Fővárosi Lapok 1877. szeptember (199-223. szám)
1877-09-11 / 206. szám
206. szám Kedd, 1877. szeptember 11. Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 37. sz. XI. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre..........................4 . Megjelenik az ütizeti utáni napokat kivéve m minden nap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Elzüllött élet. (Elbeszélés.) irta Bodon József. (Folytatás.) — Nem tehetem, Mihály. Ne kérj erre, nyugalmam, önbecsülésem elveszítésére kérsz vele. Legalább az utóbbit eddigelé még megtartottam; ne hívd fel a sorsot, hogy elveszszen ez is. — Az enyém már persze elveszett, rég elveszett. — Nem mondom azt, Mihály. De ha úgy volna is, még visszanyerheted. És ha esdeklő szavaimra hallgatsz, ha a gyönge női lélek utmutatását követed, már rég visszanyerhetted rá . Férfikorodnak delén állasz, még évek vannak előtted, az életnek érett, gyümölcsöző évei. Ha e szép éveket úgy használod fel, mint valódi ember, ki emberi tisztét a családban, a társadalomban hőven betölti: életed alkonyán javadra billen a mérő, a könyörületes, igaz isten kezében, és ősz fejedet embertársaid becsülésével hajthatod le sírod éjjelébe. — Úgy teszek, Margit, csak most könyörülj rajtam. — Nem lehet, Mihály. Lelkem egész melegségével kérlek: szakíts ez élettel, mely mélyebbre mélyebbre ránt s végképen elmerít. Szakíts még ma, még e pillanatban. A világ legfélreesőbb zugát keresem fel számodra és ott fogunk élni a munkának, a vallásnak és szenvedő embertársainknak. Dolgozunk azért, hogy kényeket törüljünk le, vérző sebeket kössünk be, elbukottakat emeljünk fel. És minden köny, melyet letörölsz és minden seb, melyre balzsamot nyújtasz és minden elbukott, melyet kezed fölemel, egy-egy lépcső lesz lelked elvesztett nyugalmas önbecsülésed felé. Ha e lépcső utósó foka messze messze van s hátralevő életed kevés a távolság elérésére : itt van az én életem is, ennek szentelem, erre áldozom fel az élet mécsének utósó lobbanásáig. És térdre borulva, buzgó ajakkal imádkozom a nagy alkotóhoz, fogadja el tőlem ez áldozatot, melyet végtelen örömmel, végtelen hittel teszek le zsámolyánál. — Köszönöm Margit, nagyon köszönöm.Nemes lelkedet én nem érdemeltem meg. Úgy lesz, úgy cselekszem. Oh! hisz ez iszonyú bűntudata irtóztató. Árnya velem jár szüntelen, kisér a napnak minden órájában, felriaszt álmaimból. Megengesztelem ez árnyat, Margitom , holnaptól kezdve alávetem magamat a te akaratodnak, mert az jó és magasztos. Csak most teljesítsd kérésemet. Már mondtam, mire kell a pénz és miért oly halaszthatatlanul. Nézd, térdre borulva könyörgük előtted, az isten szent nevére kérlek, jóvá teendő életemre kérlek, tedd meg. Azt az árnyat kiengesztelhetem, de a gyalázatot nem moshatom le a névről, mely gyermekednek is neve — ha elutasítasz. »Add oda azt a pénzt kedves anyám, add oda!« sohajtam magamban, hangos szívdobogások között és moccanni sem mertem helyemről. Hosszú csend állott be a szobában. Végre szavak hallatszottak újra. — Az isten áldjon meg értte édes-kedves Margitom. Bizalmad már e percben visszaadott a valódi életnek, s én e pillanattól kezdve más ember vagyok. Holnap tehetsz Mihálylyal, a mit akarsz, szolgád, hű árnyad lesz élete fogytáig. Ezután nem sokára eltávozott s én végtelen örömek között nyitottam be az ajtót, hogy azt az áldott kezett forró csókjaimmal boríthassam el. A zajosan kitörő, szokatlan örömre csudálkozó arccal tekintett reám, de a képemről nyomban leolvashatott mindent, mert igy szólt: — Te rósz gyermek te, a pitvarban voltál ugye ? — Ott, édes anyám, ott voltam, és én is csak azt mondom, hogy az isten, a jó isten áldjon meg, áldjon meg értte. Ugye holnap elmegyünk innen messzi, messzi, nagyon messzire. Velünk jön apám is, aztán minden úgy lesz, a mint te mondtad s olyan szépen mondtad, édesanyám. — Úgy lesz, minden úgy lesz, — felelte szelíden és arcán a hit, a bizalom fénye terült el. Az estét kiskertünkben töltöttük vidáman, rég érzett örömek között. Csevegtem az ismeretlen messzi tájról, emberekről, kik minket nem ismernek, kiket mi nem ismerünk ; egy kis házról, mely magánosan áll zizegő fenyvesek aljában; (én ilyen helyre vágytam) tarkavirágú mezőről, mely tehénkénket táplálja illatos füvekkel, és sokról, nagyon sokról, a folyamparti házacskák már rég behunyogatták apró szemeiket s az én szememtől még messzi volt az álom. Talán oly messzi, mint a magános kis ház, melyet képzeletem oda rajzolgatott, hol fenyvesek zúgnak a bérceken. »Ne menjünk még be, édes anyám, ne aludjunk még. Nézzük a csillagokat, hisz oly szépek, oly ragyogók.« Oh mily édes volt az álom ez éjszakán. Ti boldog gyermekek, kiknek álmai mindig édesek, ti nem éreztétek ezt soha. És ez édes álom tartott még ébren is. Anyámat imádkozva találtam reggel, gyermeke nesztelenül csúszott le ágyáról, mellé térdepelt és imádkozott ő is. Fejük körül a kelő nap arany fénye reszketett, mintha követe volna a nagy mindenhatónak, ki fényes napsugárban küldötte el sziveikbe a reményt, a hitet, a vigasztalást. Kis szobánk templommá, a nap ünnepnappá lett és a kis templom lakóinak lelke vidáman ragyogott arcukon, sugárzó szemükben. Egész nap nem vontam ki a lábamat udvarunkról. Legfeljebb a kapuba álltam ki, hogy végig-végig tekintgessek a folyamparti házacskák előtt, hogy én futhassak be a nagy örvendetes hírrel: jön, itt jön! És a nap leszállt, ragyogó sugarát visszavonta szobánk ablakából és nem vihettem be az örvendetes hírt. Aztán leszállt a nap másodszor, harmadszor, leszállt nagyon sokszor s a birt egyik sem hozta meg. A hold is megtelt és elfogyott; évek tűntek el a nagy végtelenségben; az anya mellett imádkozó gyermek többé nem volt gyermek, és a folyamparti kis házban mégsem hangozhatott fel az örvendetes szó: itt jön, itt van, menjünk innen messzi messzi. IV. Az idő lassan-lassan behantolá a gyermekkor emlékeit. És az öreg sírásót, a vén időt, talán lekenyerezte valami jószivű nemző, hogy a hantokon virágmagvakat szórjon el s tekintse is meg hébe-hóba, ha temérdek dolgai engedik. így kellett lenni mindenesetre, mert a lélek mélyen alvó emlékei felett egy édes illatú virág ütötte föl szép piros fejét. Félénk, bátortalan virágocska volt, lassan nyiladozott, mintha a föld nem neki való lett volna. Vissza is bújt többször és soká, nagyon soká lappangott a hant alatt, melyben megfogadzék. Az idő lassan-lassan más emlékeket is behantolt s a múltak képeit újakkal cserélte fel. Az egyik folyamparti házacska ablakából még éjfélkor is világosság dereng s veti keresztül rezgő fényét a keskeny folyón. A fény egy kis petróleumlámpa fénye. Mikor az ablak nyitva van s csak egy parányi fehér függönykét lebegtet rajta az éji szellő, valami folytonos zörej gyenge lármája is csapódik ki az ablakon. Az meg egy varrógépecske lármája. Ha valaki elmenne az ablak alatt, megtörténhetnék, hogy épen beszélgető hangok vetődnének a füleibe. Hát ilyenkor Mariska beszélget az édesanyjával. A szövőszék eltűnt a sarokból, az asztal többé nem sánta, a székek már nem sánták, betegségükből tökéletesen felüdültek, sőt az asztal még fris színben is pompázik. Újdonatúj viaszos vászonnal van beborítva s fehértejű porcellán szögekkel körülverve. A nyoszolya lába még mindig nem fa ugyan, de a három veres téglát kávészínű papiros takarja. És a három derék tégla már legalább tízszer hallhatta, hogy a szolgálat alól azonnal fel lesz mentve, mihelyt az a tizenkét darab fehér ruha elkészül, amely most van munkában. Az üveg nélkül ásítozó tükör rámája is erre várakozik a nagy ügygyel-bajjal fehérre meszelt falon. Addig csak hadd ácsorogjon benne az a fametszetű kép, melyről nem tudhatni bizonyosan, mit ábrázol. A kis Tóni vágta ki valami régi újságból s végtelen örömére szolgált, hogy ott láthatja a falon; azt hiszi, tengeri csatakép, de más nézetben van. A kis Tóni nagyon szeret a varrógép mellett ülni; egész napokat is elüldögél ott, csendesen elmotozgatva a lepergővászon hulladékokkal, apró cérnavégekkel. Olykor megsimogatja a varrógép lábát, mint ahogy más gyermek egy szelíd kis lovacskát szokott megsimogatni. Mindig szeretettel szól róla, mintha élőlény volna s ez a szeretet annyira vitte egyszer, hogy igy nyilatkozott: »Ez a mi kedves gépünk nekem mindig úgy tűnik fel, mint egy eszes, okos ember, és igazán, de igazán őt szeretem legjobban tiutánatok. (Folyt. köv.) A bal végzetes arckép. (Orosz elbeszélés.) Gogoly Miklóstól. (Folytatás.) A lerajzolt öreg sötét szemei oly élénken s mégis rémesen néztek, hogy lehetetlen volt borzadályt nem éreznie. Úgy látszott, mintha bennök valami kimondhatatlan csodaerő visszatartotta volna az élet egy részét. Ezek nem rajzol, ezek élő, emberi szemek voltak. Merevségük megdöbbentő s ha mozogtak volna, bizonyosan nem ily félelmetesek. Remegés között vonta végig kezét Csertkoff a vásznon, mely teljesen sima volt. Az arckép által előidézett hatás átalános lett: a nép bizonyos rettegés között oszlott szét a boltból; a versengésbe elegyedett vevő is félelemmel sietett el innen. Az est alkonyodni kezdett, ami még borzadályosabbá tette a megfoghatatlan alakot. Csertkoff csak most kezdett okosabban gondolkodni. — De minek vettem én ezt meg ? Kellett ez nekem ? De már a dolgon bajos volt segíteni ; hóna alá vette tehát a képet s útnak indult. Az üde lég, a kövezet zaja, a nép beszéde, úgy látszott, egy pillanatra felfrisítő, de lelkére mégis nyomasztó érzés nehezült. Bármennyire tekintgetett szerteszét a körüllevő tárgyakra, gondolatai mindig ama szokatlan alakkal küzdöttek. — »Mi ez — gondolá magában, — művészet vagy valami természetfeletti varázshatalom ? Minő csodálatos, megfoghatatlan talány ez! Vagy talán az ember előtt létezik egy határ, melyhez magasabb ismeret vezet, s melyen átlépve, az ember olyasmit ragad meg, amit emberi erő elő nem állíthat; mi élő lényt ragad ki amaz életből, mely az eredetibe lelket önt ? Miért oly rettenetes tehát az átmenet e határhoz, mely elzárja a képzeletet; vagy talán a képzelet s fellángolás után egyenesen a valóság következik, ama rettenetes valóság, melyhez a képzelet, saját tengelyéről, csak bizonyos idegen lökés következtében szökkenhet át; amaz iszonyú valóság, mely csupán akkor tárul fel szomjazója előtt, midőn az, egy gyönyörű embert akarván elérni, fölfegyverkezik bonckésével, szétszedi annak belsejét s egy utálatos embert lát meg. Ez iszonyú, e rettenetes élénkség megfoghatatlan előttem !« Kimerülve, izzadtan érkezett haza, a Bazilnegyed tizenötödik vonalára. Kifáradtan ment föl a