odaszállítani. S ahová most a megindult sereg megy Dobrudzsa felé, ott sem várakozik rá jobb tanya. A Dunatorkolat felé nagyon nedves a talaj. Apró folyók, vizerek, mocsárak mindenfelé. Csak Galatztól a Kikatorkolatig hat jókora tó fekszik. Hát még a folyamon túl a dobrudzsai mocsarak. Mikor 1854-ben a törökfrancia angol seregek a Dobrudzsából kiűzték az oroszt, aránylag kevés harcos esett el golyó és kard által, de annál több a borzasztó mocsárláztól. A Duna torkolat körül, ha ott huzamosbb ideig csatáznának, a töröknek könnyen támadhatna most is egy pusztító szövetségese, a járvány. A török, ki a folyam melletti falakban, erdőkben, mocsarak és nádasok közt várja az ellenséget, legjobban tudja, mily nehéz lesz ott a muszkának az átmenet. Különben neki sem valami kedvező ott a védelem. Egyik sereg a sivatagban, másik a mocsárban. Az egész Duna-torkolat vidékén csak egy tucat apró falu van s a Tulcsába gyűjtött török sereget nem könnyű élelmezni. Sulinából, ez újabban lendületet kapott tengerparti városból kaphatják a segédhadat s az élelmet; más oldalról pedig a Dunán; mig a szárazföldön (tulajdonkép nedves föld lévén,) teherkocsi, ágyú könnyen kátyút fog. Ezen a süppedő, egésségtelen talajon csak nehezen és lassan haladhat a sereg. A széles, sokágú torkolat vidékén egész áthathatlan sárrengetegek vannak. A sás felhő tizenöt lábnyi magasra s könnyű szerrel elföd gyalogot és lovast. Itt-ott tölgyerdők is zöldelnek ősi vadon gyanánt. Sok bennök a vad és vizi madár. Vaddisznók nyája hever a mocsárban, mert nem pusztítja senki. A töröknek nem kell, mert a Korán tiltja húsának élvezését; a városi lakos pedig dehogy jár vadászni ily egésségtelen helyen. Rablók, megszökött gonosztevők vajonkint tanyáztak gyakran e sáserdőkben , de azok közül is sok veszett oda s hollók csaptak fölöttük lakomát. Ha az orosz sereg, a mint mondák, a legrövidebb utat választá a Dunán való áthatolásra, közel a torkolathoz, Dobrudzsa felé, akkor egyszersmind a legveszedelmesebb út áll előtte. Mert a viztócsák közti utak a folyamon át egyenest a Duna-torkolat nagy mocsaraiba vezetnek. Tudja ezt a török, s azért nem vont oda nagy haderőt, de tudja az orosz is s bizonyára nem megy vaktában a veszedelemnek. A természet itt félelmesebb ellenség, mint a török. És még a mocsarakon túl is a dobrudzsai sivatag, kevés falujával, ellenséges tatár-cserkesz népével, nem az a föld, mely könnyű diadalt ígérne. Huszonhárom év előtt a mostani cár hatalmas atyjának seregét onnan űzték ki a szövetségesek. S ki gondolná, hogy ez a veszedelmes zord sivatag is egykor klasszikus föld volt: a rómaiak »alsó Moesiá«-ja. Virító városok feküdtek egykor ott: Troesmis a tulcsai Dunaszögben s Tomis a mai Küsztendzse helyén. Mind a kettőnek látszanak még rom-